Voltaképpen meglepő, hogy a hazai közéletben oly csekély készség mutatkozik az ún. „magyar probléma” megértésére. „Magyar probléma” ebben az írásban azt jelenti, hogy két tábor áll itt egymással szemben, az egymáshoz való közeledés legkisebb jele nélkül. Persze nagyon is elképzelhető – s alátámasztják ezt számos más ország tapasztalatai –, hogy a számunkra egyedülállónak tűnő probléma nem is magyar. Elnézve az Egyesült Államokat, Szlovákiát, Szerbiát (hogy csak három egymástól is eltérő példát mondjunk), azt kell megállapítanunk, hogy másutt is mutatkoznak hasonló gondok. Anélkül azonban, hogy ezeket lebecsülnénk, és nem vennénk észre az egyedi problémában az általánosat, most mégis maradjunk csak a mi esetünknél.

Vajon miért vagyunk tökéletesen immunisak saját problémánk gyökereinek megértésére, s emiatt miért nem tudunk érdemi válaszokat adni azokra? 

Valószínűleg azért, mert nekünk olyan hagyományunk van, ami másutt nem ilyen erős. Ez a hagyomány a külső erőtérbe való beágyazódásunk sajátosságaival függ össze. Másként fogalmazva: azokban az országokban, amelyekben a külső erőtérhez való viszony nem okoz belpolitikai gondokat, és nem metszi ketté a közvéleményt, a miénkhez hasonló bajok nemigen jelentkeznek. Nálunk a történelemben rejlik a válasz, még ha a történelmet ki is akarjuk kapcsolni a válaszadásból.

Szekfű Gyula a Három nemzedék című könyvében igazán történelmi választ keres, amikor azt Ausztria és Magyarország egymáshoz való viszonyában keresi. „Jog szerint”– írja – a két ország mindenkor egymástól független két külön állam volt, a magyar királyság a Habsburgok uralma idején voltaképp „társország”. Ténylegesen azonban Magyarország provincia volt. „A problémát – idézzük most már szó szerint Szekfűt – e kettősség, a tényleges és a jogi állapot közti eltérés teszi veszedelmessé. A magyarság e két eltérő jelenséget nem nézi egységesen, miáltal középút, az ellentét kiegyenlítése válnék lehetővé, ehelyett némely magyarok csakis a jogszerinti álláspontra, mások viszont csakis a ténylegesre függesztik szemüket, és merev egyoldalúsággal kívánják a dolgokat szabályozni. Ebből támad a magyar faj végzetes kettészakadása, mely évszázadok folyamán tart, s időnként mindent elsodró folyammá dagasztja a nemzeti szenvedélyeket.”

De ha figyelmesen elolvassuk a fenti sorokat, akkor abból a középút gondolata emelkedik ki, amelyet valahogyan elő kellene állítani ahhoz, hogy ez a történelmileg kondicionált helyzet megváltozzék. Fogalmazzunk másképpen: egy olyan országban, amelynek megosztottsági hagyománya eléggé tetemes, az átlagosnál jóval nagyobb figyelmet kellene fordítani ezen megosztottság okainak felszámolására.

Sokan persze azt mondhatják: amikor Magyarország kikerült az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alól, az okok – úgymond – megszűntek. Hiszen a jog szerinti és a tényleges állapot kettőssége megszűnt, Magyarország önálló nemzetállam lett. De éppen azt látjuk, hogy ha nem is a régi törésvonal-struktúrában, de a megosztottság a Monarchiát követő Horthy-korszakban is fennáll.

Az okok fennállása/fennmaradása pedig oda vezethető vissza, hogy maga a külső erőtér is megmarad. Hiába nyeri ugyanis vissza Magyarország a Mohács idején elvesztett függetlenségét 1919-ben, a trianoni békeszerződés nem éppen teremt olyan helyzetet, amelyben egységes vélekedés alakulhatna ki. Illetve a jog szerinti helyzet az, hogy Magyarországnak be kellene illeszkednie a többi újonnan létrejött nemzetállam közé, ellenben a tényleges helyzet az, hogy ezt az elvontan helyes elvet szinte senki nem fogadja el, merthogy a trianoni diktátumot pártállástól függetlenül szinte mindenki igazságtalannak tartja.

A külső erőtérhez való viszony a Kádár-rendszer első évtizedeiben inkább egy kényszerűséget jelent, és mivel a társadalom önállóan nem szerveződhet, nem is jönnek létre töréspontok a jog szerinti és a tényleges helyzetre figyelemmel levő különböző csoportok között. Amikor pedig a Kádár-rendszer végén a Nyugat válik fő orientációs ponttá, a külső környezetnek valóban van egy konszenzust előmozdító hatása, hiszen szinte egyöntetűen mindenki a Nyugat értékeit és a demokráciát szeretné átültetni.

Ám – s ezzel utalhatunk vissza írásunk legelejére – a külső erőtér már a 2000-es években kezd egy jelentésváltozáson átmenni, és mára egyértelmű, hogy az ahhoz való viszony lett a fő tagoltságképző tényező. Mit is írt Szekfű?

Az Európai Unióba való belépésünkkel ugyanis létrejött egy jog szerinti alaphelyzet: az unió egyenjogú tagjai vagyunk. De ez a megközelítés – ugyanúgy, ahogy anno – most sem hatja át az egész társadalmat; most is létezik a társadalomnak nem csekély része, amely azt érzékeli, hogy a tényleges helyzet nem az egyenjogúság, hanem az alávetettség. Elég csak megnéznünk, hogy néhány éve egy kormánypárti szervezet, a Civil Összefogás Fórum (Békemenet) azzal a jelszóval hívta zászlaja alá az embereket, hogy „nem leszünk gyarmat”. Mi ez, ha nem a korábbi „provinciatézis” mai újraéledése?

S a maga szempontjából mind a két tábornak igaza van, mint ahogy annak idején is igaza volt. Az ezen a megosztottságunk okain nagyon sokat töprengő Széchenyi (akinek nézeteivel foglalkozik Szekfű említett könyvének első fejezetében) leírja, mennyi energiát fektetett abba, hogy átjárást teremtsen a két tábor között. És Széchenyi arra panaszkodik, hogy szavát nem akarják meghallgatni. Nem mondhatjuk-e, hogy manapság e tekintetben is hasonló a helyzet: akik átjárást keresnek az egyes táborok között, azok nem túlságosan népszerűek. S lehet, hogy azért nem népszerűek, mert van az ellentéteknek egy olyan foka, amelyeket talán nem is lehet áthidalni. Ha még egyszer a Monarchia korszakát nézzük, arra kell jutnunk, hogy abban korszakban az ellentétek végig fennmaradtak. Szokás ezt a korszakot a nagy kapitalista átalakulás miatt a magyar történelem legjobb korszakának nevezni, de azért kérdezzük meg magunktól: vajon a „végzetes” ellentétek mérséklődése nélkül nevezhető-e egy korszak jónak?

De manapság sem tartunk ott, hogy a kiegyenlítésről vagy a középútról ábrándozhatnánk. Ennek a cikknek az a mondandója, hogy erre nem sok esély van. Csupán annyit szeretnénk mondani, hogy az ellentétek okai ma is ugyanúgy fennállnak, mint a régebbi korszakban, csak persze ma a globális struktúra keretei között. Sőt. Meglehet épp a globális kihívás erősítette fel őket, és fordította vissza Magyarországot a saját történelme, azon belül pedig a jog szerinti és a tényleges helyzet históriailag mélyen szocializálódott ellentétpárja felé. Meg kellene tehát értenünk, hogy míg a rendszerváltás nyugatosodása egy új képletet, egy új Magyarország–világ elrendeződést ígért, addig mára az derült ki, hogy ebben az új világban a magyar történelemnek az a gondolati hagyománya támad majd fel, amely a külső világot kétfajta módon értelmezi.

Innen pedig már csak egy lépés annak megértése, hogy miért a merev egyoldalúság. Azért, mert arra ebben a magyar hagyományban nincsenek átütő példák, hogyan lehetne a merevséget oldani, és a feleknek egymástól megtanulni, ami a másik számára fontos. Ebben a hagyományban a másik az, aki nem mi vagyunk, s aki hátráltatja a mi létezésünket. Ezért aztán a hatalmon lévők szépen el is zárják ezeket a másokat attól, hogy hatalomra kerüljenek. Ennek aztán az a következménye, hogy a hatalomra készülők pont ugyanilyenek: ők meg a hatalmasokat akarják majd el-, sőt bezárni.

Mindezeket – maximális történelmi érzékenységgel – ismernünk kell, hogy reálisan tudjuk megítélni a lehetőségeinket. Aki tehát Magyarországot egy az eddigiektől eltérő fejlődési pályára akarja állítani, annak világos képpel kell rendelkeznie az eddigi fejlődési pályáról, s a két gondolati tábor rendszerektől független újratermelődéséről. Ha történelmen kívüli, kizárólag mai jelenségekre fókuszáló magyarázatot ad, semmit nem ér el, és esélye sem lesz a merev egyoldalúságok oldására.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Az Országgyűlés plenáris ülése 2024. február 26-án. Fotó:  Papajcsik Péter / Index)