Mert nem akarhatunk direkt gonoszak lenni. Mert nélkülük nem tudjuk működtetni a civilizációnkat. Mert semmilyen kerítés nem ér az égig és nem tart ki az örökkévalóságig.
Szándékom biztos nincs, tán képességem se, hogy a mindenkori többséggel vonuljak. Cserébe nem kell folyamatosan magyarázkodnom, hogy ezt a kompromisszumot még meg kell kötni, az ész és a szív még hallgasson egy kicsit, és majd utána beszélhet mindenki szabadon… de előbb itt ez a kis darab szar. Hamm-hamm!
2015-től például pár évig a morál-Csomolungmára a Willkommenskultur vezetett. Szírekkel szelfiző Merkel kancellár meg félmeztelen karibi srácokkal ölelkező Macron elnök jelölte ki a helyes viszonyulást. Az kapott a fejére, aki arról érdeklődött, hogy mi a terv, hova tesszük, miként kezeljük az érkezőket. Szokás szerint körbeszalagoztak egy karanténba minden kérdezőt. Rutinosan egybetereltek virtigli rasszistákat olyanokkal, akik nem önmagában a vallás vagy a bőrszín, hanem „csak” a jövő okán aggódtak. Hogy így milyen világ jön, miféle közösséggé válunk.
Most meg ott tartunk, hogy az említett karanténból egyszerre buggyant ki minden, lett fősodor, és ugyanazt a mondatot a másik irányba kell magyaráznom, hogy továbbra sem önmagában a vallás vagy a bőrszín, hanem „csak” a jövő okán aggódom, tehát hogy így milyen világ jön, miféle közösséggé válunk.
Külön elundorít, ha olyanok, akik tíz éve még a kerítés ellen ágáltak, ma a legcsurkábban kiabálnak az „idegenek” ellen.
Mit szóltak volna, ha az elfogadó-befogadó tirádák, a pályaudvari, valóban emberséges szendvicskenések közepette valaki megjövendöli, hogy legközelebb olyan miniszterelnök-jelöltjük lesz, aki „migránsszámlálót” rak a határra? Hogy a közhelyesen kiposztolt, Imre herceghez szóló intelmek után már az itt dolgozó vendégmunkásokat is Pantone-skálával vizsgálják, hogy maradhatnak-e?
Mindenesetre lenne itt három, kifejezetten személyes szempontom.
Privát dolog ez, de nekem fontos: apai nagyszüleim anyanyelve még nem a magyar volt. Bácskai bunyevácok voltak, és ahogy a nagymamám emlegette, az „utcán, a gyerekektől” tanultak meg magyarul – és lettek is jó magyarrá, a Trianon utáni piros határseb fölött megkapaszkodva, Tompán. Crnkovics (ebből lett a Ceglédi), Gyukics, amott Vukovics, és sorolhatnám. Gyerekkoromban megszokott dolog volt, hogy a szabadkai rokonok bunyevácul mondták, mert nekik az volt könnyebb, és a nagyszüleim úgyis értik, akik viszont már magyarul válaszoltak, mert nekik felnőttként már az jött a szájukra, és amazok is értettek annyit, hogy fölfogják. Vegyesen voltunk önmagunk.
És persze, a bárhogyan mért távolsága egy száz éve született magyarnak és bunyevácnak bizonyára kisebb volt, mint egy 2025-ös magyarnak és afgánnak. De a logika, amivel utóbbiak viszonyát ma próbálják leírni, visszamenőleg kilöki az előző, „máshogy másokat” is a közösségből. A Crnkovicsok nyelve, hite, konyhája, öltözete, zenéje, és indulata, jellemző zsigeri reakciója sem az volt, mint a megcsonkított ország magyarjainak. Dédanyámra amolyan ijesztő fekete szarkaként emlékszem. Ültek a nővérével a sötét szobában, arcuk fekete kendővel keretezve, ők már nem tértek át „rendesen” a magyarra, írni-olvasni pláne nem igazán tanultak meg, hogy egy újabb sztereotípiát állítsak párhuzamba. Talán jobban reflektáltak a korabeli magyar valóságra, mintha ma, Szíriából menekültek volna ide – de messze nem úgy, mint egy echte magyar.
Tehát: a mai, egyre szűkülő magyarságdefiníciónak a magam felmenői sem felelnének meg, miközben hadd legyek szerénytelen önbizonyíték a hipotézisemre. Arra gondolok, hogy már édesapám is elrugaszkodott a gyökereitől, és leginkább „csak” magyar volt, én pedig, ha akarnám (de nem is akarom, nem, Nyugaton járva sem) se tudnám másnak, mint magyarnak mondani magam.
Abban pedig biztos vagyok, hogy erre a folyamatra ma is képes lehet ez a közösség, első generációs bevándorlókkal startolva. De a minimum, amit itt szeretnék elérni, az a visszatérés az emberiességhez.
Itt is a magam ügyével jövök előbb, két generációs végpontra van személyes rálátásom. Az egyik egy kis falu általános iskolája, ahol évek óta egy kiskaput használva „mentik meg” az önálló évfolyamindítás lehetőségét, tehát hogy a minimális létszám meglegyen egy elsős osztályhoz. Amennyiben ugyanis e gyerekek közt van sajátos nevelési igényűnek minősített, az törvényileg duplán számít. Így hát lesz is. De ettől még világos, hogy
idehaza jó ideje nem születik már az önreprodukcióhoz elég gyerek.
Vitázhatunk rajta, hogy a modern jólét vagy a nem jól segítő családpolitika ennek az oka, de a végeredmény a tény. A belföldi korfa terebélyes lombját reszketeg kis venyigének kéne megtartani vastag törzs helyet. Ha nem támasztjuk meg kívülről, akkor kidől.
Ide kapcsolódik a másik példám. Ma a magyarországi idősellátás gyakorlata úgy fest, hogy idős, beteg magyarokról gondoskodnak kicsit talán kevésbé idős és esetleg enyhébb betegséggel küzdő magyarok. De ez egy ketyegő bomba. E napokban is földhöz csapta a rendszert egy influenzajárvány. Ha otthon fekszik betegen a házi segítségnyújtással megbízott gondozó, akkor ki látja el otthon azokat, akikhez aznap ment volna?
Hiába rángattuk vissza a néha valóban fönntarthatatlanul bőkezű, de általában inkább indokolt nyugdíjból a még így-úgy munkaképeseket. Nem elég. Hiába raboltuk le a határon túli magyar közösségek emberanyagát, importálva takarítónőtől a szupertehetséges Rúzsa Magdiig mindenkit. Nem elég. Udvarolhatunk még egy sort a nyugatra költözött magyaroknak, de ahhoz tényleg a Bayer-show apokaliptikus nyitómonológjainak kellene a hétköznapok valóságává válnia Bécsben, Berlinben, Brüsszelben és a nem alliteráló nagyvárosokban, hogy tömegek költözzenek haza.
Igen, ostobaság volt tíz éve a Magyarországon csapatostul munkára jelentkező szír agysebészekkel és afgán rakétatudósokkal kecsegtetni. De abban az országban, ahol rövidesen több lesz az idős, mint a fiatal, mi a rendszerszintű megoldás arra, ha nincs ember, aki a beteg édesanyádat a műtét után átemelje a kórházi ágyra? Aki levágja az útra lógó, veszélyes ágakat meg havat lapátoljon? És ki fogja, hányan fogják majd húsz meg harminc év múlva aktív dolgozóként azt az adót meg járulékot befizetni, amiből majd akkor kellene rendőrt meg orvost bérezni, pláne nyugdíjat folyósítani?
Bocsánat a profán példáért, de ha ég a házam, nem az az elvárásom, hogy kifejezetten egy pödrött bajszú, Pista nevű legény oltsa el, enyhe kakuminális t-ket ejtve, karikást pattogtatva. Oltsa el bárki. Musztafa akár. Ha nincs elég ételfutár, ellenben a digitális megoldások már lehetővé teszik, hogy előzetes nyelv- és helyismeret híján is kiszállítsák nekem szorgos Fülöp-szigeteki futárok a római pizzát (mert csak azt szabad házhoz rendelni, a nápolyi nem tűri az izzadó dobozos hurcibálást)… de ez már zajlik! És működik! Mondd, ha a nagymamádnak csak Ali tudná bekötni az infúziót, akkor inkább száradjon ki a Mami?
A minimum, amit itt szeretnék elérni, annak bevallása, hogy nem fogjuk megoldani az életet idehaza, ha csak magyarokkal tervezünk. Több értelme lenne azon dolgozni, hogy a miénk legyen a legsűrűbben szőtt, legszigorúbb migránskvótaszita, és próbáljuk meg a gondosan kiválogatott érkezőket a magyarságunkkal tudatosan „felülfertőzni”. Biztosítva, hogy szeresse az új hazáját, tenni akarjon érte. Musztafa a tüzet oltsa, ne gyújtsa.
Van az a dicsekvése a magyar kormánynak, hogy bezzeg mi nem engedtük be az országba a gonosz migránsokat, jól lezártuk a határt. A valóság az, hogy pont azt zártuk le a legkevésbé.
Ehelyett a társadalmunk zárt annyira, hogy azonnal „kiugrik az összképből” az e tekintetben nagyon is homogén megjelenésű magyarsághoz képest a markánsan más szín, vallás, kultúra.
Még egyszerűbben: azért sincsenek idehaza tömegével migránsok, mert vannak Európában jóval nagyobb országok, ahol sokkal jobban megtalálják a számításukat. Németországban, Olaszországban, Franciaországban is jobb-könnyebb nekik. No de mikor kioktatjuk a befogadó Nyugatot a magunk metódusáról, akkor tényleg azt gondoljuk, hogy egy mindenki által használható megoldást kínálgatunk? Nyilván nem, már az oda eddig érkezettek okán sem. Az említett országok már így is vegyesek, másod-harmadgenerációk sorsát kéne elrendezni.
Másfelől meg nem hihetjük azt, hogy Törökország négymillió helyett majd negyvenmillió menekültet zár el előlünk táborokba, ha úgy hozza a szükség. Hogy végtelen számú bevándorlót lehet Olaszországból Albániába áthajóztatni. Hogy elég egyre csak magasabbra emelni az elképzelt Európai Nagy Falat, és az megfog majd mindenkit, aki a háború és az éhség elől menekül. Higgyék el, azért reklámozom már a címben is a sokszor elátkozott migránssimogatást, mert amíg nem jutunk el addig a banális emberiességi parancsig, hogy jót akarunk ezeknek az embereknek, addig csak rontunk a helyzeten. Hangzanak el fontos mondatok, hogy például ott kell segíteni, ahol a gond keletkezik, de nem látom, hogy tényleg megállapodtunk volna abban, hogy milyen jövő kialakításában támogatjuk a „kibocsátó” országokat. Általános rákfenéje ez az európai politikának: jól reklámozható vágyakat fogalmazunk meg megvalósítható célok helyett, legyen szó az orosz–ukrán háborúról, zöldügyekről vagy épp a migrációról.
Akárhogy is: nyilvánvalóan a lehető legrosszabb pillanatban írom ezeket a sorokat. Az iszlám terror nevében/felbujtására gyilkolnak Európában. A nemzeti választásokon sorra erősödnek a karanténba zárt migránsellenes erők. Hahh, milyen szép lenne arról nyilatkoztatni utóbbiakat, hogy ha az ő kirekesztésük a megerősödésükhöz vezetett, revans iránti vággyal, mit gondolnak, mi történik a migránskerítés túloldalán. De vissza a szabódáshoz: tudom, hogy most „nem ennek van itt az ideje”. Pont azért írok mégis róla. Most a legfontosabb erről beszélni, amikor nem könnyű és nem divatos. Elismerve, sőt, igényelve minden indokolt rendészeti intézkedést és óvintézkedést, nem vitatva a nemzetek jogát a szuverenitáshoz, tartom fenti három állításomat. Egy: hiszem, hogy az a helyes, ha nem csak az egyformát tűrjük meg idehaza. Kettő: tudom, hogy egyre inkább segítségre szorulunk önmagunk ellátásában. Három: attól pedig nagyon tartok, hogy ránk fog dőlni, minket fog agyonnyomni az a kerítés, amit egy más módon még talán megszelídíthető erő útjába akarnánk emelni.
A simogatásra lehet simogatás a válasz, lehet ilyen reményünk. Ha viszont csak ütni készülünk, azzal egyúttal örök háborúra rendezkedünk be – és nem látom, mi alapján hisszük, hogy örökkön győztesek is leszünk abban.
A szerző politikai elemző, publicista, jogász és humorista, az ÖT munkatársa.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Dé li határzár Röszke közelében 2023. június 6-án. Fotó: Rosta Tibor / MTI)