Abban Orbán Viktornak szerintem igaza van, hogy egy modern kori világrendszerváltás közepén vagyunk éppen, amikor a nagyhatalmak újratekerik a geopolitikai rubikkockát. Egyelőre ugyan még nem látjuk, hogy melyik színből hány kocka lesz egymás mellett és melyik oldalon, de egy biztos: az összeállás nem marad úgy, ahogyan eddig volt. A Fidesz miniszterelnökének abban azonban továbbra sincs igaza – és szerintem ez nem is olyan, amiben majd „később viszont lesz” –, hogy önfeledten ünnepli ezt a folyamatot, sőt a maga szerény eszközeivel még gerjeszteni is igyekszik.

Továbbra is azt állítom, hogy a világunknak (és benne Magyarországnak) az lenne leginkább az érdeke, ha az Európai Unió közössége felnőne a feladathoz és egységes, erős érdekérvényesítő pozícióban lévő harmadik pólusként tudna fellépni az egyre erősebb ingamozgást végző, feszülő nagyhatalmak mellett. Nem között, ahogyan most találjuk rendre magunkat a szkanderező óriások által közrefogva, hanem mellettük. Mint egy háromlábú szék egyik pillére, amely kiegyensúlyozza a másik kettőt; azok egyedül ugyanis csak borulást és hanyattesést hoznak. Ennek a mostani, nagyhatalmi tektonikus mozgásnak az eredménye számunkra csak akkor lehet hosszútávú győzelem, ha nem egyik vagy másik, hanem csakis a saját önálló, európai pólusunkhoz kapcsolódunk még szorosabban, annak egységét támogatva és erejét növelve.

Végtelenül abszurd nézni, ahogyan az önálló és szuverenista mellét nemzeti ököllel döngölő fideszes kormányzat – valamint annak támogatói és holdudvara – már-már kellemetlen szekunder szégyenérzetet kiváltó rajongással ünnepelte Trump elnök újbóli beiktatását az amerikai hatalomba.

Alapvető állításom, hogy a jelenkori geopolitikai helyzetben a szabad világ egyik valóban legerősebb államszövetségének élén olyan emberre lenne szükség, aki határozott és erős ugyan, de a törékeny egyensúly megtartását okos kompromisszumok kikényszerítésével éri el, és a saját személyes, vagy akár nemzeti érdekein túl – érezve és értve sajátos pozíciójának súlyos felelősségét is – akár a világ egészének sorsát pozitív módon befolyásoló döntéseket is képes meghozni. Az opportunista bizniszmenkedés messziről nézve érdekes, belülről megélve talán még hasznos is lehet, de számtalanszor rámutattam már:

Amikor a NER-buborékban rajongott „America First” szembejön a sikátorban a mi „Hungary First” politikánkkal. Akkor pedig majd csak az dönti el, hogy kit löknek arrébb és ki lesz a försztebb förszt, hogy kinek mekkora szuverenitás van a gatyájában. Ha kinyilvánítottuk előre, hogy mi nem a kompromisszumokban hiszünk, akkor döntetlenért sem könyöröghetünk az első koki után. Az ultranacionalista, szélkonzervatív politikai irányítással nem az a baj elsősorban, hogy kirekesztő, gyűlölködő, agresszív és tudományos tényeket eltagadó. Vagy, hogy sejtmélyen korrupt, mint nálunk.

Ezek mind súlyos problémák persze az ilyen rendszerekkel, de ha tágabban nézzük a nemzeti érdeket, akkor jó lenne észrevenni: az ilyen merev keretezésű szélsőséges politika csak önmagával kompatibilis. Hiába ünneplik ennek a – legyen az egyszerűség kedvéért „illiberális” – politikai modulnak a térnyerését, ha ezek a most látványos barátságok és szövetségek épp a természetüknél fogva működésképtelenek hosszú távon.

Mert ha az alapja a nemzeti kivagyiság és a mindenki másnak az érdekét patriotizmusnak hazudott módon simán eltipró érdekérvényesítés, akkor annak a vége tényleg csak az erőszkander. Ha vajon egy orbáni–trumpi–wildersi (és még sorolhatnám) vonalvezetésű, nacionalista politikus kerülne meghatározó többségbe Bukarestben, akkor egy szuverenista „Romania First” program meghirdetése után vajon a magyar kisebbségek jogai és Erdély önrendelkezése minek a kérdése alapján dőlne majd el? Ugye, hogy. Nyilván a Fidesz EP-képviselője, aki részben a magyar államot is képviselte Trump beiktatásán, gondolom, kiválóan elbeszélgetett a szintén lelkes támogatóként megjelenő George Simionnal, aki a szélsőségesen nacionalista Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnöke, és gusztustalanul aktív szerepet játszott az úzvölgyi katonatemető körüli konfliktusokban, amelyek mély feszültséget okoztak a román és magyar közösségek között.

Trump újabb elnöksége vitán felülálló módon változást hoz a világban. A fideszes hallelujaposztoktól eltérően nekem politikai szemtanúként az a megérzésem, hogy inkább több konfliktust, több európai – és így minket is érintő – érdeksérelmet és még súlyosabb visszalépéseket fog jelenteni a kormányzása a következő időszakban, elsősorban olyan világméretű ügyekben, amelyekkel már most is el vagyunk késve.

Arról lehet vitatkozni, hogy a globális felmelegedés okozta világválság hatékony kezeléséhez megfelelő eszköz-e a túlzottan gyors zöldítés (a német kormánynak például erről biztos van véleménye), de egyszerűen tagadni a klímaválság tényét; sőt, megfordulni ezen az úton és nagy rössel nekilódulni az ellenkező irányba, ez tisztán őrültség. Ahogyan az Egészségügyi Világszervezetből (WHO) való kilépés és ezzel az intézményi együttműködés tulajdonképpeni ellehetetlenítése is az. Ezzel együtt tény, hogy Donald Trumpot az amerikaiak jelentős többsége megválasztotta, amit tiszteletben kell tartani (jó lenne a miértjét is megérteni), így meg kell adni neki a lehetőséget, hogy megcáfolja az objektív félelmeket. A hétfői beiktatása kapcsán 

Az Amerikai Egyesült Államok elvitathatatlan érdeme, hogy ma még beszélhetünk egyáltalán független és önálló Ukrajnáról. A leköszönő Biden-adminisztráció ugyanis – a NATO-val és az uniós szövetségesekkel együttműködve – már 2021 során megkezdte Ukrajna katonai felkészítését egy esetleges orosz támadásra. (Csak a tények kedvéért: ekkoriban Bayer Zsolték még mindenkit lehülyéztek, aki egy közelgő orosz agresszióról beszélt.) Ennek az előkészítő-felkészítő támogatásnak és az azóta is meglévő segítségnek köszönhető, hogy Putyin eredeti céljaival ellentétben nem sikerült egy háromnapos villámlerohanással bevenni Kijevet, levadászni Zelenszkijt és bábkormányt ültetni a helyére.

Az is bizonyos, hogy az Egyesült Államok nélkül az orosz–ukrán frontvonalak sem úgy néznének ki, mint most. Ne felejtsük el, hogy Biden idején ért véget az Egyesült Államok egyik leghosszabban vívott katonai háborúja Afganisztánban. Tény, hogy az azóta is sok vitát kiváltó kivonulás még az első Trump-korszak idején fogalmazódott meg, de kellő bátorság és erő a végrehajtásához csak Bidennél volt meg. Persze, sok mindenért lehet és kell is kritizálni Joe Bident (a fiának adott kegyelem például önmagában botrányos; a Capitolium emberéletet is követelő ostromában résztvevőknek adott friss trumpi kegyelem is ugyanez a szint – teszem hozzá), de azzal nehéz megvádolni, hogy ne lenne tevőlegesen is „békepárti”.

Ugyancsak az előző adminisztráció vitte végig – nyilván a most hivatalba lépő republikánusokkal egyeztetve – a Hamász és Izrael közötti tűzszüneti megállapodást, aminek végső formulája egyébként szinte teljes egészében az, amit Joe Biden még 2024 tavaszán asztalra tett. A távozó elnöknek elévülhetetlen érdemei vannak egyébként az ukrán háború kitörésével jelentkező, az új geopolitikai helyzetből fakadó feszültségek konstruktív formában történő becsatornázásában is. Ne feledjük el, hogy míg Trump az ígéretei szerint éppen hogy leépíteni kívánja például a NATO-t, addig Bidenék idején két, hagyományosan semleges álláspontot képviselő, fontos és erős új tagállammal bővült az észak-atlanti katonai szövetség.

Őszintén mondom, még most sem értem pontosan, hogy az Orbán-kormány egy kicsi, európai ország vezetőjeként miért érdekelt a védelmet jelentő NATO gyengítésében. Mondjuk, ötletem van, hogy ez kinek áll leginkább érdekében, de az erősen súrolná a hazaárulás kategóriáját – én pedig megfogadtam, hogy ezzel a kifejezéssel már nem fogok dobálózni.  

Az új amerikai elnöki időszak későbbi értékeléséhez azt is rögzítenünk kell, hogy az elmúlt négy évben új alapokra kerültek az EU–USA transzatlanti kapcsolatok. A korábbi, kereskedelmi háborúval történő folyamatos fenyegetést Biden alatt felváltotta a párbeszéd és a konstruktív együttműködés olyan területeken is, mint például a klímaváltozás elleni küzdelem, vagy Ukrajna támogatása. Emlékezzünk rá, hogy Joe Biden beiktatásakor az Európai Unió és Kína közötti átfogó, modern kereskedelmi megállapodás aláírása csak egy szolid kőhajításnyira volt, mára pedig beláthatatlan távolságra került. Ebben az újra beköszönt Trump-éra semmi jót nem ígér: a mostani „America First” irányvonal első számú vesztesei mi lehetünk az európai és kínai autógyárak felé való kitettségünk miatt. 

azzal, hogy Trump párszor kimondta a nevét, a nagy barátságból viszont később annyit kaphatunk leginkább vissza, ami munkahelyek tömegeinek megszűnését, a forint további zuhanását hozhatja. Nekem biztosan nem. 

A régi-új amerikai elnök (aki elvben utolsó ciklusát kezdte meg, vagyis nem kell a későbbi újraválasztási kampánya miatt aggódva visszafognia magát) rendesen berúgta az ajtót már az első nap. Mondjuk huszonnégy óra alatt nem lehet béke Ukrajnában és Putyin sem húzta még vissza vértől szennyezett tankjait a szuverén ukrán földről, de engedjük el ezt a nagyívű vállalását és hagyjuk meg egyelőre a politikai kampányok nagyotmondásai között. Bárcsak tényleg egy nap alatt igazságos (!) és fenntartható (!) békét hozott volna, de nem.

Ugyanilyen fontos lesz számunkra, hogy a kereskedelmi háborúba küldött adminisztratív trump-i lövegek végül kit és milyen módon vesznek majd célba: azt látjuk, hogy Kína, Kanada és Mexikó már konkrét célkeresztben, a külföldi forrásokból származó vámok és illetékek beszedésére pedig külön ügynökség állt fel, ami nem azt mutatja, hogy ez a protekcionista kereskedelmi háború gyors és fájdalommentes lesz. Hiú remény a Fidesz részéről, hogy az Uniót érintő esetleges vámok majd Magyarországot elkerülik, az európai közösségnek ugyanis egységes vámuniója van, ami leegyszerűsítve azt jelenti: együtt sírunk, együtt nevetünk. Hasonlóképp kérdéses, hogy Orbánék hány zsetont és mire tudnak felhasználni a mar-a-lago-i szívességbankban: meg lennék lepve, ha ezeket például a Rogán Antal ellen kivetett amerikai szankciók feloldására pazarolnák el mondjuk a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény helyreállítása helyett.

Most ugye részesei vagyunk annak a vízummentességi rendszernek, amely leegyszerűsítve egy egyszerű online regisztráció után előzetes lehetőséget biztosít a beutazáshoz, ennek kereteit azonban épp a Fidesz-kormány honosítási programjának visszásságai miatt szűkítették nemrég. Nem kizárt, hogy az elnökcserével ez is visszamódosul az eredeti, könnyített szabályokhoz, de erről sem gondolhatjuk, hogy Donald AmericaFirst Trump számára ez prioritást jelentene. Meglátjuk. 

Végezetül egy szokatlan és rendkívül veszélyes, taszító jelenségre szeretnék rámutatni. Nem állítom, hogy egy másik ország hivatalos nagykövetét, illetve bizonyos nyilatkozatait vagy lépéseit ne lehetne, akár állami szinten is kritizálni. A diplomácia és az országok közötti kapcsolat működtetésének része, hogy a mosolygó kézfogásokon túl olykor éles viták, egyezkedések vannak. Ez természetes. Az azonban példanélküli és rendkívül súlyos következményeknek teret engedő lépés, hogy állami szintről megtűrve, sőt, onnan szervezve folytatnak személyeskedő, fenyegető hadjáratot egy nagykövet ellen. 

és a kormánypárti nyilvánosságot így-úgy formáló (párt)állami influenszer alkalmazottak. Nem a kritika jogát vagy annak tartalmát vonom el, hanem annak lincselésre bujtó, nyíltan homofób stílusát és csőcselékformáló hergelését utasítom el. Teljességgel felesleges, mindenfajta eleganciát nélkülöző, a fizikai atrocitásoknak felelőtlenül gyújtóst biztosító lépés volt ez a fideszes hatalomtól. Ami egyébként tökéletesen visszaigazolja mindazt, amit fentebb írtam. Ha ez megengedett a mi szuverén nemzeti felfogásunk szerint, akkor mi alapján várjuk majd el, hogy a mi nagyköveteinkkel (állampolgárainkkal?) szemben senki ne vegye a bátorságot, hogy ugyanígy viselkedjen.

A kivagyiság, a szélsőséges, populista keretek tényleg sehova nem vezetnek hosszútávon. Rövid távon talán átmeneti választ adnak az aktuális helyzet kilátástalanságára és az aktuális politikai ellenfél tehetetlenségére. De a végén mindig csattanás van. A történelem többször bizonyította. Elégszer. „Make our world cooperative again”, vagyis „Tegyük a világunkat újra együttműködővé”. Szerintem ez sokkal jobb megoldás lenne. 

A szerző volt EP-képviselő, „politikai szemtanú”, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy pólón Orbán Viktor és Donald Trump amerikai elnök látható a beiktatási ünnepségen, amelyet Budapesten, az amerikai nagykövetség előtt tartottak január 2025. január 20-án. Fotó: Marton Monus / Reuters)