Bírom Bödőcs Tibort. Akkor kezdtem ismét figyelni az úgynevezett magyar humorra, amikor felbukkant a színen. Pontosabban, amikor elkezdett látványosan felfelé kilógni a hazai kínálatból. A stand up comedy korábban egyáltalán nem érdekelt – hozzáteszem, amit Bödőcs csinál, az mindösszesen az említett magyar humor legjobb hagyományainak a következménye és folytatása, nem kell egyéb márkajelzéseket ráaggatni. Nem véletlen vele kapcsolatban a hofizás.

Pontosan beazonosítható volt, hogy mitől vagy mi mindennel emelkedik ki magasan a mezőnyből. Az egyik a hitelesség. Faluról a városba keveredett csávó, aki nem akarja eljátszani sem a megvárosiasodott embert, aki nagy igyekezetében nagyvárosibb akar lenni a nagyvárosinál, de az örök falusi gyereket sem akarta belehazudni a figurájába, hiszen már nem az. Helyette az, ami: önmagával azonos, városi is, falusi is, ráadásul a két hely, a két életforma, a két élethelyzet egymáshoz való viszonyát is okosan és viccesen képes ábrázolni.

A másik a stílus és a beszédmód: ahogy a legjobb humoristák esetében, ezer közül is felismered azt, ahogyan megszólal, pont akkor jön a vicces mozdulat, a parodizáló hanglejtés, a tájszólás, a minden, amikor kell.

A harmadik az arányérzék: ami a témaválasztást illeti, Bödőcsnél egyfelől ott a falusi kislátószög, a kocsma, a kisbolt, a figurák, a család mindennapjaiból elkapott pillanatok, a magánélet, a gyereknevelés, másfelől pedig a politika, a közélet, a közérzet. És van a Bödőcs-féle arányérzéknek másik vetülete is, az erre és arra is kiosztott pofonok. Ezeknek az arányát természetesen nem lehet patikamérlegen kiporciózni, jönnie kell magától. És jött is. Nyilvánvalóan bőven több saller a hatalomnak, mégis csak ők vannak felül, ők hozzák a döntéseket, belőlük látszik több, satöbbi, de jár a másik oldalnak is, hiszen a magyar közéletet elnézve, hogy is mondjam, humorhoz szükséges alapanyagot az elmúlt tizenöt év hazai ellenzéke is szolgáltatott.

És akkor itt jön a de.

Nézem Bödőcs legutóbbi videóját. Szovjet–orosz tudósok segítségével összeeszkábált smart-láncreakció, a gravitációra fittyet hányó turulmadár, entrópia lepte alaptörvény, cseppfolyós nemzettudat, közben bénázás és balfaszkodás – emberkísérlet ez, hogy Bödőcsből úgynevezett rendes magyar embert csináljanak. A rendes magyar ember pedig a videó tanulsága szerint nem más, mint – az első fázisban – egy üvöltöző agyalágyult, aki Semjén Zsoltitól gyereket akarna, valamint azt szeretné, hogy Bese atya „szoptassa meg” (ez a rész szerintem kifejezetten méltatlan a Bödőcs-életműhöz), majd később – a második fázisban, pár nappal később – egy Gulyás Gergelyre kétségbeejtően hasonlító kormányszóvivő, aki arrogánsan, kioktató módon tolja félre az újságírói kérdéseket.

Bemutatott pár nappal korábban is egy videót, a Barbárglamour című műsorának részletét, ahol a Türk basa (Orbán) – korábban Kicsi, ám ezt az elnevezést elvették Bödőcstől, mondja a humorista, nem is kell magyarázni – és a Szőke Torgyán (Trump) kerül terítékre hosszan, bőségesen illusztrálva. Magyar Péter is megjelenik, igaz, ő csak egy bővített mondat erejéig, miszerint „nem Messiás”, Bödőcs látta a gátakon, és nem tud a vízen járni.

Mi ezzel a baj? Ha úgy nézem, semmi. Professzionális munka mind a kettő, a nyerő stiló a helyén, a videók az utolsó részletig kidolgozva, láthatóan sok munka van a produkcióban. Bödőcs közönsége hálás. Megkapja, amit akar. Van is mit parodizálni az Orbán-rendszeren. De még mennyire. A Szőke Torgyán is vicces. Valami baj azonban mégis van, és hogy mi az, azt valahol errefelé keresném. Képzeljünk el egy olyan műsort, melyben a NER ellenzékképének megfelelő figura, egy valóságos woke Frankenstein csetlene-botlana, parodisztikus volna a beszédstílusa, a viselkedése, a tárgyi környezete, a mondanivalója, a témaválasztásai. El tudjuk képzelni, ugye? Egész biztosan azt éreznénk, ez így nem teljesen stimmel. Nem mindenki akarja nemátalakító műtétnek alávetni magát, nem mindenki a háttérhatalom alkalmazottja, nem mindenki latte-avókádót – vagy mit – iszik, nem mindenki a gendersemleges vécén pörög, nem mindenki követeli az életszerűtlen, politikailag korrekt kifejezések használatát, akinek baja van az Orbán-rendszerrel. Nem igaz?

Bödőcs munkásságának legérvényesebb és legszórakoztatóbb pillanataiban az a jó, hogy képesnek mutatkozik az országot a maga árnyaltságában bemutatni. Vagy közös röhögésre felkínálni. Mely szerint az arányérzék, lásd fentebb. Falutól városig, oldaltól oldalig. Nincs ugyanis olyan szeglete a Földnek, ahol csak egyféle hülye van. Ezt szerintem Bödőcs is tudja, sőt, biztos vagyok benne, hiszen erről tanúskodnak a korábbi prezentációi, ám mintha ezt javarészt elfelejtette volna az elmúlt pár évben, valamint azt is, hogy ő maga mitől igazán kivételes. Lásd ugyancsak fentebb.

Azt, hogy nehéz ma a keskeny ösvényen megmaradni, értem és megértem, elég körülnézni a kortárs közéleti tájon, látjuk, hogy – úgymond – miben vagyunk. Azt csak remélni tudom, hogy a sztárhumorista közéleti térlátása nem szenvedett maradandó károsodást, ahogyan azt feltételezni sem tudom, és nem is feltételezem, hogy esetleg azt gondolja, jobb az úgy, ha valamiféle marketingterv mentén csak egyfelé muzsikál.

Azt viszont látom, hogy létezik a hazai nyilvánosságnak olyan szeglete, mit szeglete, amely kifejezetten és főleg a Bödőcs-műsorok nyakkendő-igazgató, szájszélnyalogató vonulatát hivatkozza meg, sőt, kimondottan e mentén validálja a produkciót. Ez legkevésbé az alkotó érdekeit szolgálja. Szerintem.

Lehet ezt jól csinálni, árnyaltan viccelődni a mai magyar valóságon, görbe tükröt mutatni mindenkinek, akit illet. Az a neve, hogy Szondi utca. Bödőcs el-U2-sodásából pedig remélem, van visszaút. 

A szerző újságíró, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Bödőcs Tibor 2014. szeptember 10-én. Fotó: Huszti István / Index )