A Fidesz a nemzeti szuverenitást, Magyar Péter a kormányváltást félti a sajtótól, a szerkesztőségek pedig saját autonómiájukat a hatalomtól. Az olvasóról, hallgatóról, nézőről viszont alig beszélünk.
Orbán Viktor a balatonfüredi kormánypárti frakcióülésen kivonta honfiúi kardját, majd évértékelő beszédében tovább fente a szablyát, hogy azzal üldözze ki a hazából azokat, akik „guruló dollárokért” „azt írják, azt mondják, amit kérnek”. Hogy ezt hogyan kivitelezné, egyáltalán pontosan kikre gondol, azt a hallgatóság fantáziájára bízta. Miután a Magyar Nemzet megírta beszédének tartalmát, ez a képzelőerő – ilyen szavak után kicsit sem meglepő módon – alaposan be is indult az ellenzéki nyilvánosságban. Sokan „orosz mintájú diktatúráról”, sőt en bloc a kormánykritikus újságírók országból való kitiltásáról beszélnek. Márpedig ilyet saját állampolgáraival nyíltan utoljára a brezsnyevi Szovjetunió tett.
Nehéz elképzelni azt is, hogyan lehetne felszámolni azokat az orgánumokat, amelyek külföldről kaptak vagy kapnak támogatást. Ehhez minimum a lapkiadás és sajtótevékenység engedélyhez kötését kéne visszahozni, amelyet még a Kádár-rendszer végóráiban szüntettek meg. Ezzel a lépéssel pedig még csak nem is az orosz, inkább a nyíltan pártállami kínai rendszerbe érkeznénk meg.
Az „ezek bármire képesek” felkiáltás az ellenoldallal szemben ugyan minden vitában aduásznak számít, de azt azért rögzítsük: a NER lényege 15 éve éppen az, hogy a demokrácia – kétségtelenül egyre szakadozottabb – paravánja mögé rejtve építse ki a hatalmon levők politikai és gazdasági hegemóniáját. És ebből a takarásból most sem kell kilépniük ahhoz, hogy a miniszterelnök által kijelölt célt valóra váltsák. Nem kell egyetlen embert sem kitiltani az országból, és semmi szükség nincs sajtóorgánumok betiltására sem. Elég, ha „csak” azokat a szervezeteket és alapítványokat lehetetlenítik el különféle jogszabályokkal, amelyeken keresztül a külföldi támogatások Magyarországra érkeztek, és amelyek ezeket szétosztották. Persze ehhez is alaposan fel kell mosni a padlót a jogállamisággal, de erre már tényleg láttunk jó néhány példát.
Az már tényleg csak lábjegyzetként kívánkozik ide, de a kormányváltástól a demokratikus szellemiség visszatérését és a sajtószabadság tiszteletben tartását várók azért jó, ha felírják a kéménybe: Magyar Péter éppen ebben a helyzetben érezte idejét annak, hogy híveit arra biztassa: „az eddig függetlennek gondolt” média helyett inkább a pártját támogassák anyagilag. (Hogy aztán pár nappal később elmondja, hogy ez nem azt jelentette, ahogyan mindenki értette, majd ugyanebben az interjúban kijelölje, szerinte mi lenne a MÚOSZ feladata, és hazudjon egy szép nagyot az Átlátszó melletti kiállásáról, ami valójában sosem történt meg.)
Oké, akkor beszéljünk a külföldi pénzekről!
A magyar sajtónak tehát minden oka megvan arra, hogy 2025 fagyos télutóján aggódjon a jövője miatt.
Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy végre őszintén beszéljünk a kormány által véres ingként körbehordozott külföldi alapítványi és állami támogatásokról. Sőt, igazából éppen ez a helyzet teszi sürgetővé az egyenes beszédet. Orbánék ugyanis úgy tesznek, mint akik lelepleznek valamit, ami eddig titokban zajlott. Ez persze az esetek többségében nem igaz, hiszen ezek a dotációk javarészt átlátható utakon érkeztek, tényüket az érintettek soha nem tagadták, többen – mint például példaértékű módon a Partizán – maguk tették közzé saját felületeiken, hogy mikor, kitől mennyit kaptak.
Ám a kormányzati kommunikáció mégis egész hatékonyan tudja eladni ezt az egészet valamiféle lebukásnak, és ez a szöveg nem csak a paranoiára trenírozott tömegek körében működik. Ennek a fő oka pedig az a nyálkás, hipokrita őszintétlenség, amely ezeket a támogatásokat évtizedek óta körüllengi.
A magyar progresszív-liberális értelmiség körében – az utóbbi évtizedben pedig már szinte az egész ellenzéki nyilvánosságban – az volt a konszenzusos narratíva, hogy ezeket a pénzeket az adományozók vegytiszta önzetlenségből, a civil szféra és a független média gyámolítása, a sajtószabadság és a transzparencia elősegítése, a demokratikus értékek erősítése céljából adják. Ez viszont így nem igaz.
Támogatást ugyanis soha, senki nem ad ingyen senkinek.
Ezek az összegek azért jutnak pont azoknak a szervezeteknek és orgánumoknak, amelyek kapják őket, mert a donorok őket tartják alkalmasnak érdekeik és értékeik képviseletére, megjelenítésére. Nem azért, mert elvtelen módon eladták magukat (bár nyilván ilyenre is lehet példa), hanem éppen azért, mert ők testesítik meg a civilséget, a függetlenséget és a demokratikus értékeket úgy, ahogyan azt az adományozók elképzelik.
Az 1989 utáni közép-európai valóság meg nagyon sokféle oknál fogva úgy alakult, hogy ezeknek az elvárásoknak elsősorban a fent említett progresszív-liberális értelmiség felelt meg. Így az általuk vezetett szervezetek és orgánumok kapták a külföldi támogatások nagy többségét. Ők a világ legtermészetesebb dolgának tekintették kedvezményezett helyzetüket, amelyet általában egyszerűen azzal magyaráztak, hogy a haladás élcsapataként ez nekik jár. Hát, ki mást támogasson a művelt Nyugat? Tehetnek ők arról, hogy ilyen kevesen vannak ezen az elmaradott, kommunista és ókonzervatív reflexek uralta keleti szellemi sztyeppén?
Ez a sokak (tisztelet a kevés, de annál értékesebb kivételnek) által képviselt arrogancia teremtette meg a magyar jobboldalon (hasonló tisztelet a hasonlóan kevés kivételnek) azt a toxikus, sértett mentalitást, amely olyan pitiáner és ostoba bosszúhadjáratokban ölt testet, mint a mostani kampány is.
Csakhogy az olvasóknak ehhez semmi köze. Nekik ahhoz van közük – sőt joguk! –, hogy tudják, mit olvasnak, és eldönthessék, mennyire tartják azt hitelesnek. Hogy mennyire hisznek az amerikai állam által támogatott szerkesztőségnek, vagy mennyire veszik komolyan azt a portált, amelynek híreihez kormányzati felugró hirdetések dzsungelén kell átkattintaniuk magukat. Joguk van mindent tudni ahhoz, hogy ezt eldönthessék, de ezt a döntést csak ők hozhatják meg. Ez az olvasó szuverenitása, amelyről mintha megfeledkeztünk volna e kérdés kapcsán.
A saját érdekeik és értékeik mentén forrásokat osztó civil és állami szervezetektől (mindegy, hogy belföldiek vagy külföldiek) kapott támogatások nem az adott szerkesztőség belügyei, amelyből annyit oszt meg a nyilvánossággal, amennyit jónak lát. Jogilag lehet így, de etikailag biztosan nem. Ezek a kérdések igenis az olvasóra tartoznak. A hatóságokra viszont még véletlenül sem.
Bármilyen támogatás elfogadása mindig morális kérdés, de semmilyen törvényes úton kapott dotáció nem lehet büntetőjogi kérdés. Jogállamban ez soha nem lehet(ne) kérdés.
Viszont, ha így van, akkor ezalól semmilyen világnézeti vagy geopolitikai megfontolás nem adhat kibúvót.
Ha elutasítjuk a külföldi támogatásban részesülő magyar média elleni boszorkányüldözést, akkor nem ünnepelhetjük a demokrácia megvédéseként a román alkotmánybíróság döntését, amellyel egy törvényes és szabad választás eredményét arra hivatkozva dobták a kukába, hogy a győztes jelölt álláspontját osztó véleményformálók orosz pénzt fogadtak el. (Ha ezt törvénytelenül tették, akkor gazdasági bűncselekmény, tehát büntetőjogi és nem közjogi kérdés.)
Ha úgy véljük, hogy a Szabad Európának van helye a magyar nyilvánosságban, akkor nem tapsolhatunk az orosz tévécsatornák uniós betiltásának. Véletlenül sem azért, mert ezek azonos szakmai vagy morális szintet képviselnek, hanem azért, mert egyik estben sem fogadjuk el, hogy az állam tartalmi alapon döntse el, hogy polgárai honnan tájékozódhatnak és honnan nem.
Mérő László kiváló könyvéből tudjuk, hogy az elveknek csapodár természete van, de azért, ha egy mód van rá, a saját elveinket ne kezeljük cédaként. Mert könnyen megcsalhatnak minket is.
A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Helen King / Getty Images)