A napokban szembejött velem a Deutche Welle német közszolgálati orgánum rövid videója, amelynek mondanivalója tömören az, hogy az USA és Oroszország jelenleg körvonalazódó alkuja egy új müncheni egyezmény, és ugyanoda is fog vezetni. Attól most tekintsünk el, hogy a berlini kormány álláspontját egyoldalúan megtámasztó érvelést legyártani és a közösségi médiában hirdetni mennyire közszolgálati feladat. Fókuszáljunk inkább arra, mennyire állja meg a helyét ez a párhuzam, és hova vezet, ha következetesen végigvisszük ezt az analógiát?
Kezdetnek egy kis törióra a lehető legtömörebben: a müncheni egyezmény 1938 szeptemberében köttetett a Harmadik Birodalom, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország között arról, hogy a túlnyomórészt németek lakta Szudéta-vidéket Csehszlovákiától Németországhoz csatolják. A döntés hónapok alatt elvezetett a csehszlovák állam felbomlásához, a maradék cseh területeket pedig a következő év márciusában a németek megszállták. Mindezt a franciák és angolok lábhoz tett fegyverrel nézték végig.
Az egyezményt megszületése pillanatától többen bírálták, felróva Párizsnak és Londonnak, hogy nem tanúsítottak érdemi ellenállást Hitler követeléseivel szemben. Egyik legszenvedélyesebb bírálója Winston Churchill volt, akinek akkori kifakadását a mostani egyezkedés kritikusai is előszeretettel idézik: „[Chamberlain brit kormányfőnek] a háború és a szégyen között kellett választania. A szégyent választotta, s mégsem fogja elkerülni a háborút.”
Azt ma már tudjuk, hogy Németország 1938 őszén jóval kevésbé volt felkészülve egy komoly fegyveres konfliktusra, mint egy esztendővel később. Arról komoly vita zajlik ma is, hogy Franciaország és Nagy-Britannia előrébb tartottak-e ezen a téren, és vajon elkerülhető lett volna-e a germán hódítás végigsöprése Európán, ha a háború 1938, és nem 1939 őszén kezdődik. Az viszont biztos, hogy az események utólag Churchillt igazolták: München szégyenletes paktum volt, és nem gátolta meg az újabb világégést.
Csakhogy akik a mai Trump–Putyin-alkudozás, meg úgy általában a háború ukrán területi veszteségekkel való lezárása ellen idézik meg tanúként Sir Winstont, vajon tisztában vannak azzal, hogy ő annak idején mit képviselt? Ha máshonnan nem, legalább az oly sokat citált szavaiból tudhatnánk. Ahogy fentebb olvashattuk, Churchill szerint 1938 őszén a Nyugatnak két lehetősége volt: a szégyen és a háború. S mivel szerinte az utóbbi úgyis elkerülhetetlen volt, ő a háborút választotta volna. Harmadik opció ugyanis nem volt. Ahogyan ma sincs.
Ugyanis bármennyi fegyvert, infrastruktúrát, titkosszolgálati segítséget vagy pénzt kapott volna ehhez, Csehszlovákiának semmi esélye nem volt legyőzni a németeket. Ahogyan ma Ukrajnának sem Oroszországot. Ehhez ’38-ban közvetlen katonai beavatkozásra, vagyis háborúra lett volna szükség. Ahogyan ma is.
Churchill tisztában volt ezzel, és akarta az új világháborút, mert tudta, hogy a nácikat csak így állíthatja meg. Hitler pedig azért szállta meg fél évvel később egész Csehországot, mert ő is akarta a háborút, hiszen a Mein Kampfban már lefektetett hódító lázálmait csak így valósíthatta meg. Jól jött neki, hogy akkor még nem tört ki, de nem tartott tőle, mert meg volt győződve róla, hogy ő fog győzni. Ahogyan Churchill is.
És éppen itt érnek véget a párhuzamok. Mert a harmincas évek végén az első világégés minden borzalmas tapasztalatával együtt is biztosan lehetett tudni, hogy az új háború iszonyatos lesz, de a végén valaki diadalmaskodni fog. Ez az, ami ma már nem igaz. Mégpedig egyszerűen azért, mert 2025-öt írünk, és nem 1938-at.
1938-ban atomfegyverek nem léteztek, 2025-ben a nagyhatalmak rendelkezésére álló nukleáris arzenál viszont többszörösen elegendő az egész emberiség elpusztítására.
Ennek az egyszerű, de megkerülhetetlen ténynek a hiányában ma nagyon jó eséllyel nem a harmadik, hanem akár a negyedik vagy ötödik világháború esélyét latolgatnánk. És éppen ez az, ami miatt az elmúlt nyolc évtizedben a jelenleginél is súlyosabb feszültségek sem vezettek ilyen konfliktushoz. Most sem fognak.
München csupán egy mérföldkő volt az akkorra már elkerülhetetlen világégés felé. Ma a háború nagyhatalmi alkuval való lezárása – legyen az bármennyire is megengedő az orosz hódító törekvésekkel szemben, érezzük bármennyire is igazságtalannak – az, ami ugyanilyen elkerülhetetlen.
S jegyezzük meg azt is: amit ma egy ilyen paktum ellenzői szeretnének, azt a II. világháború első bő fél évében nagyjából meg is próbálták. A ’39 szeptembere és ’40 májusa közti, a nagyhatalmak nyílt fegyveres összecsapása nélküli „furcsa háború” lényegében ugyanazokra a reményekre alapozott, mint a Nyugat stratégiája az elmúlt három esztendőben: hogy egy belső puccs vagy forradalom majd megbuktatja Hitlert, hogy a német diktátor akkor már romló egészségügyi állapota gyorsan rosszabbra fordul, vagy hogy a Birodalom gazdasága nem bírja el a háborús terheket. Egyik sem jött be. (Churchill ezt is tudta, és éppen akkor vette át Britannia kormányrúdját, mikor világossá vált, hogy ebben is igaza van.) Az igazi háború elkerülhetetlen volt. Igaz, akkor ez lehetséges is volt. Ma meg – lásd fentebb – nem az.
A keserű igazság tehát tömören az, hogy a Nyugat nem fog világháborút kockáztatni Ukrajna területi integritásáért, holott annak helyreállítása csak világháborúval volna lehetséges. Az viszont elpusztítaná az összes szemben álló felet, és könnyen lehet, hogy az egész Földkerekséget. Az egyetlen – de messze nem elhanyagolható – jó hír, hogy ezzel Putyin is tisztában van. Ezért nem tudja követni Hitler példáját, nem képes tovább masírozni a maga Prágájáig, Kijevig.
Már amennyiben világossá teszik számára, hogy ő ezt nem tudja fű alatt intézni, ahogy ’39 tavaszán a Führer. (Aki végül tényleg nem is úszta meg ennyivel, hiszen az út a zokogó csehektől övezett Vencel téri bevonulástól egyenesen vezetett a berlini bunkerben elharapott ciánkapszuláig.)
A Harmadik Birodalomról már 1938-ban is tudni lehetett, hogy nem legyőzhetetlen, de nem is kell számolnia ellenségei legyőzhetetlenségével, így világos volt, hogy ki fogja robbantani az új világháborút, és vele szemben a közvetlen fegyveres konfliktus vállalása az egyetlen helyes út.
Ma egyik oldal sem diadalmaskodhat a másik felett, megsemmisíteni viszont akár órák alatt is képesek egymást.
A szégyen és a háború közül 2025 valóságában kizárólag a szégyent lehet választani. De azért az nagyon nem mindegy, mekkorát.
Hitler Németországát akkor, az adott körülmények között nem lehetett feltartóztatni, csak legyőzni. Putyin Oroszországát ma, az adott körülmények között viszont nem lehet legyőzni, csak feltartóztatni. Azt viszont muszáj.
Hogy ezt hogyan sikerül elérni, egyelőre nem látszik, de a három éve gyakorolt módon biztosan nem. A lecke fel van adva a világ vezetőinek. Akiknek szándékaiban és képességiben sajnos minden okunk megvan kételkedni. De a megoldáshoz sem az ukránokat hibáztató cinikus demagógia, sem a végső győzelmüket haluzó morális korbácscsattogtatás nem visz közelebb.
A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (jobbra) katonai egyenruhában a Tupoljev TU–160-as Pavel Taran stratégiai bombázógép felé tart, miközben Szergej Ivanov védelmi miniszterrel beszélget a Moszkva melletti Zsukovszkijban 2005. augusztus 16-án. Fotó: Itar Tass / Reuters)