99 Luftballons

99 lufi 

(Nena, 1983)

Így hívták őket, hogy osszik. Ez volt a gúnynevük, vagy még ma is az. Ma már azért nagyon ciki társaságban keletnémetezni, de két pohár bor után kicsúszik. Lenézettek, kirekesztettek. Éhesek, szakadtak, kommunisták. Periferikus csoport. Ők azok, akik megváltoztatják az egész német politikát, és leváltják az elitjüket. A 2000-es évek elején a legtöbb keletnémet városban – ipar és koncepció híján – a polgárok több mint 20 százaléka volt munkanélküli, egyik napról a másikra elveszítették állásukat, szakmájukat, a vezető pozíciókba vessziket (nyugatnémeteket) ültettek, és belőlük lett a hatalmi elit. Az ő témáik, az ő Amerikából kölcsönzött (bevált vagy levedlett) politikai agendáik szerepeltek a plakátokon és az intézményekben. Kutya nem törődött több mint tízenötmillió keletnémet egzisztenciájával, azonosulási deficitjével és szélre sodródásával. Nincstelenségével. Ma ezek a kispolgári társadalmi rétegek a szavazóbázisa a mostani választáson (az egységes NSZK-ban is egyébként) tömegeket meggyőző pártoknak, de egy pártnak biztosan, az AfD-nek. Ők lesznek a mostani választás legnagyobb nyertesei, míg a zöldek és a szocdem pártok – hatalmas médiatúlsúllyal és vagyonokkal – lecserélődnek. A keleti ember lenézése, kioktatása és olcsó munkaerővé tétele ránk is vonatkozik. Mi is megéltük ezt, ahogy a szerbek, a bolgárok, a románok vagy a lengyelek. Ha egy magyar nyugatra megy, ő is éhes kis osszi. Onnan tudom, hogy évekig az voltam én is, márpedig ez gúnynév. 

Az elmúlt évtizedek hibás társadalompolitikája lesz a fő oka az osszi politika térnyerésének, radikálisabb jobboldali csoportok integetve zavarják el a német elitet. Ez lehet nyugtalanító, de lehet felszabadító is a keleti embernek – még nem tudjuk, pontosan hogy fog lezajlani. Mert egy német osszi nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint egy cseh, a lengyel vagy a magyar. Vagy azoknak az országoknak a lakói, amelyek monarchikus örökségükben viszonylag nyitott társadalmakban éltek. A német osszi kemény és csökönyös, nincsenek vele túl jó tapasztalataink a 20. században. 

Amikor a 90-es években két évet Nyugat-Németországban tanultam, a szomszédunk felesége osszi volt. Nyitott, tiszta arcú, szép nő. A nyugatnémet (buszsofőr) férje is így hívta. Mikor beköltöztem a társasházba, meghívtak grillezni. Kedves szokás nyugaton így üdvözölni az új lakó érkezését, integrálni kell a közösségbe; te is osszi vagy, mondta nekem az osszi nő férje, és megtapogatott, megvizsgált, még meg is szagolt – majd rám sütötte a bélyeget. Egymásra néztünk, akkor ez még nem volt probléma, jó volt eljönni otthonról a svájci–német határhoz, voltak munkahelyek, ösztöndíjak, az egyetem szuperül felszerelt volt, és nagyon nyitott német professzorokat kaptam, akiket valóban érdekelt Kelet-Európa, nem csak mondták. (Nem volt folytonos orbánozás, magyarozás, mint ma oly sokszor Nyugaton.) A tudományban, a kutatásban is szívesen fogadták a jól képzett munkaerőt, ahogy a singeni Maggi-gyárban is az erdélyi munkásokat. Olvasták a magyar írókat, nem néztek le, nem oktattak ki, tulajdonképp nem szégyelltem, hogy osszi vagyok, de annyira azért nem esett jól a stigma. 

Akkoriban ott Nyugaton éppolyan kevés nő volt az egyetemen komoly pozícióban, mint nálunk. Inkább csak adminisztrátorok és laborosok voltak a nők, vagy professzorfeleségek. Korábbi megfigyelésem alapján a nyugatnémet nők többsége amúgy is háztartásbeli maradt, egy-egy civil szervezetben tevékenykedett, olyan magas fizetések voltak Nyugaton a 80-as években, hogy elég volt egy kereset egy nagyobb családban is sok gyerekkel. Azóta nyilván az emancipáltabb (kelet-európai) nők bevándorlásának köszönhetően nőtt a nők foglalkoztatása, a német társadalom azonban komoly demográfiai problémákkal küzd, és gyakorlatilag semmilyen család- vagy modern nőpolitikai vívmány nem érezhető, egyszerre gyereket nevelni és dolgozni pedig nagyon megterhelő. Léteznek feminista szervezetek, pártalapítványok, de valódi baloldali vagy emancipációs női politika nincs. Ezt cserélték le a nyugati elitben az identitáspolitikára és a genderre, ami sajnos – ma már világosan látható – nem volt jó döntés. Ez a szándék ugyanis köszönőviszonyban nincs a női szegénységet felszámoló és a családalapítást megkönnyítő intézkedésekkel. 

Vesszi, hát bazd meg te az anyád! 

Már 2010-ben vagyunk. Felszállunk egy német villamosra, Lipcsében épp nemzetközi könyvvásár van. Először járok ott, egy lipcsei fiú kísérget, ő legyen a Thomas. Mikor felszálltunk a villamosra, és bemondják a következő állomás nevét, jön a bazd meg! Büdös disznók! Hát nem nyugatnémet akcentussal mondja? A nyugatnémet mindent leural, panaszkodik Thomas, jobb, ha én is tudom. Én is endékás vagyok, ha magyar vagyok. Drezdában, Jénában, Rostockban. Merkel Mutti is nyugatnémet lett, egy áruló az a nő, hiába olyan népszerű. Közben szóhoz sem jutok. Thomas hadarja, hogy a jómódú nyugatnémetek jobber politikai kasztjához tartozik. Ha az endékás elmegy nyugatra, igazodik. Sokkal talpraesettebbek voltak ezek a nők, de hát árulók lettek. Család, sok gyerek, munkahely, és nagyon erős antifasiszta, kommunista, szociális érzelmek. Erről szólt a nyugati karrier, hogy reggeltől estig dolgozol és mindent benyelsz…

Nyugaton szerették az endékás nőket. Hm, erre én addig nem gondoltam. Még a magyar építőtáborosoknak is mind volt keletnémet barátnője, ezt már apám meséli, aki Jénában, a Zeiss Műveknél dolgozott munkásként három évet, mintha Tar Sándor egyik novellájából bújt volna elő. Nagyon könnyű volt csajozni, az endékás nők el akartak jönni lélektelen szocialista államukból, és abból a társadalomból a háború után tejesen hiányoztak a férfiak. Tar Sándor is jénai vendégmunkás volt a 70-es években, gyári munkás – jól megírta azokat az éveket. A német társadalomban hatalmas szakadékok keletkeztek a háború után, a KGST magyarokkal, lengyelekkel pótolta őket. A nyugatnémetekhez meg mentek a jugók, törökök, kurdok. Az osszik. Csakhogy az osszik között is vannak még osszibbak, még „elmaradotabbak”, még „bunkóbbak”, még „sötétebbek” – ahogy nevezték őket. Ők szavaznak most az AfD-re, mondják nyugati barátaim, akik ugyanazokat a sztereotípiákat vegyítik a megállapításaikban, amit a hidegháború idején Winston Churchill vagy Konrad Adenauer is gondolt Európa elmaradott feléről – Kelet-Európa már Ázsia, civilizálatlan, megnevelendő hely a térképen. Igaz, hogy München keletebbre van, mint Erfurt, de akkor is Erfurt és Jéna a mélypont.

Egy ideig ezt hallottuk, csakhogy pár éve az ország gazdagabb tartományaiban, vagyis a művelt német Nyugaton is az Endékában kivirágzó pártokra szavaznak a német polgárok, szakadékba zuhantak a szocialisták és velük együtt a „progresszív” (valójában magukat inkább regresszióba kormányzó) zöldek. Főleg női politikai újságokat olvasok, ott évek óta csak kritikával illették a német társadalmi feminizmus pártját. A fő érvek szerint a zöldek nem tudták megtartani szavazóbázisukat, a családanyákat. Nem szavazok a zöldekre, miért szavaznék, mondja berlini barátnőm. Semmi nem számít ott, csak hogy milyen a szexuális identitásod, meg hogy nyomjad a médiadogmát Greta Thunberggel (akit persze azóta lekevertek). Nem, nem a feminista zöld mozgalomból jönnek már ezek a képviselők, a biszexuális Ricarda Lang színpadi szereplései véget vetettek a pártnak. Óriási feszültséget és vitát váltott ki a személye a zöld nők érdekvédelmi csoportjaiban.

De ez csak a felszín. Berlin, nőmozgalom, nyugatnémetek, nincsenek könnyű helyzetben. Én sem tudom, mit gondoljak. Amikor az utóbbi években bármilyen beszélgetésen felvillantak ezek a problémák, elkenték őket. Aztán ott vannak a lenézett osszik, a keletiek, a keletnémetek. Nézd meg a könyvvásárt, magyarázza egy másik német barátom, van egy-két nyugatnémet professzor, meg a nyugatnémet író, akit azért dicsőítenek, mert megírta a német újraegyesítést. Az endékás írók évek óta háttérben vannak (Monika Maron, Ingo Schulze, Jenny Erpenbeck többször felszólaltak emiatt). Az osszigyűlöletet olyan erős, hogy nem lehet megszüntetni. Még a rendszerváltást is a nyugatiak írták meg… Ők tanítanak az egyetemen, ők a zsűritagok a díjaknál, meg náluk vannak a minisztériumok. Az osszik kussoljanak, ők a diktatúrában nevelkedtek, ők teremtették meg a diktatúrát, az meg szalonképtelen… Fájó ezt a sértettséget hallgatni, kettős érzelem van bennem, pár éve még piedesztálra emelete a magyar irodalmat az a vásár, ma pedig már nem érdekes a kelet-európai szerző, eltűntünk az Endékával együtt. 

Pár nap múlva választások lesznek Németországban. Nincs könnyű helyzetben a választó. Mintha itthon lenne választás. Berlin és Budapest ma újra nagyon hasonlítanak egymásra, ahogy Prága vagy Bécs is. Mérések, szakértők, valódi társadalmi viták nélkül megúszni mindent. A bukott Scholz-kormány pártjai évek, évtizedek óta nem figyeltek oda, mit gondol egy ember keleten. Elég az egyházat szidalmazni (azzal a kevés hívőjével), elég az Orbán-veszélyt felnöveszteni, a szexuális identitásokból politikát építeni és zöld performance-okat előadni, és lehet hatalmat gyakorolni. Érdekesen arrogáns a demokratikus német politika, fehérgalléros arrogancia van benne és igazodás, dogmák, oda nem figyelés, jól élő elit, akik egész egyszerűen a szőnyeg alá söpörnek bármilyen kényes kérdést. Ők is felelősek a mostani választáson előretörő AfD jelenlétéért, profitálni pedig az AfD fog ebből, méghozzá nagyot. Ugyanakkor fájóan hiányzik az alternatíva, a valóságelemzés. Mintha a világ elment volna a németek politikai pártjai és mozgalmai mellett. Évek óta aggódva figyelem, hogy a német elitben egyetlen világpolitikai eseményt nem képesek nem dogmatikusan értelmezni. Egyetlen világpolitikai eseményt nem tudnak szuverén módon kezelni. A legtöbb német, sajnos ez a tapasztalatom, a mai napig összekeveri Budapestet Bukaresttel, nem tudja, melyik földrészen fekszik Ukrajna vagy Moldova. Egyedül a Kanári-szigeteket ismerik, ahová minden jómódú német család nyaralni jár. A német író ma nem túl sikeres áru külföldön, ahogy a német ideológia és „gondolat” sem, nincsenek izgalmas német filozófusok. Pedig tizenöt éve még voltak… Vagy csak én vagyok vak, vagy nem vagyok már elég lelkes.

Lengyelországról, Galíciáról ma sem tudnak többet, nem jártak ott, berlini ismerőseim többsége még azon a „keleten” sem, ami 200 kilométerre van Brandenburgtól, az oroszokról meg éppúgy közhelyeket írnak le, mint az osszik szubkultúrájáról. Fogalma nincs a „nyugatnémet” újságírók többségének arról a perifériáról, amit legyintve diktatúrázik; a határokról, a nyelvekről, a kettős beszédről, a kirekesztettségről, a periféria szegénységéről. Évek óta látni, hogy a német politikai gondolat, a szociológia vagy a társadalmi traktátusok nem nyitottak más európai etnikumok felé; nem elég elemzőek, valósághűek, mint inkább akarnokok, elégedetlenek. Ez a drámai eredmény vezet a mostani választáson minden előjel szerint a szélsőséges gondolatok és a kelet-európainál vagy az osztrák jobboldalnál sokkal radikálisabb felhangok meghatározóvá válásához. Ha pedig a németeknél a szélsőség kerül hatalomra, történelmileg nem lesz egykönnyen leváltható, ugyanis a „német gondolat” űrjét újabb hamis ideológiákkal fogják nekünk betömködni.

Mikor Angela Merkel (korábban méltán igen népszerű) kancellár elbúcsúzott a székétől, a 99 Luftballons, Nena híres slágere ment a hangosbemondón. Állítólag ez volt a Mutti kedvenc száma, ő kérte. Az osszi és a vesszi nők közös popslágere, Nena máig népszerű dala a hidegháborúról. Ez a dal kovácsolt utoljára politikai közösséget az újraegyesített Németországban, és talán Európában is. Azóta nincs ilyen szám, és nincs ilyen szöveg vagy dal.

A szerző író, műfordító, kritikus, egyetemi oktató.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Két keletnémet határőr beszélget egy nyugatnémet rendőrrel a berlini falon lévő lyukon keresztül 1990 februárjában Berlinben. Fotó: Hulton Archive / Getty Images)