Hogyan lehet, hogy valaki egy véleményéért megkapja, hogy fasiszta, liberális, progresszív és orbánista egyben? Egyszerű. Bár látszólag – formailag – ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük, nincs egységes magyar köznyelv, csupán nyelvjárások sokasága, amiben immár nem tájegységek, hanem politikai táborok és világnézet mentén változik a nyelvhasználat.
Akár a 18. század végén, a mai magyar nyelv szókészlete sem elegendő többé környezetünk, eszméink és eszközeink leírására. A tudományos és társadalmi fejlődés hatására ma is jövevényszavakhoz nyúlunk, noha kulturális függésünk változására immár beemelt szavaink eredete nem latin vagy német, hanem a globálisan használt angol. Így jelennek meg beszédünkben, írásainkban és gondolkodásunkban olyan szavak és kifejezések, akár a tablet, Facebook, social media, de olyanok is, mint a woke, a metoo és a gender.
A formailag angol szavakon felül sokszor olyan, angolról tükörfordított szókapcsolatok, mondások vagy betűszavak is elterjednek, amik a magyar fülnek első hangzásra idegennek és kellemetlennek – például a nap végén, toxikus maszkulinitás, politikai korrektség – vagy akár értelmetlennek – például LMBTQ(IA) – hatnak.
Ezen jövevényszavak írása és ragozása nem tisztázott, mindenki más és más szabályt alkalmaz, van, hogy fonetikusan írjuk (pl. píszí), van, hogy kötőjellel vagy toldalékkal, és ezek használata még egy-egy médiumon belül is változhat. Ami viszont még nagyobb probléma, ezen új szavainknak nemcsak helyesírása, de sokszor még jelentése sem egységes, nincs egy, az általános magyarság által elfogadott konszenzus sok új jövevényszavunk vagy kifejezésünk fogalmát illetőleg.
Mint ahogy Kazinczy idején is, a magyarság most is más nyelvet beszél a városokban és vidéken, és változik az ember szókészlete és nyelvjárása életkortól, iskolázottságtól és társadalmi státusztól függően. A közéletben használt szavakat, akár a 18. század végén, most is egy kis értelmiségi réteg jelöli ki, és ülteti át a köznyelvbe. Így az irodalmi, média- és politikai elit lesz az, aki új szavainkat meghonosítja, és akik ezt egymás közt értekezésekben, szóváltásokban és vitákban először használják.
Ez az általában tanult, több nyelven beszélő közéleti elit a szavakat, mint egykor, külföldi forrásból veszi, akár angol nyelvű médiát olvasva vagy nemzetközi egyetemi tanulmányai vagy munkája révén. A szavak jelentése számukra többnyire az eredeti forrásból származik, organikusan beépülve a szókincsükbe a kontextus ismeretében.
Ez a folyamat hasonlít arra, ahogyan egy gyerek tanul beszélni: nem szavak definícióját sajátítja el először, hanem azok érzéki és érzelmi hatását. A szavak élményekhez kapcsolódnak, jelentésük pedig intuitív módon válik érthetővé az ismétlés révén, ahogyan egy adott helyzetben újra és újra hallja őket.
Azok, akik több nyelvet beszélnek anyanyelvi szinten, jól ismerik azt a nehézséget, amikor egy kifejezést vagy szót át kell ültetni egy másik nyelvre. Az ember ugyanis nem definíciókban gondolkodik, hanem érzésekben – ránéz egy asztalra, és tudja, hogy az asztal. Beszéd közben sem gondolkodik tudatosan a nyelvtani szabályokon, a gyerekkori utánzás és ismétlés már megtette hatását, így a szavak ösztönösen, gyakran reflexszerűen jönnek.
Igen ám, de mi van akkor, ha az új szavak már egy politikai filteren keresztül jutnak el a többségi magyarsághoz? Ha az angol nyelven nem beszélő és angol nyelvterületen soha nem élt fülnek ezek a szavak nem mások, mint hangok keveréke, amiket jelentéssel csak egy-egy politikus, megmondóember, média- vagy propagandamunkás lát el saját érdeke vagy célja érdekében?
Így jutunk el oda, hogy a magyarok és magyarul beszélők nagy része csak annyit tud, hogy van az a vok-izé-nem-tudom-micsoda meg az az LBQT-tudod-na-az-amiről-beszéltek-a-petőfi-rádióban.
A szavak jelentésével, azok születésének apropójával, történetével, kontextusával nincsenek tisztában, ahogy a kulturális nüanszokat sem érzik, amik mentén ezek a kifejezések az adott nyelvterületen megszülettek.
Sokan csak annyit tudnak, hol hallották először, melyik médiumban, ki mondta, és milyen szövegkörnyezetben. Vagyis eleve egy politikai céllal és negatív vagy pozitív többlettartalommal jutott el hozzájuk. Így ne csodálkozzunk, ha egy szó, akár a woke vagy a gender, zsigeri ellenérzést vagy épp ennek ellenkezőjét, védelmezést és szánakozást válthat ki egyesekből.
Ugyanis politikai nézettől vagy világlátástól függően ilyenkor nem a konkrét, a szó által jelölt jelenség villan fel egyesek fejében, hanem automatikusan egy kép minden rosszról, amit utálnak, és problémának vélnek, avagy épp ellenkezőleg, minden jó, szenvedő és kormány által elnyomott ember képe.
Így történt például, hogy még Kunhalmi Ágnes is felsült, amikor azt próbálta magyarázni, mit jelent az, hogy gender. A magyarul sokszor társadalmi nemnek fordított szó különben nem más, mint a hidegháborús Amerika rigid társadalmi és nemi sztereotípiájának megerősítése. E koncepció ugyanis azt vallja, ha egy férfi, mondjuk, szeret a kinézetével foglalkozni, gondoskodó, vagy épp hosszú a haja – vagyis nem az ötvenes években erőltetett nemi sztereotípiák szerint viselkedik –, az már nem is férfi, hanem jó esetben is nem bináris (egy nemnek sem megfelelő), agender (nem nélküli) vagy queer (furcsa).
Ezen fogalmak organikusan viszont meg sem születnének a magyar nyelvben – a magyar társadalomfejlődés más utat járt be, mint az amerikai. Itt például a női emancipációs folyamatok a világháborúk és a szocializmus hatására sokkal előbb megkezdődtek, nyelvtanunk nemileg semleges – mégis megjelennek, célzottan, különböző politikai aktorok vagy külföldről támogatott NGO-k hatására.
Itt viszont a szavak és koncepciók már mint politikai eszközök lesznek megalkotva, ami egy bizonyos célt szolgál az azt meghonosító csoport számára.
Így a magyar kormány használhatja ezen kifejezéseket elrettentésként a Nyugattal riogatva, de ugyanúgy külföldi finanszírozású „civilszervezetek” is beépíthetik ezen új fogalmakat a nyelvbe saját narratívájuknak a támogatására.
A probléma ezzel az, hogy hiába vonul ki a külföldről pénzelt NGO az országból, hiába távozna Orbán Viktor és pártja a hatalomból, a baj már megtörtént: kialakult több párhuzamos társadalom, amik látszólag ugyanazt a magyart beszélik azonos külalakkal, szavaik mégis mást és mást jelentenek.
Sőt sokszor egy-egy szó vagy kifejezés már nem is jelentést takar, hanem az elhallgattatás eszköze lesz. A sértettség, a düh, az indulat kifejezése, aminek kimondása csupán arra szolgál, hogy más véleményét, világlátását vagy gondolatát semmibe vegye. Célja a vita, párbeszéd vagy beszélgetés lezárása. Néha olyankor jön elő, amikor valaki kifogy az érvekből. Ilyenek lehetnek: te woke-progresszív vagy, te náci vagy, te transzfób vagy, te demagóg vagy, stb.
Szavaink jelentése nem lehetne vita tárgya. Konszenzus kell, ha azt akarjuk, hogy nyelvünk és kultúránk fennmaradjon, illetve hogy mi, akik a magyar nyelvközösségben élünk, végre megértsük egymást, és valóban egy nyelven beszéljünk.
Végül is nem is az számít, ki hoz be, magyarít vagy honosít meg egy-egy szót vagy kifejezést, az lenne fontos, hogy ezek a szavak a magyarság számára egységesek, érthetők és definiálhatók legyenek. Ennek hiányában félő, hogy a bábeli nyelvzavar falakat emel az emberek közé, és szétmorzsolja a magyarságot, ahogy tette ezt Noé fiaival is Bábel tornyának történetében.
A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: John Rensten / Getty Images)