Trump és Putyin elnökök telefonbeszélgetése és közelgő találkozója, az amerikai békeszándék és J. D. Vance alelnök határozott müncheni fellépése látható pánikot váltott ki az úgynevezett európai elit köreiben. Az Európai Unió vezetői sértőnek tartják, hogy az Egyesült Államok nem akarja bevonni őket az oroszokkal való tárgyalásokba, a britek újra európai hatalomnak képzelik magukat, Volodimir Zelenszkij pedig egyre merészebb nyilatkozatokkal igyekszik a központban maradni. A pánik rossz tanácsadó. A müncheni Bayerischer Hof belterjes levegőjében olyan őrült ötletek születtek, mint az Amerika nélküli, európai „NATO” és az ukrán háború folytatása Washington békeszándéka ellenére. A sértődött és hisztérikus nyilatkozatok azt mutatják, hogy
Európa mainstream politikusai nem értették meg sem az amerikai változásokat, sem Oroszország eltökéltségét Ukrajna semlegessége mellett.
Európa vezetőinek három esztendeje lett volna arra, hogy akár nyilvánosan, akár a háttérben tárgyalásokat folytassanak Moszkvával. Nem tegnap kezdtem el politizálni, de sokáig nem hittem el, hogy a brit, német vagy francia diplomácia minden hidat felégetett Oroszországgal, és Ukrajna győzelmén kívül nincs semmilyen B tervük a háború lezárására. Ami egészen döbbenetes, még Trump elnök november eleji megválasztása után sem próbálkoztak legalább a tárgyalások lehetőségének felmérésével. Ahogy egy fehér házi szakértő megjegyezte, végül is az EU van egy kontinensen Ukrajnával és Oroszországgal, nem az Egyesült Államok, elsősorban tehát az európaiaknak kellett volna tenniük valamit a válság kezelésére.
Nem tárgyaltak, nem tettek semmit, végtelen szóáradattal igyekeztek elterelni a figyelmet a front valós helyzetéről, miközben maguk sem hittek az ukrán győzelemben és a nukleáris szuperhatalom Oroszország legyőzésében. Ezzel az Európán kívüli világ (benne az új Washington) szemében minden hitelüket elvesztették, gyengének és tehetetlennek bizonyultak. Teljes joggal. Ennél sokkal nagyobb tragédia, hogy évekkel meghosszabbították Ukrajna szenvedését. Egy vagy két esztendővel korábbi béke esetén több százezer ukrán katona életben maradt volna egy kicsit nagyobb és kevésbé elpusztított területen. Nagy adag cinizmus kell ahhoz, hogy az amerikai békekezdeményezés hírére most ott akarjanak lenni azokon a tárgyalásokon, amelyekre három esztendeig jórészt az ő hibájukból nem került sor.
Az Egyesült Államoknak nem sok érdeke fűződik az ukrajnai háborúhoz, és érthető, ha a maga részéről le akarja zárni azt. Elsősorban azért, mert készül a huszonegyedik század meccsére, a Kínával való nagy mérkőzésre. Reméljük, hogy ez békés küzdelem lesz, de még így is tektonikus energiákat mozgat majd meg. Az ukrajnai orosz igények iránti amerikai belátás nyilván nem fogja széttörni a Moszkva–Peking-szövetséget. De az oroszoknak kevesebb okuk lesz maximálisan Kína mellé állni, és a Washingtonnal való kiegyezés presztízsokokból is fontos a Kreml mai, idősebb gárdájának.
Baloldali szemmel az Egyesült Államok természetesen imperialista nagyhatalom. Másképp fogalmazva impérium, azaz birodalom, amely úgy viselkedik, mint minden birodalom az idők kezdete óta. De ezt minden épeszű kormány és ember tudta, aki támogatta országa NATO-tagságát. Épp a müncheni pánik tette ismét világossá, hogy Amerika a NATO vezető ereje, nélküle csak üres szóvirágok és ostoba sajtónyilatkozatok vannak. Az Egyesült Államok a Nyugat abszolút vezetője, alapvető katonai ügyekben, a háború és a béke kérdéseiben el kell fogadnunk a döntéseit. Amerikát nem kell szeretni, idegesítő szokásait el lehet utasítani, az orosz regények jobbak, mint az amerikaiak.
De amíg a NATO jelen formájában létezik, addig ostobaság egy európai „ellen-NATO” álmát kergetni.
A Fal leomlása óta harmincöt éve lett volna az Európai Uniónak legalább fél-önálló hatalmi centrummá alakulnia. Ennek épp az ellenkezője történt, a teljes szolgalelkűség állapotához közeledtünk. Nagy kár lenne éppen akkor szembefordulni Amerikával, amikor végre jót tesz a háború lezárásával és az Oroszországgal való viszony normalizálásával.
Remélhetőleg senki sem gondolja komolyan, hogy amerikai katonai részvétel és a NATO ötödik cikkelyének védelme nélkül folytassa a háborút Oroszország ellen. Még a nyugati csapatok békefenntartó missziója is értelmetlen e két feltétel nélkül. Egy több mint ezer kilométeres frontvonal mellett, két, milliós hadsereg közé zárva néhány tízezer európai békefenntartó nem sokat tehet. Bár erről nem illik beszélni, egy esetleges orosz támadás mellett az ukrán nacionalista szabadcsapatok is komoly veszélyt jelentenének a mély békében felnőtt egyenruhásainkra. Olyan rendezésre van szükség, amelynek a súlyát az adja, hogy a világ két legnagyobb nukleáris hatalma kötötte egymással és mindkettőjüknek érdekében is áll betartani azt.
J. D. Vance alelnök müncheni beszédének fagyos fogadtatása azt is bemutatta, hogy a jelenlegi európai elit egyelőre képtelen értelmezni az amerikai változásokat. Ha az EU brüsszeli vezetőin múlna, nyilván nem is engedték volna meg, hogy Donald Trump elinduljon az amerikai választásokon. Tudja ezt maga Trump is, nyilván ez is ihlette Vance fontos és alapfogalmakat tisztázó beszédét. Brüsszelben egyre inkább az „irányított demokráciában” hisznek, amelyben a felvilágosult elit mondja meg, kinek van és kinek nincs joga másokat kormányoznia. Szélsőséges esetben, elvben egy ilyen modellnek is lehet létjogosultsága. De az Egyesült Államok annak idején éppen az ilyen elitek ellen és a szabadság szellemében született meg. Trump győzelme arról is szólt, hogy az úgynevezett „szabályokon nyugvó rendet” időnként fel kell forgatni, és az amerikai választóknak most volt kedvük hozzá. J. D. Vance, Tulsi Gabbard és társaik ennek az Amerikának a fiatal vezetői, és mulatságos látni, hogy az európai (és hazai) „nagy Amerika-barátok” mennyire nem értik meg őket.
A NATO és az Egyesült Államok kapcsán ma sok szó esik a hadfelszerelési kiadások növeléséről. A drasztikusan növekvő hadi büdzsé nyilvánvalóan a szociális kiadások csökkentését és a zöldátállás lassítását jelentené. Okos kormányok ezért nem terhelik meg ideológiai vitákkal az Amerikához való viszonyukat. Inkább arra törekednek, hogy lakosságuk minél kisebb árat fizessen és iparuk minél nagyobb hasznot realizáljon a militarista fordulat miatt. Izgalmas kérdés a NATO távlatos jövője. De mint sok minden más, ez is a nagy amerikai–kínai erőpróba eredményén múlik. Addig a mi befolyási zónánkban bizonyosan marad az Egyesült Államok katonai fölénye.
Bár nem vagyok jós, de azt hiszem, hogy Ukrajnára egészen más jövő vár, mint amit a hivatásos szakértők jósolgatnak neki. Szerintem a belátható jövőben Belarusz, Ukrajna, Moldova és Georgia semleges zónát képeznek majd a lassan visszahúzódó és belső reformjába végre belevágó Oroszország peremén. A legtöbb, amit a Nyugat tehet értük, az a fajta szellemi-kulturális befolyás, aminek a vasfüggöny leomlásában is szerepe volt.
A szerző volt európai parlamenti képviselő, a Magyar Atlanti Tanács tagja.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: J. D. Vance a müncheni biztonsági konferencián 2025. február 14-én. Fotó: Sven Hoppe / Getty Images)