Valami tényleg változik. 

Ezt onnan lehet tudni, hogy – talán a USAID-pénzek közelgő elapadásának is köze van ehhez – a progresszív hadállások megszólalásaiból a tehetetlen düh árad. Úgy érzik, elveszítik a hegemóniájukat. 

Ilyet persze minimálisan dörzsölt haladár nem ír le, ezért becsomagolja azt a világért, az univerzumért, a klímáért stb. érzett fájdalmába. Rosszabb esetben ezeket a marketingszövegeket tényleg elhiszi.

A legnagyobb fájdalom oka most az, hogy Trump tényleg le akarja zárni az orosz–ukrán háborút. Haladó nem toporzékolt egy háború közelgő végét látva azóta, mióta egy birodalmi kancellár magából kikelve ordibált katonai vezetőivel egy berlini bunkerben, hátha az Állatkertnél még meg lehet fordítani a háború menetét. (Apropó, berlini bunker: a progresszív média és értelmiség a minapi Trump–Zelenszkij-találkozó után obligát hitlerezésbe kezdett, a feledés jótékony fátylát borítva némely ukrán zászlóaljak ázsiai mitológiák és keleti napszimbólumok iránti rajongására. De kár volna pörlekedni, áskálódni, hogy kik viselik nagy kedvvel SS-hadosztályok jelvényeit.) 

Meseország sem tudna szebb abszurdot festeni, mint amit az utóbbi napokban-hetekben e progresszív tehetetlen düh produkált. 

Többek között megtudtuk azt, hogy a transzatlanti szövetség közelgő vége egyenesen az emberi méltóság felszámolását jelenti, ugyanis utóbbi előbbinek mintegy metafizikai funkciója. A valláskárosultakon élcelődő haladók vallásában épp zuhannak a mélybe az isteneknek hitt bálványaik, az EU, a transzatlanti szövetség metafizikája, a common values és társaik.

Másrészt elhűlve konstatálják, hogy döntést itt elsősorban az amerikaiak és az oroszok fognak hozni. Talán téli álmot aludtak a második világháború óta. Kik győzték le Németországot a második világháborúban? „Európa”? Melyik? Kik pacsiztak Teheránban és Jaltában? Ha a szigetországot is Európa részének tekintjük, az onnan érkező vezetőnek keserűen kellett tudomásul vennie, hogy az amerikai a szovjet modellt is demokráciának tekintette, még ha a szovjet az amerikainál kicsit haladóbb demokrácia volt is. És a demokraták összetartanak! 

Ha a progresszívek nem hitték volna el a velük megetetett ideológiai tündérmesét, akkor kicsit sem lepődnének meg a jelenlegi helyzeten. 

Hogy ez jó-e így? Talán igen, talán nem, de sajnos ez a kérdés irreleváns, és Európa vezetői semmit sem tettek, hogy ne így legyen. Talán nem is tehettek. 

A nyafogás kottájában a következő sorban az szerepel, hogy Trump felszámolja „a szabályokon alapuló világrendet”. A „szabályokon alapuló világrend” reklámszlogenje azt a gyakorlatot takarta, hogy az Egyesült Államok eldönti, mi helyes és mi nem, hol lehet egyoldalúan katonai erővel beavatkozni és hol nem, mely határmódosítások ellentétesek a „szabályokon alapuló világrenddel” és a nemzetközi közösség** alapelveivel, és melyek nem. Láthatóan a „szabályokon alapuló világrend” végével rengeteg minden változott, hiszen most az Egyesült Államok eldönti, mi helyes és mi nem, kinek kell kivel békét kötnie és kivel nem. Ja, hogy a tartalma a korábbival ellentétes? Ilyen sem fordult még elő soha! Ilyen a popszakma. 

A toporzékoló haladók átkozzák Trumpot és Putyint (aki egy beteg állat), meg persze a magyar miniszterelnököt, hogy az a helyzet, ami. De kik felelősek azért, hogy Európának nincs súlya, hogy nem számít a szava ez ügyben – hogy maximum második körös résztvevők lehetnek a rendezésben? Ki vezette Európát az utóbbi évtizedekben? Trump, a beteg állat Putyin, vagy a magyar miniszterelnök? Akik Európát vezették, mivel járultak hozzá ahhoz, hogy Európának helye legyen a „nagyok” asztalánál? A víz alatti kosárfonás-tanfolyamokkal a közép-afrikai LMBTQ-közösségeknek, vagy az építőanyag finanszírozásával a Hamász alagútjaihoz? Esetleg a kiváló tervgazdasággal (lásd autóipar)? 

Se gazdaság, se haderő, se technológia, se innováció. A brüsszelita elitnek maximum arra van ereje, hogy az ideológiai ortodoxiától eltérni merészelő renitens tagállamokat botozza. Nemzetközi erőhöz ez azért egy kicsit kevés. Adalék a komikumhoz, hogy nem választott bürokraták épp kikiáltják magukat a szabad világ új vezetőinek, és nem szakad rá az ég a vakcinaszerződésekre.

Vettem a fáradságot, és megnéztem a Trump/Vance–Zelenszkij-csörtét elejétől a végéig. Bár a progresszió megpróbálja eladni nekünk azt, hogy az amerikai elnök és az alelnök mindenféle előzmény nélkül nekirontott az ukrán elnöknek, szokás szerint nem mondanak igazat. Trump kifejezetten barátságosan indított. 

azzal fenyegetve a vendéglátókat, hogy ők is bajban vannak, meg majd ők is érezni fogják a háborút. Minden tiszteletem Ukrajna elnökének, de ha valaki azért repül Washingtonba, hogy segítsenek neki, talán mégsem ez a megfelelő hangnem. 

És ami a lényeget illeti. 

Munkahipotézisként fogadjuk most el a progresszívek minden dörgedelmét, csatlakozzunk hozzájuk a morál tam-tam dobjának egyre enerváltabb püfölésében, szálljunk be a kórusba, hogy Trump egy G (meg Hitler), Putyin pedig egy beteg állat (meg Hitler), Orbánról nem is beszélve, etcetera. Tehát amit Trump csinál, az megengedhetetlen. 

Már csak az a kérdés maradt, hogy akkor mit kéne csinálni? Folytatni a háborút? Mivel, kivel? X-posztokkal? Újabb dobolókörökkel? A „felszerelés hiányát majd pótolja a győzelembe vetett töretlen hit”, illetve a lemészárolt ukránok véréből majd „új hajtás sarjad”? Vagy a progresszió honi toporzékolói fegyvert ragadnak és elmennek harcolni? Mi a megváltás terve a progressziónál? A Trump előtti amerikai vezetés éppenséggel tolta a háború ügyét, mintha nem lenne holnap – de sikerült? Az az út jobb volt, bejött, folytatásra érdemes? Jobb helyzetben van Ukrajna háromévnyi háborúzás után, mint amilyenben az elején volt? 

A hisztiroham mellé sajnos nem kapunk alternatív javaslatokat, csak hogy dobbantsunk nagyobbat, mert attól majd megbukik a Putyin. 

Küldenek még pénzt, küldenek még fegyvereket, rendben. Katonákat is küldenek? Érkeznek majd a koporsók Párizsba, Berlinbe és Londonba, és az ottani özvegyeknek elmondják majd, hogy fiuk hősi halált halt Ukrajna szabadságáért? A nyugat-európai jóléti demokráciák viszonyai között ez elképzelhető? (Tudjuk, az érv az, hogy „Putyin nem áll meg”, és Európa többi országa következik. Csakhogy az utóbbi években ezen iskola szakértőitől vég nélkül azt hallgattuk, hogy Putyin rákos, a dublőre is, nincs lőszere, mosógépekből szerelik ki a chipeket, és a fél heréje is begurult már a Suwałki-folyosóba, az ukránok meg mindjárt bevonulnak Moszkvába. Ha hiszünk a szakértőiknek, mitől is kéne félnünk?) 

Végül röviden a mi szempontjainkról. Magyarországnak nem érdeke, hogy a muszka a szomszédjába költözzön – soha nem volt az érdeke, és nem is lesz. Csakhogy az sem érdeke, hogy közvetlenül mellette egy bosszúszomjas, állig felfegyverzett és velünk alapvetően ellenséges Ukrajna legyen. Magyarország részéről a békepártiság nem olcsó szentimentalizmusból fakadt, hanem stratégiai érdekből. Ha a konfliktust már kitörésekor sikerült volna megállítani, példának okáért az oroszok is messzebb lennének. A progresszió ideológiai importőreinek szókészletében persze nem szerepel magyar stratégiai érdek. 

Persze, ismerem az ultima ratiót. Óegygé. Meg a Trump is az. 

A szerző eszmetörténész, kutató.  

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Volodimir Zelenszkij 2022. február 17-én. Fotó: Ukrán elnökség / Handout / Anadolu Agency / Getty Images)