Lesz-e „repülőrajtja” a magyar gazdaságnak? A miniszterelnök természetesen bizakodó ebben a kérdésben, úgy látja, hogy jó irányba haladunk. Bár az adatok egyelőre nem támasztják alá ezt a nagyfokú optimizmust, azonban neki hivatalból az a dolga, hogy igyekezzen hitet és reményt adni az ország polgárainak. Az óvatos derűlátás viszont megalapozott, hiszen biztató jeleket valóban láthatunk a horizonton: az európai uniós rekordot beállító infláció jelentősen mérséklődött, a reálbérek növekedésnek indultak, a fogyasztás éledezik, a turizmus csúcsot döntött és kilábalni látszunk a technikai recesszióból (ami azt jelenti, hogy két egymást követő negyedév adata is visszaesést mutat). Mivel több írásomban is utaltam már rá az elmúlt időszakban, hogy a gazdasági helyzet jelentősen befolyásolja majd a választási esélyeket, ezért érdemes az év eleji első számok ismeretében megvizsgálni, hogy mire is számíthatunk e téren.
A magyar gazdaság maga mögött hagyta a recessziót – mondta a miniszterelnök, Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter és a Központi Statisztikai Hivatal. (Megjegyzem, érdeklődéssel hallgattam az erről szóló híradásokat, hiszen két hete – bőven az adatok megjelenése előtt – egy tv-műsorban jobboldali vitapartnereim váltig állították velem szemben, hogy rosszul tudom, Magyarországon egyáltalán nincsen recesszió. Ezek szerint mégis volt.) Ez jó hír, de azért többen óvatosak vagyunk a lelkesedéssel, mert ilyen már történt velünk nem is olyan rég, és aztán újra beköszöntött a visszaesés. Ahhoz, hogy biztosak lehessünk a tendencia tartósságában, több és hosszabb távra szóló adatra lesz majd szükség az elkövetkezendő hónapokban.
De mit is gondoljunk a javulás pislákoló jeleiről: jó ez nekünk most, vagy nem érdemes bizakodni egy jobb jövő érdekében?
Szeretném tehát először is világossá tenni, hogy liberálisként hogyan gondolkodom a kormányhoz való viszonyról. Szemben azzal a politikai tradícióval, amely mindig azt vizsgálja, ami elválaszt minket, engem elsősorban történelmünk azon hagyománya inspirál, amely azt keresi, ami összeköti az itt élő polgárokat. A szabadság, amely alapja a szabadelvű gondolkodásnak, mit sem ér a tisztelet, a többi emberrel történő együttműködés nélkül. Demokratikus körülmények között bármilyen politikai erő is kerül hatalomra, érdemes tudomásul venni, hogy az itt élők döntése értelmében őket illeti a kormányzás joga, és minden kritikai észrevétel mellett fontos azt is leszögezni, hogy mindannyiunk érdeke, hogy gazdaságilag a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák. Ezért nem érdemes annak szurkolni, hogy legyen minél rosszabb, mert akkor majd jól megbuknak a következő választáson, mert az ilyesminek mindig mindannyian megfizetjük az árát. Tehát kell kritizálni az adott kormányzatot a szerintük téves intézkedéseiért, de érdemes elismerni és támogatni a helyes döntéseit is. Az a gondolkodás, amely a másik oldal képviselőit hazaárulónak, nemzetvesztőnek és börtöntölteléknek tekinti, 2002 után a Fidesz megnyilvánulásaiban hatalmasodott el, majd 2010 után a magyar baloldal is teljesen a magáévá tette. Ez az út csak oda tud vezetni, hogy fékevesztett indulatok mentén gyűlöli egymást – és gyakran saját hazáját is – a táborok hithű közönsége.
Az egymás iránti gyűlöletnek létezik évszázados hagyománya a történelmünkben – kuruc–labanc szembenállás, Széchényi–Kossuth, népi–urbánus ellentét stb. –, amelyek ráadásul gyakran történelmi drámákat idéztek elő. Igazán sikeresek viszont akkor tudtunk lenni – Osztrák–Magyar Monarchia, az 1988–90 közötti rendszerváltás és az azt követő bő évtized a 2004-es uniós csatlakozásig –, amikor éles viták mellett ugyan, de nagy célokat követve széles körű politikai és társadalmi kooperációt valósítottunk meg. Magyarország az elmúlt 35 évben hatalmas fejlődésen ment keresztül, de míg az uniós tagságunkig a szovjetek által megszállt közép- és kelet-európai országok között vezető pozíciót töltöttünk be, addig 2004 óta folyamatosan csúszunk le a sereghajtók közé. Ennek a legfőbb oka – több száz részletprobléma mellett – az, hogy 1988 és 2004 között öt nagy nemzeti cél konszenzust teremtett a politikai erők és a nép körében is. Ezek a következőek voltak:
Immár 21 éve nincsenek nagy közös célok, nincs együttműködés, viszont működnek a felkorbácsolt indulatok, aminek látjuk is az eredményét.
A kormány gazdaságpolitikáját is ebből a szempontból érdemes megítélni. Hazánk gazdasági válsággal küzd 2020 óta, amelyet először a koronavírus-járvány idézett elő, majd a kilábalás időszakában a kabinet 2022-es választások előtti túlköltekezése mélyített tovább. Erre jött rá az európai energiaválság és az Ukrajna elleni orosz invázió hatása. A 2010 és ’20 közötti időszak folyamatos gyarapodást hozott, viszont régiós versenytársaink jobban tudtak élni az EU által biztosított hatalmas lehetőséggel. Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Észtország és Litvánia lehagyott minket, Románia és Horvátország pedig behozta lemaradását velünk szemben.
Ebből a szempontból sajnos jó néhány olyan tényezővel is szembe kell néznünk, ami bizonytalanná teszi a reménykedést. Egyrészt
nem látom azt, hogy a kormány levonta volna a konzekvenciáit azoknak a hibás gazdaságpolitikai döntéseknek, amelyeket az elmúlt években meghozott.
2010 és '14 között a teljes ellenszél ellenére bevált az unortodox gazdaságpolitika. Az Orbán Viktor vezette kabinet rendkívül súlyos helyzetben vette át az ország irányítását, és az EU-tól sem kapták meg azokat a könnyítéseket, amelyeket joggal szerettek volna. Így egy radikális fordulattal szembe mentek minden tankönyvi klisével, és sikerrel jártak, hazánk kilábalt a válságból. (Szinte minden héten lehetett olvasni egy elemzést vezető közgazdászoktól arról, hogy hetek kérdése és összeomlik az ország.) Ezért elismerést érdemel a miniszterelnök, a kormánya és Matolcsy György is, viszont annak a kérdésnek a megválaszolásával azóta is adósak, hogy a dicséretesen beindult fejlődésünk szerintük miért marad el a versenytársaink sebességétől. (Álláspontom szerint a válasz lényege egyértelműen a kül- és belpolitikai kooperáció jelentős hiányosságaiban keresendő.) Míg a húszéves EU-tagságunk eredményeként a nemzeti össztermék (GDP) 250 százalékkal nőtt itthon, addig például a lengyeleknél 370, a szlovákoknál 340, a cseheknél 300 százalékos növekedést könyvelhettek el.
Aggodalomra ad okot az is, hogy súlyosan tévedett a Fidesz-kormány a 2023-as és a 2024-es év prognózisát tekintve is. ’23-ra 4 százalékos növekedést jósoltak, ehhez képest 0.8 százalékos visszaesés (recesszió!) következett be, míg tavalyra szintén 4 százalékos gyarapodást irányoztak elő, ehhez képest érkezett meg a friss adat a 0.6 százalékos növekedésről. A fogyasztás felpörgetésére irányuló, túlfűtött gazdaságpolitika komoly kockázatot jelent különösen akkor, ha a fundamentumot jelentő szövetségi politika továbbra is harcot és szembeállást jelent a partnereinkkel. (Itt remélhet tényleges változást az Orbán-kormány Donald Trump megválasztása miatt, ahogy erre már korábbi cikkemben utaltam). Kockáztat tehát megint a magyar kabinet vezetője, ahogy tette 14-15 évvel ezelőtt is. Akkor bejött ez a lépés. Az ország érdeke persze az, hogy sikerüljön most is, hagyjuk végre magunk mögött a stagnálás és a visszaesés éveit. (Figyelemre méltó, hogy az ellenzéki Tisza Párt részéről nem hallani érdemi javaslatot az évtizedes problémák kezelésére, csak azt, hogy ők még jobban emelnék a nyugdíjakat, a béreket, az egészségügyi ráfordítást stb., ami nem vehető persze komolyan. A Demokratikus Koalíció szintén hasonlókat mondott évekkel ezelőtt.)
Mindezek közben a hétköznapi politikai csatákban is egyre több hibát vét a kormányzó Fidesz–KDNP-pártszövetség. Ilyennek számít például Magyar Péter folyamatos démonizálása a jobboldali sajtóban, az egészségügy, a MÁV katasztrofális helyzete, az Erasmus ösztöndíjak visszaszerzésének kudarca, Menczer Tamás kulturálatlan fellépése, Rogán Antal kitiltása az USA-ból, és most legutóbb a mini-Dubaj projekt Budapesten. Ennél az utóbbinál érdemes megállni egy pillanatra.
Az, hogy a Rákosrendezőnek nevezett MÁV-területtel történjen valami, ami az ország lakóinak az érdekét szolgálja, helyes törekvés a kormány részéről. Úgy látszik, hogy a Csipkerózsika-álmát alvó fővárosi vezetésnek is kellett egy lökés ahhoz, hogy eszébe jusson: éppen ő is megvásárolhatná a szeméthegyekkel dúsított környéket és elindíthatna ott valami értelmes fejlesztést.
De ez a példa is jól mutatja sajnos, hogy az együttműködési készség hiánya hogyan fékezi a fejlődést hazánkban.
Miért nem az a normális menete egy ilyen ügynek, hogy a kormány és a főváros leül egymással tárgyalni és megpróbálnak megállapodni valami épkézláb közös elképzelésben a területre vonatkozólag? A kormány részéről szükséges és illendő is bevonni a budapesti vezetést egy ilyen projektbe, ha van elővásárlási joga, ha nincs.
Igaz, biztosan él a gyanakvás a kabinet oldaláról abban a tekintetben, hogy minden komolyabb fővárosi beruházással kapcsolatban ellenállást tanúsított a Karácsony Gergely vezette város, és az előző ciklusban fontosabbnak érezte az áldozati szerep fenntartását, mint a megegyezést a politikai ellenfélnek tekintett kormányzattal. Elfogadhatatlan és indokolhatatlan tiltakozást folytattak a Liget programmal kapcsolatban, amit aztán az élet cáfolt meg: a lepusztult Városliget újjászületett, világszerte elismert és díjazott, szép és különleges kulturális intézmények jöttek létre az ország javát szolgálva (hasonló történt az üres és leromlott állapotú területeken épült Atlétikai Stadionnal, MVM Dómmal és a korábban elkészült Duna Arénával is). Ugyanez zajlik a budai vár rekonstrukciója kapcsán is, ami persze vitatható, de a kormány által támogatott koncepció is vállalható, és biztosan a főváros különlegesen szép részeit gyarapítja majd, ha egyszer elkészül.
Nyilván él a gyanakvás a fővárosi vezetésben is a másik fél iránt, hiszen a kormány nehezített a helyzetükön az adóelvonásokkal. A Lánchíd rekonstrukciója komoly vitákat szült, a Közlekedési Múzeum és a Természettudományi Múzeum ügye az ígéretek ellenére megoldatlan – ráadásul folyamatosan és értelmetlenül fenyegetőzik a kabinet a vidékre költöztetéssel –, a Nyugati tér rendezési terve ad acta került stb. Él tehát a kölcsönös gyanakvás egymás iránt, ami a fejlődést gátolhatja Budapesten is.
Ebben a kérdésben én a fővárossal értek egyet. A mini-Dubaj koncepció egyik legnagyobb gyengéje, hogy a legitim fővárosi vezetés és közgyűlés nemet mondott rá. Az építészeti szempontok és jogszabályok háttérbe szorítása, a mecsetépítés lehetősége, a belgrádi rossz példa riasztó hatása csak hab a tortán ahhoz képest, hogy az érintettek, a főváros képviselői nem akarják az erősen kétséges kimenetelű beruházást.
Tehát az idei év egyik legfontosabb feladata lesz a magyar gazdaság beindítása. Mindannyiunk érdeke az, hogy legyen sikeres ebben a kormány, de úgy, hogy legyen képes tanulni is az elmúlt esztendők kudarcaiból. Ugyanilyen fontos volna az is, hogy az elmúlt évek megtorpanása után végre fejlődni tudjon hazánk fővárosa, töltsön be meghatározó pozíciót a régióban. Ezekhez a célokhoz a politikai küzdelem és harc mellett szükség lesz az együttműködés kultúráját is elsajátítani. Igaz ez a nemzetközi térfélen, az Európai Unió és Amerikai Egyesült Államok irányába, ahogy igaz a belpolitikában, például az ország szíve, Budapest fejlesztése esetében is.
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)