Donald Trump második elnöki ciklusa elején soha nem látott lendülettel és nem kevés revansvággyal vágott bele a Biden-adminisztráció politikai döntéseinek visszarendezésébe, avagy a republikánus elvek szerinti „normalitás” visszaállításába. Legalábbis ez történt a szakpolitikák szintjén, hiszen Trump elnök és csapata főképp a hírhedt progresszív woke-eszmeáramlat bástyáinak lebontásában serénykedett a több mint 200 sürgősségi elnöki rendelet kibocsátása révén. Azonban a nagy befolyású Hollywood és a szórakoztató álomipar meghódítása, valamint az egyetemi kampuszok ultraliberális világának átrendezése még várat magára az amerikai konzervativizmus politikai aktivistái számára.
A közismert nyugati kultúrharcban az eszmék frontján igencsak körülményes vagy kvázi lehetetlen lesz erőből, washingtoni rendeleti úton az elmúlt fél évszázad liberális gondolati sémáit, alternatív valóságát átprogramozni.
Mindenesetre az amerikai jobboldal és a konzervatív csoportosulások jelene és jövője szempontjából létfontosságú, legitimációs erejű kérdés lesz a saját szellemi bázis és oktatási dimenzió hídfőállásainak (vagy legalábbis egy számottevő részüknek) visszaszerzése. Jelenleg a fontosabb amerikai tanügyi szervezetek és az egyetemi kampuszok túlnyomó része inkább baloldali irányultságú, liberális affinitású értelmiségiekből, avagy demokrata párti szimpatizánsokból áll a republikánusok nagy bánatára és hátrányára.
Az amerikai baloldaliság persze nem európai értelemben vett doktriner marxizmust jelent, hanem egyfajta szociáldemokrata eszmeiséget némi egalitárius progresszív eszmei öntettel. Hasonlóképp
Trump sem nevezhető amerikai konzervatív, vallásos jobboldali politikusnak, hanem inkább a bevett politikai mainstreamen kívüli, politikai fiókok és címkék felett álló „parvenü fekete hattyúnak”,
amely kép amúgy tökéletesen megfelel nárcisztikus egójának és a status quót felborító, átrendező politikai küldetésének is.
Az amerikai szellemi dimenzió feletti politikai dominancia és az új generációk indoktrinációjának fontos intézménye a Nixon-kormányzat által létrehozott szövetségi Oktatási Minisztérium (Department of Education), amely jelentős mértékű tematikai és pénzügyi befolyással bír a helyi tagállami és megyei tankerületekre. Az utóbbi években olyan, igencsak vitatható tudományosságú oktatási nagyprojekteket erőltettek és tettek kötelezővé, mint a kritikai fajelmélet (CRT), a faji-nemi interszekcionalitás, a feminista, transz és queer elméletek, és ide sorolható Nikole Hanna-Jones történész-publicista 2019-es, 1619 Projekt című fekete történelmi reformoktatási terve is.
Utóbbinak „tudományosan” megalapozott nyílt ellenségképe is volt a BLM-re alapozva: nevezetesen a fehér, európai származású, angolszász protestáns eredetű, férfi dominanciájú amerikai társadalom, amely Jones elmélete szerint mélyen elfogult, kirekesztő és rendszerszinten rasszista, tehát minden társadalmi probléma forrása. A fenti oktatási projektek a Biden-kormányzat érzékenyítő oktatási reformelképzeléseinek részeként a helyi tantervek részévé váltak több tízezer amerikai iskolában. Úgy tűnik, a Trump-adminisztráció megosztó, kártékony és végeredményben Amerika-ellenes gondolatok keltetőiként a szövetségi Oktatási Minisztériummal együtt felszámolásra ítélte ezeket.
Trump viharos rendrakása, sokat emlegetett „washingtoni mocsárlecsapolása” nyilvánvalóan járulékos veszteségekkel is jár,
ilyen például a méretes állami bürokrácia rendszerellenállása az elnöki intézkedések végrehajtásakor, illetve a kapcsolatok megromlása a stratégiai fontosságú szomszédokkal, Kanadával és Mexikóval. Bár tegyük rögtön hozzá, hogy az amerikaiak viszonya történelmileg egyik állammal sem volt különösebben szívélyes a felszíni mosolydiplomácia mögött, főképp a szegény déli szomszéddal szemben, akivel többnyire csak a baj volt az utóbbi két évszázad során.
Az amerikai szomszédviccekből jól ismert zord Kanada a jómódú, kissé bárgyú északi szomszéd archetípusa, aki bár gazdag, de felettébb gyenge, royalista brit érzelmű, sőt mi több, a fura, sznob québeci kanadaiak még franciául is beszélnek, tovább bonyolítva helyzetüket. Mindemellett képtelenek megvédeni óriási, Európa-méretű országukat, hiszen a légterüket is az amerikai nagybácsi, Uncle Sam ellenőrzi és védi Coloradóból, illetve Alaszkából. Ugyanakkor a világ legnagyobb kereskedelmi forgalmát bonyolítja a két állam, napi több milliárd dollár értékű pénz és áru mozog az USA és Kanada között, amelynek elsődleges haszonélvezője a számok alapján Kanada. Bár a kanadai olajhomok, elektromos áram és egyéb termékáradat jelentős része ugyancsak a déli szomszédhoz kerül, Trump elnök nemrég úgy döntött, hogy mindez azért megér egy 25 százalékos vámtarifa-emelést a kanadai nyereségek és az amerikai kereskedelmi hiány mérséklése érdekében, ha már ezek a fura kanadaiak nem szándékoznak az 51. amerikai tagállammá válni.
Sokkal komolyabb, mondhatni drámaibb a helyzet a renitens, rossz déli szomszéd, Mexikó esetében, amelyről a szókimondó texasi Johnson elnök is megjegyezte, hogy valójában Amerika lágy, „védtelen” alteste, és állandó veszélyforrást jelent.
Korábban a militáns Polk, Taylor, McKinley és Theodore Roosevelt elnök is úgy gondolta, hogy Mexikó akkor lenne igazán biztonságos ország és megbízható, baráti szomszéd, ha az amerikaiak részben megszállnák (mint ahogy tették azt 1847-ben, 1914-ben és 1916-ban is), amivel nagyon sokan egyetértettek a későbbiekben, többek között burkoltan még Trump elnök is. A kétezer mérföld hosszú amerikai–mexikói határvidék, a perzselő sivatag és a Rio Grande folyó nemcsak földrajzi és politikai, hanem civilizációs határvidék is a 19. század közepe óta.
A népszerű amerikai sztereotípiák alapján az északi, racionális, rendezett, jómódú, protestáns többségű amerikai társadalom néz szembe a déli, kiszámíthatatlanul szenvedélyes, spanyol ajkú, katolikus szellemiségű, bűnbandák által uralt szegény Mexikóval, valamint a több száz milliós Latin-Amerikával. Nagyon úgy tűnik, hogy Taylor Sheridan nagy sikerű Sicario című filmdrámájának jelenetei a valóságban is lezajlanak, amikor a mexikói határ túloldalára lazán berepülnek amerikai kommandósok harci helikopterei, és rendet tesznek a kartellek között, amelyek a vidéki Mexikó valós urai. A kínai eredetű pusztító fentanil terjesztése és a helyi, mexikói gyártású heroin évente mintegy 30 milliárd dollárnyi bevételt eredményez a mexikói bűnszervezetek számára, és mintegy 75 ezer amerikai halálát okozza.
Mexikóban a kartellek és a gyenge központi kormányzat közötti összecsapások mintegy 20 ezer halálos áldozatot követelnek átlagosan évente, amely kvázi háborús halálozási statisztikának számít. Az egykor felkapott, gyönyörű fürdőváros, Acapulco évi 1000 gyilkossággal „büszkélkedhetett” 2023-ban – annyival, mint az amerikai „bűnözés fellegvárai” (crime & sin cities), Chicago és Baltimore együttvéve. De említhetnénk a „földi pokolnak” is címkézett Ciudad Juárezt, illetve Tijuanát és Monterrey-t a határ mexikói oldalán: ezekben a városokban a kartellek koordinálják a drogüzlet mellett igencsak jövedelmező emberkereskedelmet, vagyis az illegális bejutást az USA-ba: a gyerekeknek 4 ezer dollárba, a felnőtteknek akár 10 ezer dollárba is kerülhet a szállítási, avagy védelmi fejpénz, a sajátos mexikói „kartell-határátlépési illeték”.
A filmekből is jól ismert illetékes „hárombetűs amerikai ügynökségek”, mint az ATF, a CIA, a DEA, az ICE vagy az FBI öltönyös ügynökei természetesen mindezzel tisztában vannak, azonban a Biden-adminisztráció „befogadó” politikai elképzelései nyomán nem sok ellenlépés született, már csak azért sem, mert a bevándorlás és a határellenőrzés illetékes politikai felelőse nem más volt, mint Kamala Harris, a demokrata párti amerikai alelnök. Ez radikálisan megváltozott Trump elnök január 20-i hivatalba lépése óta, amikor is terrorszervezeteknek nyilvánította a hírhedt mexikói kartelleket, ezzel kvázi szabad kezet adva a bűnüldöző szerveknek a hathatós fellépés érdekében, akár a határ túloldalán is. Mindez szervesen illeszkedik a trumpi választási ígérethalmazba és a szigorú bevándorlásellenes politikai fordulatba, amelybe beletartozik a kvótarendszer felállítása, a területalapú amerikai állampolgársági jog felülvizsgálata és a tömeges deportálás, a repatriálás elrendelése.
Fontos fejlemény, hogy J. D. Vance amerikai alelnök ugyanezt a radikális idegenrendészeti fellépést és attitűdváltást szorgalmazta nyugat-európai vendéglátói előtt is a februári Biztonságpolitikai Konferencián Münchenben.
A szomorú apropót egy újabb drámai incidens jelentette Vance alelnök müncheni érkezése előtt néhány órával: egy évekkel korábban befogadott (majd állítólag kiutasított), 24 éves afgán iszlamista férfi a városi tömegbe hajtott autójával, tucatnyi embert megsebesítve a „befogadó” német nemzet tagjai közül.
A trumpi (és vance-i) külpolitikai olvasatban Nyugat-Európa – főképp Németország – az USA távoli, gazdag és felettébb erőtlen, gyámoltalan, naivan progresszív szövetségese, és sok szempontból hasonlóan ellenséges Amerikával szemben, mint Kína, csak éppen „kisebb, gyengébb és rosszabb”, miképp Trump elnök félig viccesen, félig komolyan megfogalmazta 2018-as európai körútja során.
E gyakorlatiasan üzleties (tranzakcionista), egyben nagyhatalmi arroganciától is jócskán átitatott trumpi felfogásba illeszkedik az Európát is sújtó amerikai kereskedelmi védővámok ügye. Ugyancsak e sorba illeszkedik a NATO-tagállamok GDP-arányos védelmi kiadásainak 4-5%-ra való emelésének radikális ötlete és az ezzel járó fokozatos amerikai kivonulás terve Európából (jelenleg mintegy százezer amerikai katona tartózkodik az öreg kontinensen), valamint az ukrajnai háború és a kijevi „pénzügyi fekete lyuk” amerikai finanszírozásának befagyasztása és a támogatások átcsatornázása az európai szövetségesek részére.
A Trump amerikai és Putyin orosz elnök közötti egyórás telefonbeszélgetés mindenféle európai politikai partnerrel való egyeztetés mellőzésével kvázi felelevenítette a hidegháborúból jól ismert Henry Kissinger-féle cinikus nagyhatalmi realizmust, amikor állítólag megkérdezte, hogy „Kit hívjak fel Európában, ha gondom van? Mi a telefonszáma?” Vagyis a diplomáciai értelmezési kereteket mellőzve
az európai uniós külpolitikai és katonai jelentéktelenség ékes bizonyítékaként is felfoghatjuk az amerikai–orosz csúcsvezetői egyeztetést az ukrajnai háború utolsó, lezáró fejezetének megkezdéséről.
Ez kétségtelenül egy szemléletes „diplomáciai kispadra ültetés” volt a nagyhatalmak részéről az „egységes Európa” számára, Kaja Kallas európai külügyi és biztonságpolitikai főképviselő (volt észt miniszterelnök) harcias retorikája ellenére, amely nyilvánvaló módon mindenféle politikai erőt és érdekérvényesítő hatalmat nélkülöz, majdhogynem olyan szinten, mint amit az önálló Észtország képviselne Oroszországgal szemben a NATO (vagyis tulajdonképpen az Egyesült Államok) elrettentő védőernyője nélkül.
Az utóbbi egy hónap washingtoni történései kapcsán kijelenthető, hogy Trump elnök megosztó habitusához és szuperlatívuszokban bővelkedő ígéreteihez méltó módon, több-kevesebb sikerrel, de alaposan felkavarta az amerikai és nemzetközi politika állóvizét. Elon Muskkal és az új kormányzati hatékonyságnövelő minisztériumával (DoGE) Trump megpróbálja lecsapolni az amerikai „mélyállam mocsarát”, visszaállítani a republikánus konzervatív világnézet „normalitását” a női sportoktól az oktatás világáig, valamint visszaszorítani a mexikói drogbandák befolyását az amerikai határtól minél messzebbre.
És mindeközben Trump megkísérli a világpolitikai lehetetlen küldetést is: békét varázsolni a közel-keleti darázsfészekben, az Izrael–Irán–Gáza-háromszögben, illetve véget vetni az ukrajnai vérontásnak,
ha nem is egyetlen nap, de legalább néhány hónap alatt. Nos, ha mindebben sikerrel jár, akkor Trump elnök jó eséllyel pályázhat a Nobel-békedíjra, még ha ezt a felvetést az igencsak elfogult oslói Nobel-bizottság valószínűleg másképp gondolja majd.
A szerző Amerika-kutató.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Donald Trump amerikai elnök 2024. november 4-én, a Pennsylvania állambeli Readingben. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)