A mai, villanykapcsoló-logika (egyik állás, másik állás) szerint működő közéleti kommunikációban ennél nyilvánvalóbb dolgokról sem könnyű beszélni, hát még a Pride kérdéséről. Persze erről is csak akkor nehéz, ha az ember mindenféléket gondol egyszerre erről az ügyről. Nos, hát én mindenféléket gondolok egyszerre. A hétvégi Orbán-beszédet talán nem kell felidézni – a mai állás szerint a kormány, ahogy fogalmaznak, gyermekvédelmi okokból nem engedélyezné a rendezvény szokásos haladási útvonalát, hanem az Andrássy útról egy zárt helyre küldené a Pride-ot. Szóval, ha előkerült ez a kérdés, akkor mondanék is valamit. Illetve valamiket.
Egy (*nem, nem változtam Nógrádi Györggyé, egyszerűen csak érdemes szigorúan különválasztani a szempontokat). Mindenki éljen úgy, ahogy szeretne. Férfi nővel, férfi férfival, nő nővel, férfi vagy nő egyedül. Gyerekkel vagy anélkül. Gyerekkel szerintem szórakoztatóbb, és a gyerekvállalással talán még hozzá is adunk valamit a létezés összességéhez.
Az állam azonban ne szóljon bele abba, ki hogyan él.
Ez utóbbival meglepő vagy nem meglepő módon Alice Weidelt, az AfD vezetőjét ismétlem, aki ugyanezt jelentette ki budapesti sajtótájékoztatóján. Ott még azt is hozzátette: a család az, ahol a gyerekek vannak. Ebben is egyetértünk. Ez az egész, mármint az előbbieket deklarálni természetesen bugyuta egyszer-egynek tűnik, de tudja a fene: manapság az ilyen szövegekben ezt is leírja az ember, még a végén azt hiszik, hogy nem így gondolja. Meg talán nem is árt tisztázni az alapokat és a kiindulópontokat.
Kettő. Identitáspolitikai nyomulás, tudatipar van. Létezik. Ha az ember moziba jár, bekapcsolja a Netflixet, használja a közösségi médiát, tudja, látja. Látta a párizsi olimpia megnyitóját is. Emlékszik az Iman Helif-ügyre. Van, aki ezt mindösszesen örömtelinek, edukatívnak, progresszívnek látja és tartja, és van, akit ez az egész rettentően idegesít és azt gondolja, ez a fajta társadalommérnök-attitűd túl van tolva és káros. Mind a két álláspont legitim. Én az utóbbit gondolom.
Három.
A Pride ma már nem forradalmi megmozdulás, inkább (felső-)középosztályi dzsembori, identitáspolitikai jófejfesztivál, corporate, multicéges imázsparádé
– főként az utóbbi arca szörnyen modoros és hamis. Ráadásul az LMBTQ elnevezés elidegenítő és neutrális, tartalmilag aggályos, számosan nem is tudnak mit kezdeni vele. LMBTQ-közösség, LMBTQ-ember. Mit jelentenek ezek a kifejezések? Jelentenek egyáltalán valamit? Mi az, ki az az LMBTQ-ember? Beterelhető mindenki, akinek a szexuális orientációja eltér a heteroszexuális normától, egyetlen ernyő alá? Nem véletlenül vált már-már klasszikussá Nádasdy Ádám fordulata: „Én nem vagyok LMBTQ, csak egyszerű buzi vagyok.” Mindenesetre a Pride nem egy súlyosan jogfosztott közeg tüntető nekiveselkedése, hanem inkább csak egy laza és frivol utcabál.
Négy.
A Pride továbbá nem kizárólag identitáspolitikai, kulturális – satöbbi, satöbbi – rendezvény, hanem politikai felület. A baloldali-urbánus ellenzék terepe.
A kormánynak mindez nyilvánvalóan nem tetszik. A kormánypárti világ számára politikailag, ideológiailag, világnézetileg ez az egész miskulancia nem kifejezetten kedves. Ki van ezen meglepve? Tegyük hozzá, 2010 után a Pride-okat nemigen csuklóztatta a hatalom, a felvonulások egyre inkább probléma- és botránymentesen zajlottak. A Pride felvonuláson felül lett közben Pride-hónap mindenféle rendezvényekkel, sőt Budapesten kívül, Pécsen is rendeztek Pride-ot.
Öt. Azonban bármit is gondol az ember a Pride-ról, mindezek előtt (vagy fölött) létezik a szólás, a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága. Amiket – ezt most leegyszerűsített módon írom, és nem bonyolódom a jogi szabályozás részletes ismertetésébe – csak a legszélsőségesebb esetekben lehet korlátozni. Zárójel: örömmel láttam volna elemi felháborodást ezekben a kérdésekben az indokolatlan lezárások éveiben is, zárójel bezárva. Amit a miniszerelnök állít, mely szerint a Pride gyermekvédelmi szempontból aggályos, és ezért a szervezők ne bajlódjanak az idei rendezvény előkészítésével – ennek a folytatása az, amit Gulyás Gergely mondott, lásd még fedett pályás Pride a négy fal között –, egyszerűen nem áll meg. Az, hogy a Pride kinek-kinek a világnézetével, értékrendjével, ízlésével milyen viszonyban áll, az egy legitim vita. Arról is lehet beszélni, sőt vitatkozni, hogy a kortárs tömegkulturális tudatipar működéséről mit gondolunk. Én például elég sok rosszat. Az viszont, hogy egyáltalán felmerült, a Pride-ot ne engedélyezzék a szokásos vonulási útvonalon, egyáltalán nincs rendben.
Az érv, mely szerint a rendezvény gyermekvédelmi aggályokat vet fel, megmosolyogtató.
És ha már itt tartunk: nem vetett fel gyermekvédelmi aggályokat egyébként az elmúlt lassan tizenöt évben? Meg hát, hogy is mondjam, vannak az asztalon egyéb gyermekvédelmi kérdések is.
És akkor el is jutunk oda, hogy – Hat – na de akkor miért van, mire föl ez az egész. Az „Orbán Viktor most már végleg megőrült, a diktátor elszabadult” típusú érveket talán hagyjuk, őrizzük meg a komolyságunkat. Nos hát: Orbán egyrészt triumfál, ez a hangoltság az egész évértékelő beszédét jellemezte. Az összes zsetonját feltette a fekete negyvenhetesre, most pedig az amerikai választást és a Trump-beiktatást követő események után úgy gondolja, beváltja a nyereményt. Hogy mit kap értük, az persze javarészt még a jövő zenéje. Ebből a triumfálásból következik egyébként a beszéd néhol Beavis and Butthead jellegű tónusa is. Másfelől következhet a Pride kvázi tiltásából az is, hogy a szervezők a hagyományos útvonalon tüntetésként rendezik meg a melegrendezvényt – ez még inkább a politikai megmozdulások értelmezési tartományába utalná az eseményt. Harmadrészt talán nem tesszük rosszul, ha figyeljük a Legnagyobb Ellenzéki Párt mozgását, reakcióit is ez ügyben. Azok után, hogy Puzsér Róbert pedofilügyben tett kijelentéseinek előbányászása után Magyar Péter – egyébként a saját szempontjából helyesen kalkulálva – egy könnyű szökkenéssel ellépett a tervezett nagyszabású beszélgetős rendezvénytől, az is kérdés lehet, hogyan viszonyul Magyar egy olyan, az ellenzéki közeg egy részében lényeges identitáskérdéshez, mint a Pride és a melegek ügye. Hiszen könnyen elképzelhető, hogy miután oszt-szoroz, taktikai okokból ezt a problémát is különösebb szívfájdalom nélkül átugorja. Everybody wants to rule the world.
A szerző újságíró, az ÖT munkatársa.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Szabó Réka / Index)