Orbán Viktor miniszterelnök először évértékelőjén közölte: „Azt tanácsolom, hogy a Pride szervezői ne bajlódjanak az idei felvonulás előkészítésével. Kidobott pénz és idő.” Aztán Lázár János betiltást követelő posztja alá annyit kommentelt, hogy „Be bizony! Világos beszéd”, végül pénteki rádiószózatában kijelentette: „A gyermekvédelmet a más, nevelést érintő területeken is végig kell vinni. Nevezzük Pride-nak. Ilyesmi nincs többé.” Gulyás Gergely a Kormányinfón annyit mondott, hogy a kormány nem a Pride betiltásában gondolkodik, hanem a rendezvényt zárt körűvé tennék. A zárt körűvé tétel természetesen betiltást jelent, de erről majd később. Első lépésben azt nézzük meg, milyen alkotmányjogi probléma húzódik meg a Pride betiltása (korlátozása) mögött.

Az Alaptörvény VIII. cikk (1) bek. mindenki számára biztosítja a békés gyülekezés jogát. Az I. cikk (3) bek. láthatóvá tette a láthatatlan alkotmány legfontosabb – a 30/1992. (V.23.) AB határozatban felbukkant – alapjogvédelmi szentenciáját: „Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.” A XV. cikk (2) bek. a korábbi alkotmányszöveggel egyezően tartalmazza a diszkriminációellenes klauzulát: Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet – tehát szexuális orientáció – szerinti különbségtétel nélkül biztosítja. A gyülekezési jogról szóló 2018. évi LV. tv. objektív korlátokat állít a gyülekezési jog gyakorlása elé. A 13. § alapján a bejelentett gyülekezést akkor lehet megtiltani, ha megalapozottan feltehető, hogy a gyűlés a közbiztonságot vagy a közrendet közvetlenül, szükségtelen és aránytalan mértékben veszélyezteti, illetve mások jogainak és szabadságának szükségtelen mértékű és aránytalan sérelmével jár, és a közbiztonság, a közrend vagy mások jogainak és szabadságának védelme enyhébb korlátozással nem biztosítható. A hatályos gyülekezési törvényben állított korlátok ugyan tágabbak, precízebbek a rendszerváltó gyülekezési jogszabály, az 1989. évi III. tv. megoldásainál, azonban a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek áldozatai emlékének védelmét szolgáló 14. § is csak feszegeti a tartalom alapján történő korlátozás tilalmát, a szabályozás egésze pedig azt egyértelműen megtartja. Fontos tisztázni továbbá, hogy az egész megtiltás-korlátozás-feloszlatás szabályozása kizárólag a közterületen megtartott gyűlésekre vonatkozik, magánterületen a tulajdonosra bíz mindent, ezért a kormányzati tervek – jogi értelemben – egyértelműen a Pride betiltását célozzák.

A 30/1992. (V.23.) AB határozatban az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a véleményszabadság tulajdonképpen anyajoga többféle szabadságjognak, a kommunikációs alapjogoknak, így ennek a döntésnek az alaptételei is átsugároztak a gyülekezési szabadság alkotmányos megítélésére is. Ezek közül kettőt idéznék ide. „A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi.” Tehát a jogok eloszlása nem múlhat ideológiai, világnézeti meggyőződésen, a vallott nézetek társadalmi elfogadottságán. Érvelésében a testület azt is hozzátette: „Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele.” Egy rangsort is felállított a szabadságjogokkal konkuráló jogintézményekkel kapcsolatban: „A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely »intézmény« közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom.)” De világossá tette, hogy a hipotetikus, tényleges visszacsatolás nélküli sérelem olyan feltételezés, amely a szabadságjog korlátozását kielégítően nem indokolhatja. Így tehát például önmagában a közerkölcsre, vagy akár a gyermekek jogainak bizonytalanul körvonalazott és valószínűsített sérelmére hivatkozva a gyülekezési jogot korlátozni nem lehet.

Az indítványomra született 4/2007. (II.13.) AB határozat megsemmisítette a Demszky-féle „Szabadság városának” úgynevezett traktortáblás rendeletét, amely politikai rendezvényeken közterület-használati engedélyhez kötötte építmények, berendezések, valamint járművek – parkolásnak nem minősülő – elhelyezését. Ez a döntés megvilágította a gyülekezési jog lényeges, tehát alkotmányosan korlátozhatatlan tartalmát: „Egy demokratikus társadalom nem választhatja a tiltakozás elnémításának, szükségtelen és aránytalan korlátozásának útját: a politikai szabadságjogok korlátozása nem csak azokat sújtja, akik élni kívánnának jogaikkal, hanem a társadalom egészét, így azokat is, akikre hivatkozással az állam a jogkorlátozás eszközéhez nyúl. A gyülekezési jog alapján megtartott rendezvények célja az, hogy a gyülekezési joggal élő polgárok közös véleményt alakítsanak ki, illetve nézeteiket másokkal megosszák és közösen juttassák kifejezésre. Ehhez nélkülözhetetlenek az Ör. vizsgált rendelkezése szerint csak a közterület tulajdonosának hozzájárulásával alkalmazható eszközök, azaz a gyülekezés joga – különösen nagyobb létszámú rendezvény esetén – nem gyakorolható rendeltetésszerűen építmények, berendezések, pl. színpad, hangosítás, kivetítők nélkül. Ezek használatának szabályozása tehát érinti, alkalmazásuk hozzájáruláshoz kötése pedig korlátozza a gyülekezés jogát.”

A 2006. őszi politikai válság és a devizahitel-krízis nyomán került az Alkotmánybíróság elé – és került legalizálásra – a spontán gyülekezés intézménye. A 75/2008. (V.29.) AB határozat elöljáróban rögzítette, hogy a gyülekezési jog szorosan kapcsolódik a véleménynyilvánítás szabadságához: „A szólásszabadság és a gyülekezési szabadság kapcsolata legfőképp a közös, nyilvános véleménykifejezést jelenti. A gyülekezési szabadság mint kommunikációs jog jelentőségét növeli, hogy – ellentétben a sajtóval – közvetlen hozzáférési korlátok nélkül biztosítja mindenki számára a politikai akaratképzésben való részvételt.” Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy ilyen esetekben is irányadó a tartalmi semlegesség követelménye, a szabadságjogoknak külső korlátai vannak csak, ezért nem vehetők figyelembe a rendezvényen megjelenő közlés – és ide tartoznak a szimbólumok, öltözékek is – tartalmára vonatkozó megfontolások. Ezért nyilatkozta helyesen a Pride kapcsán Gulyás Gergely 2014-ben: „A magyar gyülekezési jog szabályozása teljesen világos. Értéktartalom nélkül illeti meg a gyülekezési jog hatálya alá tartozó rendezvényeket az alkotmányos védelem. Én helyesnek tartom azt az alkotmányos szabályozást – független attól, hogy egy rendezvény tetszik vagy nem tetszik, egy demonstrációval egyetértek, vagy sem –, ez a jog mindenkit megillet. Ezt az államnak nem csupán tiszteletben kell tartania, hanem biztosítania is kell.”

A hipotetikus veszélyekre és társadalmi csoportok érzékenységére alapozott jogkorlátozási kísérleteknek jócskán van előzményük az elmúlt negyedszázad Magyarországán. A 2002-es kormányváltást követően az MSZP–SZDSZ merő antifasiszta hevülettől fűtve kísérelte meg korlátozni szélsőjobboldaliak vélemény- és gyülekezési szabadságát. Ez ellen akkor is tiltakoztam, és ezt írtam a hajdani Népszabadságba: „Hipotetikus veszély nem elégséges indok a véleményszabadság korlátozására.” A „közlekedés rendjének aránytalan sérelméről” – mint semleges fogalomról – tizennégy esztendőn keresztül nagyjából mindenki ugyanazt gondolta, egészen 2003 februárjáig. Ekkor a hatalom – mivel a haladók már az iraki invázió idején sem szívlelték a béketüntetéseket – ennek a látszólag „ártatlan” passzusnak a világnézeti-ideológiai semlegesség elvével összeegyeztethetetlen értelmet kezdett tulajdonítani*: „A közvetlen eredmény ismert: betiltott náci tüntetés, majd jóváhagyott fiatal baloldali megmozdulás ugyanazon a helyszínen; betiltott, majd mégis legalizált pacifista tüntetés; az évtizede hagyományos Tibetet támogató demonstráció betiltása; végezetül – slusszpoénként – a Hősök teréről elzavart hungaristák törvényes felvonulása a Parlament előtt.” Számos haladó jogkorlátozási ötletrohamnak Mádl Ferenc és Sólyom László köztársasági elnökök, illetve az Alkotmánybíróság állta útját. Aztán a NER jogalkotása fenntartotta az önkényuralmi jelképek és kialakította a holokauszt és a kommunizmus bűnei relativizálásának tilalmát (gyakorlatilag egyedül tiltakoztam következetesen ellenük az Országgyűlésben), a haladók ötletét elsajátítva Alaptörvénybe emelte a közösségek méltóságát és a gyülekezési jog korlátjául emelte a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek áldozatai emlékének védelmét. Helytelenül tette, azonban a gyülekezés határainak megvonásánál megtartotta a tartalmi semlegesség követelményét. Mostanáig.

S voltak előjelek. Orbán Viktor 2013 áprilisában arra utasította a belügyminisztert, hogy akadályozza meg az „Adj gázt!” című szélsőjobboldali gyülekezést. A miniszterelnök ugyancsak megakadályozta a 2023. október 7-i hamaszos terrorcselekmény után meghirdetett „Stand with Gaza!” demonstrációt, jóllehet a kormányfőnek sem ekkor, sem tíz évvel korábban nem volt joga eljárni konkrét gyülekezési jogi ügyekben. Ahogyan most sincsen. Ha egy „Stand with Gaza!” demonstráció terrorcselekmény melletti kiállást takar, úgy a jogalkotónak legalábbis lehetősége lenne a megtiltás, illetve a feloszlatás jogalapját megteremtenie. Merthogy az ma hiányzik. Egyebekben a palesztin önrendelkezés mellett éppúgy alkotmányos joga van mindenkinek kiállnia, mint Ukrajna önrendelkezése mellett. Ha mondjuk egy szélsőjobboldali tüntetésen megvalósul a közösség elleni izgatás tényállása, úgy attól függően, hogy abban hányan érintettek – a rendőrségi törvényben is szereplő arányosság elvének megfelelően – a rendőrség köteles az illetőket őrizetbe venni és/vagy a tüntetést feloszlatni. Ha egy Pride-on valaki közszeméremsértést követ el, úgy a rendőrségnek kötelessége vele szemben eljárnia.

A Budapest Pride előzménye az először 1997-ben megtartott Meleg Büszkeség Napja volt. Ez eredetileg arról szólt, hogy a mindennapi megaláztatásoknak – és akkoriban még komoly joghátrányoknak is – kitett homoszexuális és transznemű honfitársaink büszkén megmutathassák: egyenjogú tagjai a politikai közösségnek. Az 1998. július 4-i Meleg Büszkeség Napon a Vörösmarty téren tartott gyűlésen Juhász Géza így fogalmazott**: „Nekem az a véleményem, akkor járunk el helyesen, ha saját szabadságunkat mindenki más szabadságával együtt keressük. (…) Ha nem a melegek vidám barakkját akarjuk felépíteni sok-sok projektecskével, hanem mindenki vidámságát óhajtjuk, éljen akármilyen nemi életet is.” Másként alakult. Frakcióvezetőként – azt hiszem elsőként a magyar parlamentarizmus történetében – 2010 és 2016 között ott voltam minden egyes Pride megnyitóján, mert úgy gondoltam, ezzel fejezem ki, hogy egyenjogú, egyenlő méltóságú személynek tartom meleg és transznemű honfitársaimat, de minden évben megakadályoztam, hogy pártom zászlaja ott lobogjon a Pride-on. Igent mondtam az egyenjogúságra és nemet a progresszív flottafelvonulásra. Merthogy a Pride időközben az lett. Jóemberkedő óriásvállalatokkal, a magyar közügyekben illetéktelen idegen nagykövetségekkel, és a legkevesebb szó a mindennapi sérelmekről, azok kiküszöböléséről esett. Németh Róbert találóan írja: „A Pride ma már nem forradalmi megmozdulás, inkább (felső-)középosztályi dzsembori, identitáspolitikai jófejfesztivál, corporate, multicéges imázsparádé – főként az utóbbi arca szörnyen modoros és hamis.” Az „LMBTQI-emberek” megnevezés önmagában is a progresszív hazugságok csimborasszója, vagy ahogyan Németh Róbert felidézi: „Nem véletlenül vált már-már klasszikussá Nádasdy Ádám fordulata: »Én nem vagyok LMBTQ, csak egyszerű buzi vagyok«. Mindenesetre a Pride nem egy súlyosan jogfosztott közeg tüntető nekiveselkedése, hanem az identitás megélésén túl inkább csak egy laza és frivol utcabál.” A magukat közügyekben exponáló, az extraprofit érdekében társadalmak érzékenyítésében utazó óriásvállalatok vélemény- és gyülekezési szabadságát természetesen el lehet és el is kell vitatnunk. A budapesti nagykövetségek demonstrációját Magyarország szuverenitásának megsértéseként lehet és kell értékelnünk. Egyetlen dolgot nem lehet megtenni: a mégoly helytelen tartott nézeteket is hangoztató honfitársainktól megvonni a jogot, hogy meggyőződésüknek az utcai nyomásgyakorlás eszközével is hangot adjanak. Ahogyan a Sólyom-féle Alkotmánybíróság a 30/1992. (V.23.) AB határozatban fogalmazott: „Az Alkotmány a szabad kommunikációt – az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot – biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt, különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke.”

A kormánypárti érvelés a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról szóló 2021. évi LXXIX. tv. végrehajtására hivatkozik. Azon most lendüljünk túl, hogy a törvény elfogadása óta már négy darab Pride-ot tartottak Budapesten, igaz, abból hármat az amerikai nagykövet részvételével, és mennyiben szuverén egy olyan ország, amely egy idegen állam nagykövetének hazarendelésétől teszi függővé a gyermekek védelmét. A kormánypárti érvelés kettős hibában szenved. Először is, a törvény – minden, egyébként helyes törekvése ellenére – súlyosan homofób. A 2022-es országos népszavazás kérdéssora például nem volt az. Miért tartom homofóbnak a 2021. évi LXXIX. tv.-t? Egyrészt azért, mert amíg a 2022-es országos népszavazás kérdései – egyebek mellett – „szexuális irányultságokat bemutató foglalkozásokra”, „szexuális médiatartalmakra” vonatkoztak, addig a törvény következetesen használja a „homoszexualitás népszerűsítése” fordulatot. A rendszerváltás óta nem volt példa arra, hogy a törvényalkotás olyan – ráadásul meglehetősen bizonytalan – jogfogalmakkal operáljon, amely egy alkotmányosan védett tulajdonság alapján megvonja az egyenlő tiszteletet egyes honfitársainktól. Másrészt a törvény címével és eredeti céljával sunyin összemossa homoszexuális és transznemű honfitársainkat a pedofilokkal. Másodszor pedig a miniszterelnöki érvelés felettébb inkonzisztens. Amikor a mai gyerekek gyakorlatilag a világhálón nőnek fel, nem lehet lefóliázni, láthatatlanná tenni társadalmi csoportokat. Ez nem egyszerűen erkölcstelen és megalázó, de kivitelezhetetlen is. Orbán Viktor három évvel ezelőtt így fogalmazott: „A gyermekvédelmi népszavazás kérdése arról szól, hogy egyetlen magyar szülő se érezhesse úgy, hogy a gyermek legérzékenyebb életkorszakában lévő kizárólagos jogát bárki elveszi tőle.” Helyes. Csakhogy minden szülő maga dönti el, kiviszi-e gyerekét Pride-ra, ha pedig a járókelő gyerek megpillantja a menetet, ugyancsak a szülő kezében van a döntés, miként kontextualizálja a látottakat. Arról nem is beszélve, hogy ma nagyobb valószínűséggel pillant meg a gyerek egy Pride-ot a TikTokon, mint az Andrássy úton. A kormánypárti érvelés tehát gyakorlati szempontból is tarthatatlan.

Az orbáni bejelentés nem egyéb, mint populista jóemberkedés. A gyerekeket, a gyermekek védelmét használja fel hatalompolitikai céljaira. Pontosan ugyanúgy, mint azok az óriásvállalati arcok, akik a Trump-ellenes hadjáratuk kellős közepén, 2020 nyarán elfelejtették elmesélni a velük tüntető és Black Lives Matters-pólót viselő tömegnek, hogy számukra valójában Black Rock Matters. Most nyilván újra megkapja Orbán a progresszív kórustól, hogy Putyin útját járja. Ugyan már! Pontosan ugyanúgy viselkedik, mint a progresszív britek, akikről J.D. Vance amerikai alelnök beszélt Münchenben: „Adamot bűnösnek találták a kormány új pufferzónatörvényének megszegésében, amely büntethetővé teszi a csendes imát és más olyan cselekedeteket, amelyek befolyásolhatják egy személy döntését egy abortuszintézmény 200 méteres körzetében.” Orbán nem putyinista, hanem egy fordított woke, aki keresztény-nemzeti „safe space”-ek (ld. még Tóta W. esetét az Alkotmánybíróságon) alapításával igyekszik alátámasztani jóemberségét. Amennyire bornírt dolog volt a szivárványos müncheni stadion a 2021-es futball EB-n, vagy a térdepelés válogatott meccsek előtt, na ugyanennyire bornírt a könyvfóliázás és a Pride betiltása. Nem a gyermekek védelme, a fekete életek, vagy a melegek és transzneműek méltósága számít, csak az identitáspolitikai háború fenntartása, amelynek egyetlen célja van: elterelni a figyelmet a globális kapitalizmus rendszerválságáról, a tőkefrakciók kíméletlen küzdelméről.

*Schiffer András: Ne engedjünk a ’89-ből! (Magyar Hírlap, 2003. 03. 24.)

**A XX. század magyar beszédei (főszerk.: Vajda Barnabás; Agave Könyvek, 2007) – 413–414. o.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Résztvevő a Budapest Pride felvonuláson 2023. július 15-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)