Az USA területi ambíciók és nyersanyag-koncessziók miatt feladni látszik a jelenlegi transzatlanti szövetséget. Ez egyaránt hordozza magában a NATO eljelentéktelenedésének és esetleges felbomlásának lehetőségét, Európa biztonsági struktúrája radikális átalakításának a kényszerét és annak a veszélyét, hogy Európa szembehelyezkedik Amerikával és Oroszországgal. A történelmi párhuzamok jelentősek.
A XX. században a nyugat-európai nemzetállamok kapcsolatát három dolog formálta: a Pax Americana, az Európai Szén- és Acélközösségből általi erőforrás-megosztás és a Szovjetunió. Az előbbit az Európa és Amerika közötti, transzatlanti katonai szövetség (NATO) biztosította; a nyersanyagközösségből nőtt ki előbb az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió. A Szovjetunió összeomlása után Kelet-Európa is csatlakozott a NATO–EU-tengelyhez. Európa biztonsági berendezkedése így jelenleg kölcsönös katonai és gazdasági együttműködéseken alapul.
Ez nem volt mindig így. Az európai államközi kapcsolatokat sokáig az állami érdek elsődlegességének doktrínája (raison d’état) és az erőegyensúly politikája formálta. Az előbbi szerint egy állam külpolitikájának középpontjában kizárólag saját érdekérvényesítése állhat; az államok túlhatalmasodását pedig csak a többi európai állam időszakos együttműködése volt hivatott ellensúlyozni.
A XVI. században például Anglia a két kontinentális nagyhatalom, Franciaország és a Habsburg Birodalom váltóhatalmát ellensúlyozta, mindig azzal lépve szövetségre, amelyik éppen gyengülni látszott. Így az erősödő állammal szemben a másik kettő mindig egy erősebb egységet alkotott, amely egység azonnal felbomlott, ha az erőviszonyok átalakultak.
Az USA jelenlegi, „America First” külpolitikája a 20. századi, hosszú távú elkötelezettségen alapuló együttműködést igyekszik felváltani a raison d’état és erőegyensúly politikájával.
Az amerikai doktrínaváltás azonban nem hirtelen jött.
A Pax Americana egyik alapfeltétele a kétpólusú hatalmi architektúra volt: egyik oldalon állt Európa és Amerika a NATO ernyője alatt, a másik oldalon a globális Kelet a Szovjetunió befolyása alatt. A kétpólusú rend azonban a XXI. században felbomlott, és háromtényezőssé alakult: Oroszország az európai ipar energiaigényének és infrastruktúrájának köszönhetően újra megerősödött, Kína pedig a nyugati ellátási láncok magához csábítása miatt elképesztő gazdasági és katonai növekedést produkált.
Kialakult tehát egy hárompólusú globális politikai-hatalmi viszonyrendszer, ebben a rendszerben pedig régóta sejthető volt, hogy az erőegyensúly fenntartása nagyhatalmi prioritás lesz.
Oroszország és Kína ugyan földrajzilag és ideológiailag természetes szövetségesnek tűnnek, két szomszédos nagyhatalom azonban csak megfelelő óvatossággal közeledhet egymáshoz, szem előtt tartva, hogy sem a másik túlzott elnyomása, sem a másik túlzott megerősödése nem tolerálható. Ezzel szemben Amerika a földrajzi távolság és az ideológiai-kulturális elköteleződés hiánya miatt tökéletes egyensúllyá válhat a két állam között.
Amerika közeledése Oroszországhoz, vagyis egy új, ruszo–amerikai tengely létrehozása tehát a jelen biztonsági helyzetben természetes folyamat eredménye.
Az új tengely könnyen jelentheti Európa vesztét és akár a NATO szétesését is. Érdemes megfigyelni, hogy a frissen bejelentett amerikai–ukrán és amerikai–orosz nyersanyag-együttműködések tulajdonképpen a már említett Európai Szén- és Acélközösség céljait tükrözik: jelesül a közös nyersanyagbirtoklást.
Nem véletlen, hogy Trump egyelőre bizonytalan az ügyben, hogy érdemes-e Ukrajnában katonai jelenléttel garantálni saját érdekeltségeit. Ha Amerika Oroszországban és Ukrajnában is termel nyersanyagot, a katonai jelenlét feleslegessé válhat. Szinte kizárt, hogy Oroszország olyan területeket támadjon, ahol saját stratégiai partnerének vannak koncessziói. Ukrajna többi részének államformája és nemzeti hovatartozása pedig elképzelhető, hogy az USA-nak nem számít.
Egyelőre tehát Amerika lépései rövid távon logikusnak tűnnek, Európa viszont akár rövid, akár hosszú távon súlyos károkat szenvedhet.
Oroszországnak ugyan valószínűleg nem érdeke olyan területeket támadni, ahol már létező amerikai kitermelő tevékenység folyik, de minden további nélkül támadhat olyan területet, ahol nem. Ha pedig Amerika nem nyújt biztonsági garanciát Európa számára, akkor nemcsak hogy nem fog megvédeni európai országot, de a NATO szétesésével, így volt NATO-tagállamot sem. Sőt, adott esetben meg is támadhat európai országot, akár orosz segítséggel.
Ezek a feltevések jelenleg lehet, hogy túlzottnak tűnnek, de egy pusztán egy- és kétoldalú érdekekre épülő nemzetközi biztonsági rendszer nem zár ki magától értetődően egy amerikai–európai, katonai erővel támogatott zárt vagy nyílt konfliktust.
Annál is inkább, mert Trump már előző ciklusában jelezte elégedetlenségét a NATO-val. Ez egyes értelmezések szerint csupán a tagországok védelmi költségeinek emelését hivatott ösztönözni, a 2025. januári kormányalakítás után viszont Trump már világosan jelezte, hogy nem mindenképp tart igényt a NATO segítségére Amerika biztonságának garantálására. „Van kettőnk között egy nem is kicsi óceán”, írta egy közösségimédia-posztban – ezt minden tényferdítés nélkül lehet úgy értelmezni, hogy a NATO európai közösségét az USA számára haszontalannak tartja.
Továbbá Törökország bizalma is csökkenhet a NATO-ban, amennyiben a Fekete-tenger már nem minősül a keleti és nyugati blokk közötti határterületnek és stratégiai ütközőzónának. Törökország már most élesen bírálja az USA gázai terveit. Kérdéses, hogy Törökország a közeljövőben átértékeli-e transzatlanti kapcsolatait.
Ezek mentén viszont Európát súlyos veszteség érheti, mert ugyan Amerika gazdaságilag a jelek szerint túl gyenge ahhoz, hogy fenntartsa a konfrontációt Oroszországgal, Európa ugyanígy minden bizonnyal gyenge ahhoz, hogy szembe kerüljön egy amerikai–orosz blokkal – főleg, hogy Kína és Oroszország szövetsége a két fél kölcsönös óvatossága ellenére rendületlen (ezt épp a héten erősítette meg egymásnak egy telefonbeszélgetés alkalmával Putyin és Hszi).
Ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy eleve kérdés, Amerika bármikor volt-e elég erős egy Oroszországgal szembeni nyílt konfliktus vállalásához, hiszen korántsem biztos, hogy a hidegháborút a transzatlanti blokk katonai fölénye és nem a keleti blokk gazdasági elszigeteltsége miatt nyerte meg a Nyugat.
Trump régóta hangoztatja, hogy a multilaterális egyezmények helyett a bilaterális (két ország közötti) és minilaterális (néhány ország közötti) megállapodások híve. Az ok: ezek nagyobb mozgásteret biztosítanak Amerikának, és gyorsabban lehet őket megkötni, módosítani és felmondani.
Ezt a doktrínát nem csak a NATO-val kapcsolatos álláspontja tükrözi.
Az elmúlt hónapok eseményei jól mutatják, hogy Trump nem érdekelt semmilyen, szerteágazó érdekeltségi hálón alapuló status quo fenntartásában.
Ilyen esemény volt, amikor a Müncheni Biztonsági Konferencia alatt az amerikai védelmi miniszter lengyel kollégájával tárgyalt Varsóban, minden bizonnyal egy közös, kétoldalú védelmi megállapodás ügyében. Ezzel Amerika nem csak a transzatlanti blokk katonai jelentőségét tette zárójelbe, de egyúttal kifejezhette azt is, hogy az USA már nem Németországot tekinti legfontosabb európai partnerének, hanem Lengyelországot. Ha ez így van, akkor Amerika lezárni készül a második világháború óta tartó, a vasfüggöny lebomlását is túlélő doktrínáját Európával kapcsolatban.
Az új transzatlanti béke sarokkövének Németországból Lengyelországba helyezése nem elszigetelt lépés. Ugyanígy a multilaterális rendszerekből való kitekintésnek fogható fel a Kanada, Grönland és Palesztina annektálására tett ígéret is.
Naivitás lenne azt gondolni, hogy utóbbiak felvetése mögött nem húzódik komoly szándék. Trump, meglehet, pusztán diplomáciai okokból, de jelenleg elutasítja Oroszország hadműveletét megszállásnak nevezni, inkább tekinti azt az utóbbi jogos érdekérvényesítő akciójának. Könnyen lehet, hogy az orosz–amerikai álláspont közeledése előkészítése Kanada és Grönland erőszakos elvételének, a Gázai övezetben élő palesztinok kitelepítésének és a terület ingatlanfejlesztési projektté nyilvánításának.
Az erőegyensúlyok politikáját Anglia a „splendid isolation”, azaz a csodálatos elszigetelődés elve mentén folytatta, egészen a XIX. századig. Ugyanezt a politikát folytatta Amerika a második világháborúba való belépésig. A transzatlanti együttműködés mindössze 80 éve tehát lehet, hogy pusztán anomáliának bizonyult, nem mindenáron fenntartandó rendszernek.
Az teljesen világos, hogy Európa biztonságát – elsősorban saját, belső biztonságát – a kooperatív együttműködés hívatott garantálni. Az elkövetkező években kiderül, hogy az USA esetleges kivonulása az európai biztonságpolitikai színtérről mit hoz magával.
A szerző politikafilozófus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A Légi Mozgékonysági Parancsnokság rámpája a németországi Ramstein légibázison. Fotó: Timm Ziegenthaler / Stocktrek Imag / Getty Images)