Puszta kézzel ölték meg Batmant és Robint. A két vörös hajú izraeli kisfiút Nir Ozból. Valahol Gázában. Hidegvérrel. Kitaposták belőlük az életet. Még arra sem méltatták őket, hogy kapjanak egy-egy golyót a koponyájukba. Kamerák kereszttüzében, élő közvetítésben elhurcolták őket a gyerekszobájukból, és keserves kínok között lelték halálukat. Talán az anyjuk szeme láttára. Vagy talán fordítva, talán az ő szemük láttára erőszakolták vagy kínozták meg az édesanyjukat, és aztán a gyerekek annyira sírtak, hogy addig püfölték, fojtogatták őket, amíg el nem hallgattak. Ki tudja? Egy biztos: kiverték belőlük az életet. Puszta kézzel. Két, néhány kilós, védtelen kis test jól megtermett palesztin férfiak kezében. Még csak nem is a Hamász, hanem a Mujahideen-brigádok. Meg nem erősített források szerint ők voltak a kivégzőosztag.

És ki tudja, mit tettek az anyjukkal? A Hamász-terroristák először azt állították, nem találják a holttestét. Egy másik nőt küldtek. Hátha az is jó lesz a zsidóknak. Most nem mindegy, kit temetnek el? − gondolhatták a cinikus gyilkosok. Hiszen ha átadják az anyát, a modern bűnügyi technológia segítségével egy pillanat alatt meg lehet állapítani, mi történt vele, mi okozta a halálát. Hogy valóban izraeli bombák ölték-e meg, ahogy azt a terroristák állítják? A kisfiúkról már kiderült, hogy ez nagy valószínűséggel nem igaz. Hogy gyilkosaik nem az IDF bombái voltak, hanem alattomos terroristák.

A Mujahideen-szekta még csak nem is a Hamász egyik katonai alegysége, hanem a második Nakhba után a Fatahból kivált, mind Gázában, mind Ciszjordániában tevékenykedő politikai mozgalom paramilitáris szárnya. De az egyszerűség kedvéért nevezzük őket vérszomjas gyilkosoknak, ne becézzük őket, ne illessük katonai jelzőkkel, ne aggasszunk rájuk olyasmit, ami felmenthetné őket tettük alól. Például hogy ők csak népüket óvó-védő szabadságharcosok. Ahogy teszik ezt az egyetemisták szerte a világban, ahogy teszi azt a genocídiumvádakkal házaló Francesca Albanese Európa fővárosaiban, Koppenhágában, Berlinben. Az FU-n rendezendő eseményt végül Berlin polgármestere nemzetbiztonsági okokra hivatkozva az online térbe száműzte volna, de Berlinben mindig van egy hely, főleg Kreuzbergben vagy Neuköllnben, ahol a Pro-Palesztina Mozgalom prófétái felléphetnek.

Igen, bizony, dühös vagyok, nagyon dühös. Kaddist kellene most ülni. Imát mondani ezekért a kis lelkekért, de a mélyből feltörő fájdalom hullámai csak a gyűlöletet engedik szabadon a torkomban. Gyilkos dühvel szeretném üvölteni: „Halál Gázára, halál az összes gázaira, férfira és nőre, felnőttre és gyerekre. Mindannyiukra. Nincs az az Isten, aki ezt a kegyetlenséget tétlenül tudná nézni. Szemet szemért, fogat fogért. Batmanért és Robinért pedig minimum egymillió szemet és fogat.”

A férjem döbbenten hallgat. Elcsukló hangon kérdezi, hogy akkor nekem ennyit jelent a civilizáció, a nyugati értékrend? A kereszténység, a megbocsátás, a kegyelet, a béke? Tényleg teszek mindenre, és gyűlölködöm? Mert ha igen, akkor válunk, ő egy barbárral nem tud együtt élni. Hallom a hangján, hogy egyre jobban belelovalja magát, pedig belőlem csak nagy őszinteséggel kiszakadt valami egy védettnek vélt otthoni közegben, ezt nem írnám ki a Facebookra. A férjem leckéztetve folytatja: Különben is, mit fájnak nekem annak az ismeretlen zsidó családnak a gyerekei? És ha ők annyira fájnak, akkor a kis palesztin gyerekek miért nem? Ő értük miért nem hullajtok krokodilkönnyeket? Netalántán iszlamofób vagyok?

Nem, drágám, 

Pardon my French. A gázai gyerekek is tombolnak a gyűlölettől, akárcsak én, legalább akkor kvittek vagyunk. Mindannyian részei vagyunk a terroristák által rendezett freak show-nak, ők az egyik és én a másik oldalon. 

A férjem csitít, hallja, hogy elkeseredetten dühös vagyok, elkezdett aggódni, hogy meghallják a szomszédok, vagy mégis kiírom a Facebookra. „Ők is csak gyerekek Gázában, manipulálják őket, agymosás áldozatai, nem tehetnek róla” – próbálja védeni a védhetetlent. De ba** meg, süvöltöm a férjem arcába, tehetnek róla. Itt elfáradnak az érveim, érzem, hogy nincs igazam, de még ütni akarok rajta egyet. Emlékezz a zsidó dédanyádra, emlékezz az anyád szemére, amikor elmesélte, hogy akkor ő még kislány volt, hétéves, nem értette, mi miért történik, csak a felnőttek félelmét érezte, hogy mindenki halkabban beszél, ha a zsidó nagyiról van szó. Emlékezz a holokausztra, csináltál róla filmet is. Emlékezz, hogy mi, a Nyugat, akkor − 1945 után − kollektíven azt mondtuk, hogy ez soha többet nem fordulhat elő. És most itt történik a szemünk előtt. 

Nem valami random okból, nem véletlenül, vagy mert rosszkor voltak rossz helyen, vagy mert vörös hajúak. Pláne nem. Hanem azért, ba** meg, mert zsidók. És akkor beszélek csúnyán, amikor akarok. És most akarok, nagyon. Mert sikítani kell, üvölteni, mert nem lehet elviselni ezt a fájdalmat. Mert nem bírom nézni a freak show-t, amit a túszok szabadon bocsájtásából rendez a Hamász, ez a multikulti szekta, amely a halált állította léte középpontjába. A zsidók halálát, a zsidó nép kiirtását, kerül, amibe kerül, ha a saját népesség kiirtása is az ára. Sag schon, kollaterális kár.

Kifogytak az érveim, de még egyszer nekifutok. A férjem figyelmesen, szomorúan hallgat. Nekiszegezem a kérdést, közel megyek hozzá, hogy ne kelljen kiabálnom, az arcába suttogom: „Mi kell ahhoz, mekkora kétségbeesés vagy mekkora elementáris gonoszság, hogy egy csecsemőt megfojts, egy kis védtelen, alig pár kilós, éppen csak elkezdődött, pislákoló életet kiolts?”

Lehet, hogy az IDF éppen a közelükben volt, és a gyereksírás egy pillanat alatt elárulta volna őket. Így jobbnak látták elhallgattatni a gyerekeket. Nem akarok észérveket találni, nem akarom megérteni. Másrészt nem szeretnék érzéketlen barbár sem lenni, szélsőjobboldali, cinikus gyűlölködő. Nem akarom senki halálát kívánni, de érzem, hogy a megbocsátástól olyan távol vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől. Vakító fájdalom és éles, szúró düh hasít belém, ha megpróbálok szegény ártatlan gázai áldozatokra gondolni. 

Felidéződik bennem egy gázai kislány képe Ariel koporsójának árnyékában, a „túszátadás”-show egyik statisztája, hétéves forma, kis kezével v betűt formáz a felvételen, mögötte lefátyolozott anyja ugyanezt teszi. Victory. Győztünk. Az asszony kezén karonülő gyerek. Mellé teszem gondolatban a kis Ariel képét, ahogy lobogó vörös hajjal, Batman-jelmezben szalad a kibuc göröngyös útján, hogy megmentse a világot. Nos, ő már nem fogja. Hiába tanították erre a legnagyobb szeretetben a szülei a legliberálisabb izraeli kibucban. Megölték a „győzők” puszta kezükkel.

Remélem, a Zsidó Állam különb lesz nálam. És meg tud bocsájtani. Mert gyűlöletre, bosszúvágyra nem lehet országot építeni. És valószínűleg fennmaradásuk múlik most emberségükön, békevágyukon és nagyvonalúságukon. 

A szerző Berlinben élő filmrendező. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Siri Bibasz és két kisfia, a négyéves Ariel és a tíz hónapos Kfir temetése Askelónban 2025. február 26-án. Fotó: Amir Cohen / Reuters)