Ha hihetünk a 444-nek, akkor Krasznahorkai László legutóbbi interjújában, amit a svéd Svenska Dagbladetnek adott, sötét képet festett Magyarország jelenlegi állapotáról. Szerinte az országban már nincs remény, és ez nemcsak az Orbán-rezsim miatt van, hanem a társadalmi problémák miatt is. Az író kritizálja, hogy Orbán Viktor és kormánya dicsőségesnek mondja a magyar történelmet, miközben az szerinte csak vereségekből áll. Krasznahorkai szerint az emberek elvesztették a gyökereiket, és a demokrácia törékeny, mivel hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, amelyben sok a „szemétláda”. Egy szélsőjobbos tüntetésen látott „Vissza Trianont” feliratot is műveletlenségnek tart, hiszen Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták. Krasznahorkai úgy látja, hogy Magyarország az elmúlt évtizedben egyre jobban eltávolodott a Nyugattól, és az országban egy elveszett generáció él. 

Most erre kéne azt riposztozni ugyanilyen igazságtalan általánosítások alapján, hogy úgy látszik, a magyar írók így vannak bedrótozva: ha átmennek az országhatáron, akkor válluk mögött visszaköpnek. Ott volt például Kertész Ákos Kanadából. Idézzünk abból a szövegéből, amiben megpróbálta megmagyarázni a magyarokra alkalmazott nagy botrányt okozó „genetikusan alattvaló” stigmáját: „Ráadásul én ezt már sokszor leírtam. Például másfél évvel azelőtt a »Szabadság friss, kristálytiszta levegője« című cikkemben, és épp az Amerikai Népszavában. Rejtély, hogy miért pont a nyílt levél keltett fölhördülést. […] a nyugati világ a konszenzusos demokráciától működőképes. Az alattvalói alázat csak a magyar népre jellemző, itt minden olyan kísérlet megbukott, amely a szabadságra akart építeni. Ez a nép retteg a szabadságtól, boldog a börtönben, mert ott nem kell döntenie. Ennek a népnek az Isten hiába adott szabad akaratot – nem kell neki.« Más: a Könyvhét című lapban már 2010 októberében leírtam a következőt: »[Az,] hogy a nyugati modernizáció eredményeit magyar földbe átplántálni nem lehet, nálunk nem rendszerfüggő. Ez genetikus, vagyis a magyar néplélek által meghatározott«.”

Egyáltalán nem csoda, hogy ha ilyeneket olvasunk, kinyílik a töltőtoll a zsebünkben. De ezt sem érdemes túltolni. Kezdjük azzal, hogy szerény véleményem szerint mindkét író sommás megállapításai úgy hülyeségek, ahogy vannak. Mondhat butaságot egy nagy író? Mondhat. Ettől még lehet nagy író? Lehet, ha a művei túlélik a percemberi dáridóját. És ez nem rajtunk, műveletlen magyarokon fog múlni: nálunk nyugatabbra egy félrefogalmazott közösségi médiás szösszenetért törölnek el egész életműveket. Ha majd a Kárpát-medencét is elfoglalják a futóbolond, woke-ba oltott újmarxisták, akkor tessenek rettegni. 

Szóval a még szabad magyar világban sok szót nem érdemes vesztegetni az ilyen dulifuli, „üzenem a magyaroknak”-megaszondásokra, a gondolat-, vélemény- és szólásszabadság kereteibe beleférnek. (Illetve legföljebb kultúrpolitikailag indolkolt a reakció, lásd szerencsétlen Kornis Mihály elborult agymenéseit, annyira én sem vagyok szent, hogy kéjes vigyorral ne mutogassam a liberárjáknak meztelen királyaikat.) 

Ami miatt most hosszabban írok, az az, hogy volna még néhány, az emberi hülyeségen túlmutató apróság is. Ezekben az írói megfejtésekben az a csapda, hogy éppen annak nyitnak teret, amit kárhoztatnak: ha ők magyaroznak, akkor miért vitatják el a jogot arra, hogy bárki más is magyarozhasson – ellenkező előjellel?! Az ő logikájuk alapján ugyanolyan érvénnyel nyugodtan állíthatjuk, hogy mi, magyarok nagyszerű nemzet vagyunk, és erre van több mint ezer évnyi bizonyítékunk. A magyar közgyűjteményekben legalábbis nap mint nap ezzel szembesülünk. 

A Krasznahorkai által emlegetett trianoni táblával szemben tehát sok millió műtárgyat tudnék ellenérvként felmutatni, de nem a cáfolat a célom. Az írói állításokat ugyanis nem nekünk kell véglegesen cáfolnunk vagy helybenhagynunk, hanem az időnek. Például bő száz évvel ezelőtt élt egy Ady Endre nevű költő, aki szintén ostorozta a magyarokat, és őt ma is nagynak és fontosnak érezzük. Hogy Krasznahorkaira, Kertész Ákosra száz év múlva hivatkozunk-e, azt majd az idő megmutatja. 

Ez az idő (és tér!) az, amiért érdemesnek tartottam reagálni erre a „botrányra”. Mert Krasznahorkai és Kertész Ákos (bár nem méltó hozzájuk, de a napsütötte Itáliából epét hányó Péterfy Gergely is beilleszthető ebbe a mintázatba) valamifajta világpolgárként a „bárhol” mai korcsmájából beszélnek kifelé. 

És ez nem demokrácia, vagy jogállamiság, vagy nyugati minták kérdése. Ezt egyszerűen haza- és nemzetszeretetnek hívják. Ez az irodalmon túli támaszték az, ami a vitathatatlan alkotói zsenialitás mellett időtállóvá teszi a magyar klasszikusok többségét. Megéltek valamit, amit ha értenek is, de láthatóan nem osztanak Krasznahorkaiék. Illyés Gyula megfogalmazásában: „Nincs minden irodalomnak irodalmon túli feladata. A mienknek van, mindig is volt. […] Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk…” – írta még 1942-ben.

Megnyilatkozásaik alapján sem Krasznahorkai, sem Kertész Ákos a nem hiszik azt, hogy lenne saját erőnk, tehát helyünk a nap alatt. 

Pedig van. Mohács közelgő ötszáz éves évfordulója kapcsán kezdik ismét idézgetni azt a történelmi igazságot, amit egy itthon maradt írónk, Ottlik Géza fogalmazott meg az időpróbát kiálló Iskola a határon c. klasszikusában: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk..”

Valahogy így. Mink, mucsai magyarok itthonjában ünnepelgetünk, és azon dolgozunk, hogy Krasznahorkait is túléljük – az ő érdekében. Hogy száz év múlva is legyen magyar olvasója.

A szerző filozófus, író, politikai elemző, publicista, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Az Országos Széchényi Könyvtár déli olvasóterme 2022. október 14-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)