A KIX valóban egy különleges dokumentumfilm. A kritikusok már minden szépet elmondtak róla, szinte egytől egyig figyelemre méltó alkotásnak tartják, és nagyrészt osztom a véleményüket. Ilyenkor szokás leírni a „fontos” szót, de nem akarok már az elején fontoskodni. November óta látható a mozikban, ezért megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy spoilerezzek. Mikulán Dávid és Révész Bálint tizenkét éven át rögzítette a Budapest kilencedik kerületében, a Ferencvárosban élő vagány utcagyerekek és családtagjaik mindennapjait. Mikulán a diplomamunkájához forgatta az első videókat, Révész pedig látta az ezekből készült installációt, és betársult mellé. Az egyik kisfiú, Sanyi organikusan vált főszereplővé.

Egy ideig nem történik semmi különös, a srácok gördeszkáznak, fociznak, fára másznak, verekednek, kisebb-nagyobb csínytevésekkel szórakoztatják magukat a Boráros tér és a Bakáts tér környékén. Sanyi két testvérével, a szüleivel és nagymamájával él egy lepusztult, 28 négyzetméteres lakásban. A filmesek is majdnem családtaggá válnak, mindenhova elkísérik a gyerekeket, segítenek a lakás felújításában, közben megjelenik a családsegítő szolgálat, a gyámügy, és egy híradórészletben láthatjuk magát a miniszterelnököt is. Utóbbi már a megrázó fordulat után történik.

2019 januárjában ugyanis az akkor tizenöt éves Sanyi és két barátja a Ráday utcai kollégium közelében felgyújtott egy matracot, aminek tragikus következményei lettek. Amellett, hogy a kollégiumot le kellett bontani, és az épületből meg a mellette lévő társasházból száznegyven embernek kellett kimenekülnie, a tűzben életét vesztette egy negyvenhét éves férfi. Az elsőrendű vádlottat négy év próbaidőre felfüggesztett négyéves fogházbüntetésre, a másod- és harmadrendűt közmunkára ítélték.

A KIX egyik legtöbbet idézett mondata Sanyi egy haverjának szájából hangzik el: „Azért csináljuk, mert nem akarunk felnőni.” Ennek ellenére a tárgyalások idején már egy szinte felnőtt Sanyit látunk, aki komoly párkapcsolatban él, és vállalja a tettei következményeit. A legvégén viszont megint a romlatlan gyermeket, az ártatlan kisfiút mutatják meg nekünk, akiből még bármi lehetett volna, ha nem oda születik, ahova. Ez az egyetlen hatásvadász pillanat, ami talán megbocsátható. A film egyébként árnyaltan mutatja be a nagyvárosi nyomorban élők hétköznapjait, a boldog pillanatokat ugyanúgy, mint a kilátástalanságot, vagy éppen a gyerekeknek az anyjukkal való terhelt, mégis szeretetteljes kapcsolatát.

Hogy akkor miért mérsékelt a lelkesedésem? Talán azért, mert levetítik a filmet, akit érdekel, megnézi, szörnyülködik, ír róla egy méltató kritikát vagy egy lelkes kommentet, majd pár hét múlva elfelejti, nem beszél, nem vitatkozik róla senkivel. A barátaink, akik a filmet ajánlották, megmondták nekünk, hogy kit kell sajnálni, sajnáltuk is, és ennyi. Ráadásul az ilyen fontosnak kikiáltott filmek, amik mögött van munka – és igen, van szeretet is –, nem kapnak feleakkora érdeklődést sem, mint Majka aktuális slágere. Tudom, így megy ez, de muszáj volt leírnom. Aztán ott van az a rácsodálkozás a szegénységre, hogy azt a kurva, ezek így élnek! De ha nagyon empatikus akarok lenni, még a rácsodálkozókkal is megpróbálhatok azonosulni.

Tizenvalahány éve egy Dohány utcai gangos házban béreltem egy kicsi lakást. Feltűnt, hogy néhány lakó naponta többször is elsétál a folyosó végéig, aztán meg vissza – mindig csak pár percet töltöttek egy számomra ismeretlen helyiségben. Akkor jöttem rá, hogy nincs minden lakásnak saját vécéje, van viszont egy közös, és nekik azt kell használniuk. Ugyanitt kopogott be hozzám egy lakó, hogy aprót kérjen, amiből fröccsöt vehet magának. Volt hol laknia, de nem volt miből megélnie. Aztán később velem is előfordult, hogy a bankszámlámon lévő pénz éppen csak egy kisebb bevásárlásra volt elég.

Az emberek általában emlékeznek azokra a pillanatokra, amikor a saját hétköznapi valóságuktól eltérő jelenségekkel találkoznak. Kisvárosi gyerekkoromból nekem is megvannak azok a pillanatok, amikor először láttam közelről cigányt vagy négert. A családom távol volt az elittől, de messze a szegénységtől is. Belém égett a jelenet korai felnőttkoromból, amikor egy automatából pénzt veszek ki, az úgynevezett lakbért, amit át kell majd adnom egy nálam gazdagabb embernek, cserébe azért, hogy bérelhessek egy szobát az ő egyik lakásában, miközben átlépek egy földön fekvő hajléktalan felett, aki egy földön fekvő másik hajléktalan kabátzsebéből vesz ki egy vodkásüveget.

Megmaradt bennem a saját közönyömnek az a pillanata, amikor kisétáltam egy lány elé a Nyugatiba, és amikor elszörnyedve nézte, hogy egy részeg faszi és egy részeg nő egymást üti és rúgja, én csak megvontam a vállamat: errefelé ez mindennapos. És persze elraktározódnak azok az alkalmak is, amikor egy-egy nyugati nagyvárosban körülnézek, és nem látok magam körül fehér embert. Először furcsa volt, és nem az előítéleteim miatt: egyszerűen nem multikultiban nőttem fel. Aki pedig nyitott szemmel jár, egy idő után semmin nem lepődik meg. Laktam olyan ferencvárosi albérletben is, ahol az egyik szomszédban egy ismert színésznő élt az ismert sportoló férjével, egy emelettel felettünk pedig munkásszálló volt.

Arról sem hallottam amúgy senkit vitatkozni a KIX kapcsán, hogy kizárólag Sanyival kell-e együtt éreznünk, vagy a tűzvész áldozatának családjával is. Emlékszik még valaki arra a vácszentlászlói gazdára, aki megmérgezte a saját borát, mert megelégelte, hogy állandóan lopnak tőle? A történelem tele van olyan bűnösökkel, akik áldozatok is egyben. Vagy ott van a BKK-rendészet ügye: szívem szerint én sem tiltanám meg a hajléktalanoknak, hogy felszálljanak a villamosra, de nem vagyok álszent: én is bosszankodtam már az orrfacsaró bűz miatt. First world problem, tudom. Vannak viszont olyan járatok, ahol az a legkisebb baj, hogy valaki maga alá szarik: a gödöllői HÉV-en történő zaklatások, rablások, késelések elszenvedői nem feltétlenül sorolhatók a felső középosztályba. Erről ugyanolyan kellemetlen beszélni, mint az abortuszról vagy az eutanáziáról.

A KIX előtt egy bő fél évvel jelent meg Boross Martin és Szántó Fanni szatírája, a Nyersanyag. Azt a dilemmát mutatja be, amit bárki átélhet, ha rendszerszintű problémákat, mély válságokat szeretne megoldani. A történet szerint három fiatal filmes, Tamás, Hanna és Krisztián (Dér Zsolt, Mészáros Blanka és Baki Dániel alakítja őket) a fővárosból a képzeletbeli Pusztaszomaj községbe utazik közösségépítő foglalkozásokat tartani, de rájönnek, hogy a polgármester, Gáspár (Pál András) uzsorásként uralja a falu lakóinak életét. Mintegy mellékesen tárják fel a vele kapcsolatos ügyeket, és eredeti tervükkel ellentétben ez a leleplezés lesz a nyersanyag, ami aztán napvilágra kerülve és nagy vihart kavarva a rendőrséghez is eljut, véget vetve a helyi kiskirály uralmának.

Mindez fikció, de a problémafelvetés valóságos. A polgármester egyrészt valóban bűnöző, tényleg zsarnokoskodik, másrészt ő biztosítja a falusiak egy részének lakhatását és megélhetését, ő működtet mindent. A három budapesti fiatalt – különösen a lánglelkű Tamást – pedig valóban az igazságérzet és a jó szándék vezérli, ugyanakkor azon túl, hogy romba dönt egy bicskanyitogatóan igazságtalanul működő rendszert, nincs terve arra vonatkozóan, hogy mit szeretne helyette, és hogy azt ki és hogyan fogja működtetni. Gáspár az üvegházában gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatta a helyieket – volt köztük gyerek is –, majd miután elmozdítják a pozíciójából, üres marad az üvegház. Tamásék előtt rengeteg lehetőség áll még, a falusiak többsége ezt nem mondhatja el magáról.

Tanulságos a Partizán kerekasztal-beszélgetése a filmről Gulyás Márton moderálásával, Hadházy Ákos, Juhász Péter, Molnár Áron és Törley Katalin részvételével. Gulyás érti a film által felvetett dilemmát, ellentétben aktivista/politikus vendégeivel. Juhász például nem szereti, ha valaki a gyerekeire hivatkozva nem áll bele egy ügybe, mondván, neki is vannak gyerekei. Molnár megosztja a közönséggel nagy szívfájdalmát, hogy néha jobban akarja a változást, mint akin éppen segíteni próbál, és javasolja, hogy akinek belereccsen a lelke a küzdelembe, az menjen el pszichológushoz. Hadházy pedig elmeséli, hogy látott már olyat, hogy valaki elveszítette a munkáját, aztán talált másikat. Ha Pusztaszomaj lakói hallhatták volna ezt a beszélgetést, magukban biztos megköszönték volna az együttérzést és a jó tanácsokat. Egyedül Törley említi meg, hogy nem feltétlenül a messziről jött nagy fehér embernek kell megmondania, mi a jó egy közösségnek.

A legviccesebbet ki ne hagyjam: Hadházy képviselő úr áll elő azzal az elmélettel, hogy ha az alkotók nagyobb büdzséből dolgozhatnak, egy pozitívabb befejezésre is futotta volna. Szóval azért maradt el a happy end, mert nem volt hozzá elég lóvé…

Szintén a KIX kapcsán jut eszembe a Népszínház TV, Böcskei Dávid és Sélley Márton YouTube-csatornája. Hasonló világot mutatnak be, csak nagyon máshogy. Ezt nem úgy ajánlják neked a barátaid, hogy meg kell nézned, engem szíven ütött, nagyon fontos üzenete van, hanem hogy tényleg nem ismered a Népszínház TV-t, hahaha, tök jó, nézz majd bele! A helyszín a pár évtizede még sokkal rosszabb hírű nyolcadik kerület egyik ütőere, a Népszínház utca, ami azért is izgalmas, mert földrajzi értelemben közel van a Bulinegyedhez meg a Palotanegyedhez, más tekintetben viszont nem is lehetne tőle távolabb. Már az is misztikussá teszi, hogy a házak számozása a páros oldalon négyessel, a páratlanon hetessel kezdődik, vagyis tulajdonképpen nincs eleje.

Az alkotók a világ legegyszerűbb módszerével dolgoznak: az úgynevezett utca emberének tesznek fel kérdéseket. Hálás műfaj, mert a riporter előbb-utóbb hallani fog majd valami elgondolkodtatót, vicceset, szomorút, meghatót, dühítőt. Józsefvárosnak ez a része egyre népszerűbb az egyetemisták, a jól szituált fiatal felnőttek körében is, sokan már direkt errefelé keresnek lakást, albérletet, de bőven akadnak munkanélküliek, hajléktalanok, cigányok, és nem kis számban afrikai, ázsiai, közel-keleti bevándorlók is. Bár a névadó Népszínházat rég lebontották, ma is színház az egész utca, és színész benne minden férfi és nő.

Böcskei és Sélley készítettek már videót a lomtalanításról, áloknyomozó riportot az Összeomlás a Népszínház utcában című trashklasszikusról, és még saját álszakértőjük is van, aki minden adásban más néven és más témában szakért. Megkérdezik a járókelőktől, hogy tudnak-e bármit a valaha itt élt zsidóságról, romának vagy cigánynak nevezik-e a romákat vagy cigányokat, szoktak-e káromkodni, hisznek-e Istenben, vagy szeretnek-e élni. Láthatóan nem akarnak érzékenyíteni, az alkoholista rokkantnyugdíjas meg a fogatlan cigány nyomorában dagonyázni, egyszerűen csak megmutatnak valamit abból, ami érdekli őket. Nem nehezedik a vállunkra semmiféle elvárás, hogy sajnálni kell őket, vagy rögtön felkelni a fotelből, és hirtelen felindulásból megmenteni mindegyiküket. Nem kapunk használati utasítást. Ezeket a videók nézve nincs bennem kevesebb részvét, mint a KIX-et látva, és nem lenne több akkor sem, ha ugyanezeket a képsorokat szomorú zenei aláfestéssel tolná elém valaki.

Tanulság nincs, mindenesetre senkit nem beszélnék le arról, hogy megnézze a KIX-et, a Nyersanyagot, a Népszínház TV riportjait, vagy a korábbi évek filmes terméséből a Kilakoltatást, a Larryt vagy a Háromezer számozott darabot. Vagy hogy Tar Sándort, Barnás Ferencet, Borbély Szilárdot, Juhász Tibort, Sopotnik Zoltánt olvasson. Esetleg hogy elmenjen a Zsírba balkáni zenét hallgatni, vagy csak besétáljon egy éjjel-nappali dohányboltba a Nyóckerben. Nem mondom, hogy mindez kötelező, azt sem, hogy megváltozik tőle az élete. De garantáltan nem fog unatkozni.

A szerző közíró-szerkesztő. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Részlet a KIX című filmből. Fotó: Cirkó Film)