A 2022. február 24-i orosz agresszió kezdetekor kevesen gondolták, hogy a háború még 2025. február 24-én folytatódik. Az ukrán nemzet kitartása minden várakozást felülmúlt és minden tiszteletet megérdemel. Ez a legfontosabb tényező, hiszen enélkül az alap nélkül a nyugati katonai és anyagi segítség nem sokat ért volna. 2024. február 24-én azt láttuk, hogy a háború még legalább egy évig eltart. Most már nincs ilyen várakozás, tavaly óta sok minden megváltozott. Ukrajna, ha még nem is vérzett ki teljesen, de utolsó tartalékait mozgósítja, a Trump-adminisztrációt pedig számos tényező nem köti, ami a Biden-adminisztrációt kötötte.
Nem valószínű tehát, hogy 2026. február 24-én még hadműveletekről beszélünk. Béke nem lesz, de remélhetőleg intenzív háború sem. Washington a konfliktus fagyasztását akarja, a korábbinál nyitottabb erre az egyre nehezebb katonai helyzetbe kerülő Ukrajna, Moszkvából meg csak úgy jönnek a pozitív üzenetek. Elég valószínűnek tűnik, hogy a külügyminiszterek találkozója után Donald Trump és Vlagyimir Putyin közvetlenül is leül tárgyalni hamarosan. Ami Rijádban történt, az nem egyszerűen egy Ukrajnáról szóló megállapodáshoz vezethet, hanem Oroszország részleges rehabilitálásához. Sok minden felsejlik a háttérben – az amerikai cégek kölcsönösen jövedelmező visszatérésén kívül az orosz gazdaságba, akár Washington azon kísérlete is, hogy meglazítsa a túlságosan erősödni látszó orosz–kínai szövetséget.
Trump fő célpontja ugyanis Kína, és úgy tűnik, kész lesz kiegyezni Oroszországgal, az ukránok és a teljes sokkban lévő európaiak feje felett.
Az ördög persze a részletekben rejlik – lehet-e legalább minimális közös nevezőt találni az orosz és az ukrán célok között? Ha nem, és ez tűnik valószínűbbnek, Washington meddig hajlandó elmenni Ukrajna kényszerítése terén? Mert a két fél közül egyértelműen Kijev a sokkal kitettebb az amerikai közvetítőnek, és a Trump-adminisztrációt nem köti a közvélemény. Az amerikaiak többségét nem érdekli Ukrajna, főleg nem a republikánus szavazókat. Donald Trumpot pedig nem érdekli a sajtó nyomása. Sőt Ukrajnát elsősorban a sajtó azon része támogatta, amely a leginkább ellenséges volt vele szemben. Borsot törni az orruk alá sohasem állt távolt Trumptól. Minden szavát úgy is kell nézni, hogy kevés dolog okoz neki nagyobb örömet annál, mint amikor a CNN elemzői nem jutnak levegőhöz a döbbenettől. Aki azt gondolja, a politika ezen szintjén nem játszhatnak szerepet a személyes érzelmek, az téved. Trump bizony bosszút áll a liberális sajtón és Volodimir Zelenszkij elnökön is – mert ellenfelét, Joe Bident támogatták. Ha az új amerikai elnök nyilatkozatait nézzük, Kijev kevés empátiára számíthat a Fehér Háztól. Zelenszkij úgymond „diktátor”, aki csak Biden és az amerikai adófizetők „lehúzásában” eredményes. Mire számíthat ezek után Ukrajna? Ez nagyon kemény figyelmeztetés, hogy ha továbbra is szembe próbál menni Trump politikájával, akkor semmire.
Az biztos – hiszen maga Trump és Hegseth védelmi miniszter gyakorlatilag kimondta –, hogy a legfontosabb kérdésekben Ukrajna három „nem”-et kap.
Óriási csalódás ez az ukrán vezetésnek, és az őket feltétlenül támogató európai országoknak, pedig részben már Biden is megüzente ezt, csak nem ennyire kendőzetlenül. A tárgyalások Ukrajnáról és az európai biztonságról folynak Washington és Moszkva között – Európa és Ukrajna nélkül. Kijev és az európai vezetők persze kapnak tájékoztatást az amerikaiaktól: utólag. Az ukránok egy eszközzel hathatnak talán az USA-ra: még vannak jelentős privatizálható tételek, mint a Naftogaz csoport, az országon áthaladó kőolaj- és földgázvezetékek, földterületek. Az ásványkincsek kevésbé, hiszen azok jelentős része már orosz megszállás alatt, vagy a frontvonal közelében van. De könnyebb politikailag új bányák megnyitásáról mint privatizációról beszélni. A gond az, hogy az oroszok mindenből többet tudnak adni, és nem kevéssel. Ukrajna gazdasági értéke és geopolitikai súlya is eltörpül Oroszországéhoz képest. Mégis, ha Amerika jelentős szelethez jut az ukrán gazdaságból, az lehet egyfajta informális garancia.
Ha félretesszük az Európában egyre terjedő/terjesztett elméleteket, hogy Oroszország támadni készül (erre még később kitérünk), a legjobb forgatókönyv jelen helyzetben a világ, de vélhetően Ukrajna számára is az lenne, ha minél gyorsabban létrejönne egy fegyverszünet. Ugyan nem halt meg a Donald Trump által említett több mint egymillió ember, de az ukrán halottak száma 150-200 ezer közé tehető a civilekkel és eltűntekkel együtt – az orosz veszteség pedig hasonló, csak ott sokkal kevesebb a civil halott. Ha a sebesülteket is beleszámoljuk, akkor persze tényleg millió felett lehet a közvetlenül érintett emberek száma. A fegyverszünet nem jelentené az orosz hódítás elismerését, ezt senki sem várja el Ukrajnától, és nem nagyon lesz komoly ország, amely elismeri a határok erőszakos megváltoztatását. Idáig aligha terjed Moszkva részleges rehabilitálása amerikai részről, és ebben sem Kína, sem India nem áll Moszkva mögé, hiszen maguk is úgy érzik, az ő határaikat is erőszakosan változtatták meg. A nemzetközi közösség, ha valamiben, ebben egységesen kiáll Ukrajna mellett, legfeljebb olyan országok bonthatják ezt meg jelképesen, mint Észak-Korea, Afganisztán, Kuba, Szudán vagy Venezuela, amelyek a Krím elcsatolását már elismerték. De még ez sem biztos.
Nagy kérdés persze, hogy hol húzódna a tűzszüneti vonal. A legvalószínűbb az, hogy az aktuális frontvonalon, kivéve Kurszkot, mert az aligha elképzelhető, hogy Oroszország abba belemenne, hogy ukrán csapatok maradjanak a területén. A következő kérdés: meddig érhetnek el az oroszok? Ha a jelen trend marad, sem száz nap, sem hat hónap nem elég arra, hogy Oroszország akár csak a Donbászt bevegye. Persze a háború nem lineáris műfaj, az előrenyomulás lassulhat, gyorsulhat, visszájára fordulhat. A gyorsulás a valószínű az idő javulásával. De a teljes Donbász bevétele súlyos belső ukrán megroppanás nélkül nem tűnik reálisnak a nyárig. Találgatni lehetne még az esetleges orosz műveleti irányokról, mert lehet akár Dnyepro vagy Zaporizzsja is a cél, de ez túlmenne ezen cikk keretein. Az ukrán megroppanás pár hónapos időtávon azért sem valószínű, mert még a frontra lehet vinni a hátországból több tízezer katonát, műszakiakat, a légvédelem egységeit, és akár be lehet hívni a 18–25 éves korosztályt. De mind a kettő a jövő felélését jelentené. Kijev rendkívül nehéz helyzetben van, nincsenek jó döntési opciói, de nemzeti tragédia lenne a még megóvott fiatalok frontra vitele. Ezt Zelenszkij elnök is tudja, és régóta ellen is áll ennek az USA-ból, még a Biden-adminisztráció részéről szorgalmazott gondolatnak.
A legvalószínűbb az a kimenet, amelyet már két éve is jól lehetett látni az, hogy Oroszország egy taktikai győzelemmel, azaz Ukrajna jelentős, de nem döntő részének megszállásával zárja le a háborút – vagy annak második szakaszát. Azt majd ugyanis meglátjuk, lesz-e harmadik szakasz. 2025-ben a békeszerződés, végleges lezárás nem valószínű, csak a lehetőség jöhet el hosszú, törékeny és akár évtizedes békefolyamat megindulására.
Van ugyanakkor egy másik, nagyon kevéssé valószínű, de nem kizárható forgatókönyv is: az eszkaláció.
Hiába az amerikai békekísérletek, valahol nagyon elcsúsznak a dolgok. Ez történhetne Ukrajnában, de akár egy vagy több európai ország és Oroszország között is. Európában erősen jelen van a nézet, elsősorban a balti országokban, Lengyelországban, Skandináviában és az Egyesült Királyságban, de erősödik máshol is, hogy Vlagyimir Putyinnal hiábavaló párbeszédet kezdeményezni, mert „Szovjetunió 2.0”-ban gondolkozik, a Baltikumot akarja, sőt egész Kelet-Európát, és akár már 2029-re támadással kell számolnunk. Olyan mennyiségben jönnek ki az ilyen irányú európai (de nem amerikai) értékelések, nyilatkozatok, hogy nehéz ezt véletlennek tekinteni.
Erős ellentmondás, hogy ugyanaz a sajtó, ugyanaz a politikai elit mondja, hogy Ukrajna még mindig megverheti az oroszokat, hogy hamarosan összeomlik az orosz gazdaság, nincs már letárolt fegyverzet, amely aztán elmondja, akár már 2029-re összeszedhetik magukat az oroszok és veszélyt jelenthetnek Európára. A kettő egyszerre nem lehet igaz, mert nincs az az ország, amelyik pár év alatt újragenerálná azt a hadianyagot és fegyverzetet, amit az oroszok Ukrajnában már elvesztettek. Erre talán még Kína hadiipara sem lenne képes. Moszkva se nem olyan gyenge, hogy 2026-ban összeomoljon, sem olyan erős, hogy pár éven belül megtámadhassa Európát a siker akár legkisebb reményében. A kivételt az jelentené, ha megszűnne a NATO vagy az EU védőernyője, egymagában vagy akár hárman is összefogva a balti államoknak nem sok esélye lenne. Finnország vagy Lengyelország viszont a pár éven belül újjáépíthető orosz haderőnek önmagában is nagy kihívást jelentene. Sőt egész Ukrajnát sem lenne képes ellenőrizni az orosz hadsereg még évek múlva sem. A méret számít, az orosz haderő még ez utóbbi feladathoz sem elég nagy, és nem látni, az ország rossz demográfiai helyzetében honnan jönne a szükséges élőerő.
Ugyanakkor ez a sajtóban és politikai nyilatkozatokban is tetten érhető gondolkodás az orosz fenyegetésről Európa ellen, logikailag nem vezethet máshova, mint hogy folytatni kell a háborút Ukrajnában, és ha az ukránok már ehhez kevesek, akkor Európának növelnie kell a segítséget. Be kell szállni Amerika helyett anyagilag, és minden eszközzel erősíteni kell Ukrajna védelmét. Nehéz reálisnak látni európai csapatok telepítését, a maradék csekély fegyverkészletek átadását, de néha irracionális dolgok is történnek.
Ennél veszélyesebb, hogy az ezen álláspontot képviselő országok és Oroszország között olyan feszültség, sőt olyan kölcsönös hibrid háború van, amely akár nagyon rosszul is elsülhet a következő hónapokban.
Mert ugyan nem maguktól rongálódnak meg a Balti-tengeren vezetékek, de az oroszokat is sok furcsa „baleset” éri, és mind nem fogható kizárólag Ukrajnára. A Trump-adminisztráció aligha hagyná, hogy belehúzzák egy konfliktusba, ami nagyon kis valószínűségű forgatókönyvé teszi ezt. De hogy fennáll ez a lehetőség, kizárni nem lehet, mert sok irracionális gondolat van Európában. Az oroszok sem a türelmükről híresek, és mert balesetek vagy provokációk mindig történhetnek. A Balti-tenger kicsi és zsúfolt.
A legjobb, ami a teljes körű orosz agresszió kezdete óta történt, hogy a háború csak kismértékben érintette közvetlenül az EU és a NATO tagállamait. Maradjon ez így. Be kellene mindenhol látni Európában, ahogy Washingtonban is belátták, hogy ezt a háborút Ukrajna nem tudja megnyerni, ha a győzelem területei visszaszerzését, a 2014 előtti határok elérését jeleni. A legjobb megoldás tehát a tárgyalás. A legjobb nem azt jelenti, hogy ez „jó”, csak azt, hogy bármi, ami jobb, nem elérhető. Az orosz agresszió nem nyeri el méltó büntetését, Moszkva ugyan árat fizet, de messze nem akkorát, mint sokan várták. A helyzet az, hogy egy nukleáris szuperhatalommal szemben ezek a várakozások eleve irreálisak voltak, csak egy belső orosz politikai összeomlás hozhatott volna teljes orosz vereséget. Próbáljuk meg lejjebb rakni a lécet, oda, hogy Oroszország ezt a háborút stratégiai szempontból voltaképpen elvesztette, mert a független Ukrajna megmarad, ha kisebb területen is. Nehéz feladat lesz ez a komoly realitásérzék-deficittel rendelkező Európában, hiszen mély ideológiai és történelmi hiteket húz keresztül a rideg valóság. De nagy változások közepette élünk, talán sikerül.
A szerző író, biztonságpolitikai szakértő, az NKE John Lukács Intézet programvezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök részt vesz az ismeretlen katona sírjánál a haza védelmezőjének napja alkalmából tartott koszorúzási ünnepségen 2015. február 23-án Moszkvában. Fotó: Sasha Mordovets / Getty Images)