Néhány napja láttam egy fiatal rendező, Adam Martinec első nagyjátékfilmjét a Toldi Moziban, a múlt heti budapesti Cseh Filmkarneválon. A magyar nyelvű programban Tor címen szerepelt, eredeti cseh címe Mord. A vetítés felvezetésében elhangzott, hogy a film a cseh újhullám hagyományait követi, de hamar kiderült, hogy kevésbé szatirikus, mint a Jiří Menzel-féle Szigorúan ellenőrzött vonatok vagy Milos Forman klasszikusa, a Tűz van, babám! Inkább csak realista, de azért a humor sem hiányzik belőle, még ha visszafogottabb is. A téma sem új – egy disznóvágásra készülő többgenerációs család tagjainak egymás közötti konfliktusai. De akkor miért lehet mégis érdekes nekünk ez a film itt és most?
„Az ember néha filmszínházba vágyik, ha az egész élet az idegzetére mászik”, énekli Laár András. Ha nagyon alacsonyra teszem a lécet, akkor önmagában már annak is örülhetünk, hogy születnek ilyen filmek, hogy meg lehet őket nézni a moziban, és hogy más országok más nyelvű filmjeit is idehozza nekünk valaki. Nincs rossz dolga annak, aki Budapesten, a nagykörúton belül vagy annak vonzáskörzetében lakik, és egy februári hétvégén válogathat a párhuzamosan futó Magyar Filmszemle és a Cseh Filmkarnevál vetítései közül, úgy, hogy előtte a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválra mehetett, utána a Finn Filmnapokra látogathat el, és így tovább. És ha nem is esik hasra egy-egy alkotástól, moziba járni akkor is érdemes.
Én kifejezetten utálom, ha a mögöttem ülő a nyakamba köhög, az előttem ülő kitakarja a feliratot, a mellettem ülő meg a fülembe csámcsog, de a mozi mégiscsak ad valami pluszt. A Torban van például egy jelenet, aminél a teremben kitör a nevetés, én meg kussban ülök, mélyen azonosulva azzal a szerencsétlen szereplővel. Az történik ugyanis, hogy a fickó megcsúszik, seggre ül, közben pedig magára borítja a frissen leölt disznóból lecsapolt vért. Persze nem én vagyok az egyetlen kussoló és azonosuló, és százalékos arányt sem tudnék mondani, hogy hányan kussolunk és hányan röhögnek, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy máshogy reagálunk ugyanarra, és hogy ez az élmény nincs meg, ha otthon, a laptopról nézi az ember ugyanazt a filmet. Ha már ketten vagy többen nézzük, akkor talán, de ahhoz meg nem elég a laptop.
Ha cseh filmet néz az ember – és ez nyilván kiterjeszthető a szlovákra, a lengyelre, i tak dalej –, olyan, mintha magyar filmet nézne. A Tor esetében is elég egy pillantást vetni a sáros udvarra, a férfiak pulóvereire, kabátjaira és sapkáira, és aki valamiért nem tudná, milyen filmre ült be, az is rögtön sejtheti, hogy a történet nem egy dél-angliai vagy szicíliai faluban játszódik, hanem valahol Kelet-Európában. Ezzel persze semmi újat nem mondok, de nyilván ez az ismerősség, ez a kulturális rokonság kell ahhoz, hogy a cseh irodalom (legalábbis Hrabal meg Hašek) vagy a cseh filmművészet viszonylag népszerű legyen nálunk – meg a cseh sör, de annak élvezetéhez talán nem muszáj Kelet-Európában születni. Kusturica azért eljut hozzánk, de például a lengyel Marek Koterskit kevesen ismerik itthon.
Szóval keveset tudunk egymás kultúrájáról. Arról, hogy milyen az élet azokban az országokban, amiket a messziről jött ember ugyanolyannak lát, mint amilyennek a miénket látja.
Azt a Magyarországot, amit mi olyan különlegesnek érzünk. Ha egy amerikai, egy kanadai vagy egy ausztrál Európába téved, rácsodálkozik, hogy néhány óra vonatozás után már egy másik országban találja magát, aminek más a nyelve és a pénzneme. Aztán még pár óra, és megint egy másik ország jön másik nyelvvel és másik pénznemmel. Mi ezt többnyire megszoktuk, és mintha azt is természetesnek vennék, hogy észt zenét csak az észtek hallgatnak, román filmet csak a románok néznek, szerb írók könyveit csak a szerbek olvassák. Pedig a na zdrowie meg a na zdraví is ugyanúgy hangzik, sőt a sokadik kör után az egészségedre is. És ha valaki esetleg nem kér a vodkából/rakijából/pálinkából, attól ugyanolyan őszinte aggodalommal a hangunkban kérdezzük meg, hogy mi van, beteg vagy?!
A Tor tehát minden további nélkül játszódhatna Somogyban vagy Békésben is, Adam Martinec helyett rendezhette volna Boross Martin, és talán az sem tűnne fel, ha Karel Martinec, Aleš Bílík és Pavlína Balner helyett Thuróczy Szabolcsot, Hajduk Károlyt és Lovas Rozit látnánk a mozivásznon. Mégsem őket látjuk, és így legalább el tudjuk képzelni, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, mit éreznek az emberek pár száz kilométerrel és néhány országhatárral arrébb. Láthatjuk, mi az, ami más, és mi az, ami ugyanolyan. A nyelv például más, de azt leszámítva nagyjából minden ugyanolyan. Mondhatni, megszólalásig hasonlítunk egymásra.
Adott egy négygenerációs család. A dédszülők falun élnek, náluk jön össze a család a hagyományos disznóvágásra. Az öregeknek azonban mindez már teher, a ház és a melléképületek egyre romosabbak, az állattartás egyre nagyobb nyűg. Fiuk, a történet középpontjában álló, a feleségét nemrég elvesztő Karel próbál hidat képezni a szülei, valamint a lányai, vejei és unokái között. Fontos szereplők még Lucia és Aleš, akiknek a házassága romokban hever, és arról sem tudnak megállapodni, hogy a kisfiuk, Dušan végignézheti-e a disznóvágást. Vagyis nem történik semmi különös. Illetve mégis: megjelennek a rendőrök, a dédapa rosszul lesz, a kisfiú megszökik, a disznó elszalad. De ezek sem nagy sztorik.
Mégis érdemes megnézni ezt a nem tökéletes, de nem is rossz, sőt egész jól sikerült tragikomédiát. A karakterek jelleme kellőképpen árnyalt, egy-egy mozzanatban generációs traumák és párkapcsolati problémák sűrűsödnek össze, a feszültséget oldó humorból pedig nem lesz öncélú jópofáskodás. Így néz ki ma egy négygenerációs magyar cseh család. Végig ott van a jelenetekben valamiféle komorság, de érezhető a családi tűzhely melege is, még ha a tűz nem is ég mindig ugyanolyan hevesen. Ismerős az elmagányosodott szomszéd figurája, aki a disznóvágásra vonatkozó EU-s jogszabályok állítólagos megsértésére hivatkozva hív rendőrt, és – ahogy a szereplők többsége – a vegetáriánus rendőr sem egydimenziós figura. A színészek egy része egyébként nem profi, és ez is jót tesz a filmnek.
A feljelentő szomszédról egy másik korszak, pontosabban egy arról szóló magyar klasszikus jut eszembe. „Dezsőnek meg kell halnia”, mondta Pelikán elvtárs A tanúban. A Dezső névre hallgató disznót aztán le is vágták – titokban. Mindezt a Rákosi-rendszer idején. Nekünk, magyaroknak tehát ismerős a tiltás és a feljelentés, még ha csak film- és olvasmányélményekből is.
Adam Martinec hősei szidják a „kommunista” szomszédot, szidják „Brüsszelt”, ezzel pedig még otthonosabb lesz számunkra ez a világ. Otthonosan elcseszett.
A rendező ugyanakkor nem esik túlzásokba, kerüli a giccset, nem fest romantikus képet a kihalófélben lévő hagyományról és az összetartó családokról. Olyannak ábrázolja, amilyeneknek mindannyian ismerhetjük őket.
Közben gondolkodhatunk például azon, hogy ha rajtunk múlna, betiltanánk-e a disznóvágást. Én biztos nem. Vagy azon, hogy városiként vágyunk-e a falusi életre, falusiként a városira. Nos, nekem ebben a pillanatban a város nagyon megfelel. Viszont eszembe jut, hogy a nagyszüleim és a dédszüleim egytől egyig, tényleg kivétel nélkül mindannyian falun születtek, bár egy részük később városba költözött, vagy a falu városiasodott el körülöttük. A gyerekkoromból így aztán teljes egészében kimaradtak a disznótorok, csak az egyik nagyanyámat láttam párszor tyúkot vágni. Ahhoz a generációhoz tartozom, aki akkor sem tudna egy jóízűt nosztalgiázni, ha nagyon akarna. Családok viszont még léteznek, ahogy jó minőségű húsok is, még ha nem is mindig könnyű beszerezni őket.
Találtam egy Disznóvágás című, 2016-ban bemutatott magyar rövidfilmet Szakonyi Noémi Veronika rendezésében. Elsőre a Tor rokonának tűnik, de valójában nem az. Hasonló a környezet, hasonlóak a családtagok közötti ellentétek, csak éppen olyan érzésem van, mintha egy tanmesét néznék. A városban élő fiú az új barátnőjével látogat haza szüleihez és testvéréhez. A háznál éppen disznóvágáshoz készülnek. A rendező mindent megtesz, hogy az elején a városba szakadt fiúval szimpatizáljunk a szűk látókörű falusi családja, különösen a rosszindulatú bátyja ellenében, aztán jön egy fordulat, és a gonoszt jónak, a jót gonosznak látjuk.
De itt legalább történik valami, nem úgy, mint az RTL Klub kilenc évadot megélt – és valami furcsa okból nemsokára állítólag új epizódokkal jelentkező – sorozatában, A mi kis falunkban, amiben jó színészek is játszanak, csak azt nem tudni, hogy minek. Amúgy importtermékről van szó, egy szlovák széria, a Horná Dolná adaptációjáról. A magyar változatot művelt és kifinomult városi emberek gyártják művelt és kifinomult városi emberek számára, hogy együtt röhöghessék ki a buta és tanulatlan falusi parasztokat. Azokat a figurákat, akik valóságosnak nem elég valóságosak, karikatúrának meg nem elég viccesek. A sorozatra rákeresve látom, hogy van egy disznóvágásról szóló epizódja is, de ezt most nincs kedvem megnézni.
Viszont kedvem támadt elolvasni Csáth Gáza Tor és Móricz Zsigmond Disznótor című novelláját. Ráadásul meg is éheztem, és mivel nincs disznóvágás a közelben, alig várom, hogy beszabaduljak egy hentesboltba a sonkák, szalonnák, kolbászok, véres és májas hurkák közé. Az hiszem, szalonnát fogok enni, szigorúan fehér kenyérrel meg zöldpaprikával, lila hagymával és tormával.
A szerző közíró-szerkesztő.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Shutterstock)