Pontosan három éve jelent meg az a cikk, amit vélhetően azért is olvastak mintegy félmillióan, mert mindkét fél hadipropagandájától alapjaiban eltérően értelmeztem a háború hátterét már a legelején. Sajnos mára igazolódtak az ott leírt főbb következtetések. Bár hosszú ideig úgy tűnhetett, a Nyugat nem eszközként használja az ukránokat, azaz nem hagyja sorsukra őket úgy, mint minket 56-ban. Mostanáig úgy tűnt, ezúttal komoly és tartós katonai támogatást adnak, de a Trump–Putyin-alku végül mégis a nagyhatalmi cinizmust igazolja. Ebben a több százezer ukrán élet beáldozása is csak a geopolitikai sakkjátszma része.
Egyúttal az is megmutatkozik benne, hogy Trump csak nagyon kis részben posztmodern mémgyári termék; stílusa, módszerei sokkal inkább a kapitalizmus „hőskorának” szivart pöfékelő és ultraellenszenvesen kizsákmányoló Uncle Sam-karikatúráit idézi. Leplezetlenül az ukrán bányászati jogokra ráraboló, klasszikus imperializmusában amolyan vegytiszta tankönyvi példáját láthatjuk a marxista és szociáldemokrata kritika által anno kipellengérezett legbrutálisabb kapitalista attitűdöknek.
Elemzők sora írt a döbbenet hangján arról, hogy Trump mintha édes kettesben döntené most el nagy hirtelen Ukrajna sorsát, kihagyva az erről folytatott tárgyalásokból nemcsak magát Ukrajnát, de nyugati szövetségeseit is. Olyan patinás, mértékadó lapok is a Molotov–Ribbentrop-paktumhoz hasonlítják a Trump–Putyin-különalkut, mint például a brit Telegraph.
Nehéz is lenne máshogy értelmezni a trumpi fordulatot, mint szövetségeseinek elárulását.
Az ukrán vezetést okolja a háború kiprovokálásával és fenntartásával, illetve Putyin helyett Zelenszkijt minősíti diktátornak. Teszi ezt úgy, hogy három éven át az egész nyugati médiában egyhangúlag az volt irányadó, hogy a putyini agresszióval szemben minden lehető eszközzel támogatni kell Ukrajna honvédő háborúját. Sőt, Putyint több konkrét esetben háborús bűnök elkövetésével vádolták a nyugati sajtóban, és a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) is felvetette, hogy felelősségre kellene vonni.
Azonban nemcsak Trump cinikus viselkedése rendkívül aggasztó, hanem az erre adott európai reakciók elsöprő többsége is. Az európai vezetők máig nem néznek szembe pár olyan, szemünket kiverő evidenciával, ami nélkül még most sincs esélyünk levonni a kellő konzekvenciákat és megfelelő európai választ adni az egyre sürgetőbb stratégiai kérdésekre. Kezdve azzal, hogy hivatalosan az USA egyáltalán nem hadviselő fél, ezért semmilyen legitimitása nem lenne Moszkvával minden más felet kizárva tárgyalnia a békéről és eldönteni Ukrajna sorsát. Ha mégis ezt teszi, ezzel de facto elismeri azt, amit eddig minimum álcázott, hogy nagyon is Amerika volt a háborúban a másik hadviselő fél. Vagyis a Trump–Putyin-alkuval az USA gyakorlatilag totális cáfolatát adja mindannak, amit eddig nyugati álláspontként harsogtak, miszerint őket ebben a háborúban kizárólag az ukrán nép sorsa, Ukrajna szuverenitása és a nemzetközi jog betartása érdekli.
Elemzések sorában láthatjuk most azt, hogy úgy tesznek, mintha a nyugati álláspont és geopolitika lényegében mindvégig erre irányult volna, amit Trump valami rejtélyes módon most elárulni látszik. Pedig sokkal reálisabb lenne végre belátni, hogy a hadipropaganda szépen hangzó ideológiai szólamai mögött a nyers érdekek realitása húzódik meg. Ez tárul most kíméletlenül elénk Trump cinikus fellépésében éppúgy, mint Európa kendőzetlenül megmutatkozó kiszolgáltatottságában.
Másként mondva: nem az a színjáték, amit Trump most kimond, sokkal inkább az a hadipropaganda-narratíva a színjáték, amit a nyugati sajtó a háború kirobbanásától képviselt. Minimális logikával is be kell látnunk, hogy a kettő egyszerre nem lehet igaz, mert kiáltó ellentmondás van köztük. Vagy az a realitás, ami most megnyilvánul, vagy az ennek alapjaiban ellentmondó, eddigi hivatalos verzió.
...ha szövetségi rendszerként már akkor példátlanul megosztottnak és gyengének mutatkozik, amikor tulajdonképpen közvetlenül küszöbön álló világháborús konfliktushelyzet nincs is még, csupán egy regionális háború lezárásáról lenne szó.
Európa vezetői és mértékadó sajtója még ma sem mer szembenézni a szemünket kiszúró ténnyel, hogy Trump Amerikája minden jel szerint átállt az olyan autoriter rezsimek oldalára, mint Putyin Oroszországa, Erdogan Törökországa vagy Modi Indiája. Nemcsak ideológiai szólamait és a demokratikus kontrollt leépítő populista módszereit tekintve igazolt át a populista táborba, hanem az olyan Anschluss-retorikával is, mint Kanada vagy Grönland bekebelezésének kilátásba helyezése.
Nem láttuk, hogy a nyugati médiában óriási felháborodást váltott volna ki, mikor kampányában Trump „az amerikai történelem legnagyobb deportálását” lengette be, azóta pedig meg is kezdte. Adolf Hitler is irigykedve hallgatta volna, ő nem mert ilyeneket mondani 1933-as kancellárrá választása előtt a kampányában.
Trump beiktatásán az őt támogató amerikai óriáscégek vezetőinek körében rezsimjének azt a korporatív nagytőkés hátterét is nyíltan vállalja már, mely éppoly kísértetiesen idézi a 30-as éveket, a hitleri náci rezsim gazdasági háttérhatalmát, mint Trump elvtársainak karlendítési hulláma a Heil Hitlert.
Az már csak külön pikantériája a történelem ismétlődésének, hogy pont az e tekintetben hírhedtté vált Münchenben tartották most az Ukrajna beáldozásáról szóló biztonsági értekezletet, ahol a britek és a franciák 1938-ban ráhagyták Hitlerre a cseh Szudéta-vidék bekebelezését, hogy elkerülhessék a világháborút. Churchill elhíresült mondása is újra aktuálissá válik, amit a brit kormányfővel, Chamberlainnel a müncheni egyezmény nyomán közölt: „Önnek a háború és a szégyen között kellett választania. A szégyent választotta, s mégsem fogja elkerülni a háborút.”
Mikor hétfőn találkozott Trumppal, Macron francia elnök minden lehetőt megtett, hogy diplomáciai bravúrral mentse, ami még menthető egy ilyen helyzetben. Élőben igazította helyre Trumpot, hogy nem Amerika vállalta a legnagyobb terheket a háborúban; Európa állta az eddigi cech 60 százalékát. Amikor pedig azzal vagánykodott Trump, hogy előtte senki meg se próbált tárgyalni Putyinnal, hogy megoldja a konfliktust, Macron emlékeztette a tényre, hogy pontosan ő volt az a nyugati vezető, aki az utolsó pillanatig törekedett a közvetítésre, de Putyin nem tartotta be az ígéreteit. Joggal tette fel a kérdést Macron: most milyen garanciákat adnak az oroszok, hogy tényleg betartanák az alkut? Trump erre nem tudott érdemi választ adni, csak annyit árult el, hogy ő kész hinni Putyinnak.
A trumpi különalkuban nemcsak az a szégyenletes, hogy semmibe veszi Ukrajna önrendelkezési jogát, és lényegében kész átadni Putyinnak a nemzetközi jogot nyíltan megsértő háborúban szerzett területeket. A sok százezres ukrán emberáldozat semmibevétele mellett az is szégyenletes, hogy az amerikai támogatásért cserébe most ki akarja zsarolni Ukrajnától teljes ásványkincskészletének felét, mégpedig úgy, hogy ezért – első körben – még biztonsági garanciákat sem ígért. Igaz is, vajon mennyit érhetnek az írott garanciák, ha az USA és a britek már a Krím 2014-es orosz elfoglalásakor sem léptek fel a budapesti memorandumban általuk is garantált ukrán határok védelmében.
Európa nem ébredt föl 2014-ben a Krím elfoglalásakor. Nem ismerte fel, hogy jelentős önálló haderővel és a növekvő veszélyeknek megfelelő fegyverzetfejlesztéssel kellene reagálnia. Az unió ezzel egy évtizedet vesztegetett el az amerikai védőernyő illúziójának árnyékában. Vezető német politikusok is kezdik már belátni, hogy Európa nem számíthat Amerikára, mivel Trump az Európát szerintük leginkább fenyegető Putyinnal épp most paktál le.
A német választások nyomán kancelláripozíció-várományos Merz példátlanul radikális kijelentéseket tett. Szerinte a most alapjaiban megkérdőjeleződő NATO helyett önálló európai haderőre lesz szükség, hisz Trump lényegében elárulta a 80 éve fennálló szövetségesi együttműködést Európával. Kérdés: hogyan képzeli el a teljes katonai önállóságot úgy, hogy Németország – és ezáltal Európa – közepén máig amerikai katonai bázisok vannak.
A végső geopolitikai konzekvenciát azonban sem a vezető európai politikusok, sem az elemzők nem merik levonni. A hidegháborús időkben a Szovjetunióval szembeni katonai védőernyővel végső soron Amerika nem elsősorban Európát, hanem saját nagyhatalmi érdekeit és érdekszférájának globális kiterjesztését védte. Ideje lenne eloszlatnunk ezt a sok évtizedes illúziót, mely legfőbb akadálya máig annak, hogy Európa valóban önálló szuperhatalommá váljon, hogy egyenrangú félként tudja érvényesíteni érdekeit globálisan az USA, Kína és Oroszország mellett.
Ehhez be kéne látnunk, hogy a második világháború fő geopolitikai következménye egy mondatba sűrítve az volt, hogy Amerika legyőzte Európát, és ezért került át az ENSZ, valamint a Világbank központja is az Atlanti-óceán túloldalára. Míg korábban Európa volt a vezető globális hatalom (a brit–francia rivalizálás dacára), a második világháború nyomán egyértelműen az USA vette át a globális vezető szerepet gazdasági, világpolitikai és civilizációs téren egyaránt.
Tragikus illúzió volt azt gondolni, hogy a (kegyes hazugsággal) globalizációnak nevezett amerikanizáció Európa szuverén stratégiai érdekeit szolgálhatta valaha is.
Legkésőbb most, a 24. órában szembe kéne néznünk azzal, hogy mennyire nincs így sem geopolitikai, sem gazdasági, sem civilizációs téren. A különféle birodalmak történetének sok évszázadnyi példája tanúsította pedig, hogy a birodalmak alapvető geostratégiai érdekeit mindig kontinentális elhelyezkedésük diktálja. A briteknek ezért voltak mindig fontosabbak a tengerentúli gyarmatok, mint a magukat alapvetően kontinentális hatalomként meghatározó franciáknak, és ezért az amerikai kontinensen elfoglalt pozíciója határozza meg mindmáig az USA tengerentúli érdekeit.
A demokrata elnökök jellemzően globális téren sokkal aktívabb, sőt offenzíven terjeszkedő külpolitikát folytatnak, akár háborúk árán is, míg a konzervatív elnökök külpolitikája jellemzően izolacionistább. A demokrata ideológiában az USA elsősorban globális hatalom, míg a republikánus ideológiában a nacionalizmus hangsúlyosabb, és a legnagyobb nemzetként pozicionáljak magukat a világpolitikában is.
Hiba lenne most hirtelen megharagudni Amerikára mindazért, ami Európa illúziója és történelmi felelőssége volt és maradt a mai napig. A globalizációként promózott amerikanizáció valódi alternatívája nem valami kicsinyes nacionalizmus. Ha Európa mégis ezt az utat választja, akkor azzal tényleg mindent elkövetünk, hogy újra kelljen élnünk a második világháború minden borzalmát. Az amerikanizáció egyetlen reális alternatívája az europanizáció globális hatalmi tényezővé tétele, mégpedig katonai, gazdasági és civilizációs téren egyaránt. Az egymás ellen fordítható nemzeti hadseregek helyett egy világviszonylatban is jelentős egyesített európai haderőre van szükség a kontinens békéjének biztosítására. Sajnos máig nem készült el a katonai szuverenitásunk szempontjából is kiemelt fontosságú európai GPS-rendszer (Galileo néven), ezért még mindig amerikai navigációs műholdakra van utalva a civil és a katonai repülés is.
Be kéne látnunk, hogy nincsenek alternatív európai Google, Facebook, YouTube, Netflix stb. információs platformjaink, és Európából egyedül a franciák tudtak valamennyire beszállni a mesterséges intelligencia globális versenyébe, aminek geostratégiai jelentőségét aligha kell már külön bizonygatni. A filmkínálatban és a zenékben is brutális amerikai, illetve angolszász dominancia van a második világháború óta, nem beszélve a fast food amerikanizációról és a civilizációnkat teljesen átszövő amerikanizáció megannyi egyéb megnyilvánulásáról.
Innen szép nyerni, drága Európa. Ha nem kezdjük el következetesen érvényesíteni saját érdekeinket sem katonai, sem gazdasági, sem kulturális téren, akkor ugyan kitől és mitől várhatnánk számunkra kedvező jövőt?
A szerző filozófus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Egy Trump-zászló lobog a tengerészgyalogság éves veteránnapi felvonulásán 2024. november 11-én New Yorkban. Fotó: Andrew Lichtenstein / Corbis / Getty Images)