Konszenzusteremtő politikus szabhat határokat a vele egyet nem értőknek, de nem egy olyan politikus, aki minden ellentétet politikai konfliktusnak tekint, amely a politikai rivalizálás hasznos eszköze.
Orbán Viktor tehet olyan javaslatot, hogy Magyarországon senki ne fogadjon el külföldről pénzt, ha közéleti tevékenységet végez, azaz tettei hatnak a magyar társadalomra. Se civil szervezet, se újság, se senki. Mert minden külföldi pénz az ország szuverenitását veszélyezteti.
Egy ilyen javaslat csak akkor nem elfogult, pártos és kiszorító jellegű, ha a kormányfő egyben nagyvonalú, korrekt, fundamentális javaslatot tesz a Magyarországon megszólalni kívánó összes politikai és közéleti szereplő egyenlő módon zajló támogatására. A fundamentális kifejezésen azt értem, hogy egy évtizedekre szóló és helyes javaslatot alakít ki, amely tényleg biztosítja a társadalom legszélesebb köreinek a társadalom véleményklímájának befolyásolását. Minden politikai és közéleti nézet számára, amelyet a bíróság nem tilt be.
Orbán Viktor kormányfőként és pártelnökként azonban nem mindenkit befogadó politikai konszenzust épít ki, hanem a számára kellemetlen, a választáson elnyert politikai uralmat megszüntetni akaró politikai és közéleti szereplők ellen ígér jogi fellépést.
Mindenki ellen, aki Soros György szervezetétől vagy az Egyesült Államok törvényes kormányától kapott pénz, paripát, fegyvert.
Soros magánember, könnyű az állami szuverenitás magasságából fellépni ellene, és kijelenteni, hogy túlterjeszkedett azon. De az Egyesült Államok kormányának törvényes működését nem lehet kétségbe vonni. Az Egyesült Államok kormánya törvényesen határozott úgy, hogy támogatással – így pénzzel is – segíti a számára szimpatikus – amerikai értelmezésben: a liberális demokráciát erősítő – intézményi és egyéni szereplőket. Erről lehet rossz véleménnyel Trump elnök is, és Orbán Viktor is, de álláspontjuk csak egy vélemény a sok közül. Küzdhetnek ellene a maguk sajtója segítségével, de nincs az a demokratikus norma, amely alapján egy demokrácia keretein belül egy rivális politikai erő vagy egy velük vitatkozó társadalmi erő egy vélemény képviselőit korlátozhatná a tevékenységükben.
Gondoljuk végig, a tiltás azt jelentené, hogy az Egyesült Államok nem finanszírozhatja még egy műfordítónak az amerikai ösztöndíját sem. Hogy egy jobboldali választónak is testközeli legyen a példa: ha egy magyar lap nem fogadhat el Sorostól pénzt, akkor egy amerikai konzervatív alapítvány sem támogathat egy magyar fordítót, aki mondjuk kortárs jobboldali szövegek fordításában szeretne Magyarországon elmélyedni. Logikailag és tényként nézve nehéz amellett érvelni, hogy egy, a magyarországi jobboldal számára kedves fordító a fordítását támogató konzervatív alapítványtól kaphat pénzt, miközben egy másik szervezet, amely Soros Györgytől kapna forrást, ezt nem tehetné jogszerűen Magyarországon. Amerikai konzervatív szervezetek „érzékenyíthetik” a magyar jobboldaliakat a „woke” elleni harcra, de a liberális/ demokrata meggyőződésű szervezetek nem segíthetik magyarországi elvbarátaik „woke” melletti küzdelmeit.
Orbán Viktornak szíve joga a politikai ellenfeleit kijelölni, küzdeni ellenük. A demokratikus játékszabályok olyanok Magyarországon, hogy erre állami pénzeket is fordíthat. Ez nem egy újabb kritika elképzelésével szemben, hanem ténymegállapítás. Ez az eszköz minden demokratikus kormány számára rendelkezésre állt az 1990-ben lezajlott fordulat után, amely Magyarország politikai rendszerét parlamenti demokráciává tette.
De nem teheti meg sem ő, sem más kormányfő, hogy magyar emberek szólás- és véleményszabadságát azon az alapon korlátozza, hogy korábban olyan forrásból fogadtak el pénzt, amely forrást ő rossznak tart.
Azért tartja rossznak, mert szerinte helytelen nézeteket valló emberek támogatnak helytelen nézetek valló embereket. Mindenkinek szíve joga helytelennek tartani polgártársai nézeteit, és szíve joga – valamint törvényekkel védett lehetősége – azok ellen a demokratikus keretek között politikai küzdelmet folytatni.
Minden demokráciának az az alapja, hogy a demokrácia vezetői nem korlátozzák senki véleményszabadságát, a sajtó szabadságát, a gyülekezési szabadságát stb. 1945 óta ez alól kivétel a totalitárius nézeteket képviselők és szervezeteik szabadsága. Van, ahol korlátozzák (például Németországban), van, ahol nem (az Egyesült Államokban).
Láthatóan Orbán Viktornak – és egyébként támogatóinak – azonban semmi kedve nincs konszenzus kialakításában gondolkodni, pedig épp itt lenne ennek az ideje.
Egy olyan állami intézményrendszerre lenne szükség, amely minden politikai, közéleti nézet közlését, terjesztését azonos feltételekkel támogatja. A konzervatív szerkesztőnek és laptulajdonosnak éppúgy támogatja a munkáját mint a liberális vagy baloldali lapokénak. Ha drága a brüsszeli tudósítók eltartása, és a szerkesztőségek nem tudják azt kigazdálkodni, akkor a konzervatív szerkesztőségnek, a liberálisnak és a baloldalinak is az állam biztosítja ugyanazokat a működési kereteket. Mindegyik tudósítónak ugyanolyan minőségű laptopja, internetes hozzáférése kellene legyen, s ugyanannyit kapna lakbértámogatásra. Olyan keretrendszer kell, amelyben a miniszterelnök sem tud úgy dönteni, hogy a számára kedves szerkesztőség olcsóbban megússza a tudósító eltartását (mondjuk, a kulturális képviselet ingyen ad neki irodát).
Ha egy ilyen pártatlan, valódi költségeken finanszírozott rendszer működne, amely mindenki számára elérhető lenne, ha Magyarországon legalább intézményi szinten, egy szerkesztőség formájában így tudna működni, akkor lehetne arról beszélni, hogy mi, magyarok, mindannyian úgy értelmezzük a szuverenitást, hogy senki, de senki nem kaphat külföldiektől pénzt, s aki mégis külföldi forrást használ, azt kulturált emberek kinézik maguk közül. Ekkor sem a kormánynak és a törvényeknek kellene eljárni velük szemben, hanem a közvélemény megvetésének tárgya lenne, ha guruló dollárok, rubelek, eurók és más nemzeti pénznemek formájában külföldről pénzt fogadna el valaki saját közéleti tevékenysége finanszírozására.
De napjainkban hol vagyunk mi még ettől?
Most azt kell lássuk, hogy a külföldi finanszírozás elítélése nem normák alapján, hanem pártállás alapján történne meg Magyarországon. Életképes alternatívák konszenzusos kialakítása híján csak az egyik, az éppen nem hatalmon lévő oldal finanszírozási és működési lehetőségeinek beszűkítése történne meg.
Ha az a kérdés, hogy tetszene-e nekem feltételezett szerkesztőségvezetőként, hogy amerikai állami szervektől vagy azok véleményétől függne, a szerkesztőségem kap-e 3-6-12 millió forintot egy évre: nem tetszene. Tetszene-e nekem, ha kiderülne: az adományozó intézményekben dolgozó vezető vagy vezetők „pántlikával” adták a pénz? Nem tetszene. Szívesen venném, ha az amerikai érdekek, nézetek támogatásának hiánya miatt egy idő után nem kapnék pénzt szervezetfejlesztésre, komputerre? Az sem tetszene.
És az se tetszik, ha hazai gazdasági szereplőktől származik a korlátozás. Vagy ha kormányzati szereplőktől. Vagy ellenzéki politikai pártoktól vagy bárki mástól, akinek akkora gazdasági, pénzügyi ereje van, hogy a színfalak mögött korlátozni tudja a demokrácia működését.
Orbán Viktor javaslata – az eddigi, hasonló természetű iránymutatásaihoz hasonlóan – nem arról szól, hogy növelje a sajtószabadságot és a véleményszabadságot Magyarországon, hanem arról, hogy csökkentse ezeket.
Teljesen megértem, csípi a szemét, hogy a demokraták szerint Magyarország nem eléggé demokratikus. Szívére veheti, hogy politikai intézmények sorát használják fel az elképzelései és döntései elleni harcban. Rámutathat ellenfelei álszentségére, elfogultságára, pártos működésére. Politikusként szíve joga felvetni a szuverenitás szerinte fontos aspektusait. Úgy befolyásolja a politikai véleményklímát, ahogy neki tetszik.
De egyetlen politikai – vagy társadalmi – erő sem korlátozhatja a saját, ráadásul eléggé parciális érdekei alapján a demokrácia fontos intézményeit!
Ma nem az a magyar demokrácia legmélyebb problémája, hogy x éven át a kormány szerint y mennyiségű milliárddal támogatta az amerikai kormányzat (és/vagy a Soros György által finanszírozott intézmények) az Orbán-kormány és a Fidesz ellenfeleit. A magyar demokráciára nézve sokkal fontosabb kérdés, hogy az Orbán Viktorral szemben állók miért nem tudták Magyarországon szabadon megtalálni azokat a finanszírozókat, akik támogatták volna őket a tevékenységükben. Ez a lényeges demokratikus deficit, s nem az, hogy amerikai szervezetek benyomulhattak a magyarországi politikai űrbe.
Az is nagy kérdés, hogy ha 2026-ban a Tisza Párt kapja meg a kormányzati hatalmat, akkor is marad-e az a gyakorlat, amelyben (majd egy újabb körben) továbbra is csak a jobboldal sorolhatja fel sérelmeit arról, hogy az új kormány, s a mögötte álló támogatók hogyan lehetetlenítették el a jobboldal demokratikus keretek között megvalósítható finanszírozását, politikai szabadságának korlátozását ilyen-olyan intézkedésekkel.
Szerintem ennek a vetélkedésnek, ennek a rossz körforgásnak véget kellene vetni. Ugyanis akkor válunk igazán szuverénné – védetté a külföldi befolyásolástól –, amikor Magyarországon belül, azaz a saját köreinkben ugyanazt a demokratikus keretrendszert tekintjük majd elfogadhatónak. Amikor pártatlanul tudjuk működtetni a magyar demokráciát. Addig csak Orbán Viktor igazsága és véleménye érvényesülhet, és az is csak addig, ameddig hatalmon van.
A szerző volt újságíró, ma üzleti coach.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Soros Györgyöt ábrázoló plakát „Ne hagyjuk, hogy Soros György nevessen utoljára” felirattal egy metrómegállóban Budapesten 2017. július 11-én. Fotó: Balogh László / Reuters)