Schiffer Andrásnak az index.hu-n 2025. március 3-án megjelent cikkében véleményem szerint nem kevés csúsztatás és logikai bakugrás van, noha a szerző szándékával, vagyis a véleményszabadságnak mint mindenek felett álló demokratikus értéknek a védelmével nyilvánvalóan nem csak a „jóemberkedő óriásvállalatok”, de még a „populista jóemberkedők” sem szívesen vitatkoznának. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a Pride-ban csupán egyfajta „progresszív flottafelvonulást” látni, valamint egy társadalmi kisebbség nyilvánossághoz való jogát a demokrácia ellenfeleinek szólásszabadsághoz való jogához hasonlítani legalábbis problémás.
Schiffer András azt írja, hogy a Pride ma már nem más, mint egyfajta progresszív „flottafelvonulás” „jóemberkedő óriásvállalatokkal”, valamint „a magyar közügyekben illetéktelen idegen nagykövetségekkel”, ahol pont a melegek jogfosztottságáról esik a legkevesebb szó. Meglátásom szerint a szerző itt fogalmi zavarban szenved. Legyen világos: a Pride nem csupán az évente megtartott felvonulást, hanem kulturális, ismeretterjesztő, valamint jogsegélyszolgálati programok sokaságát jelenti az önkénteseket képző szabadegyetemektől kezdve a támogató istentiszteleten át egészen az olyan pályázatokig, ahol többek között konferenciákkal, kiadványokkal és kommunikációs kampányokkal igyekeznek segíteni a fővároson kívüli meleg közösségek önszerveződését. Vagyis véleményem szerint itt messze nem a külföldi nagykövetségek és nagyvállalatok által megtámogatott, ez utóbbiak extraprofit-maximalizálását szolgáló „progresszív hazugság”-ról van szó, még ha annak leglátványosabb, legmedializáltabb és legtöbb vitát kiváltó elemét, vagyis a felvonulást Schiffer akként is értelmezi. Hanem arról, hogy egy erős (akár kisebbségben lévő) társadalmi közösség még akkor sem fél gyakorolni saját gyülekezési jogát, ha azt orkánszerű politikai ellenszélben kell megtennie.
Egy erős politikai közösség pedig akkor sem fél elfogadni ezt, ha a fenti jog gyakorlásának tartalma és formája esetleg nem ízlése szerint való, de közben a társadalmi sokszínűség megmutatását és – itt jön a lényeg! – a demokratikus értékek megerősödését, a jogegyenlőség kiterjesztését szolgálja.
Az egyéni ízlés kérdése itt valójában másodlagos. A jogban kevésbé járatos, de a filozófiában magát annál inkább otthon érző emberként hadd hivatkozzak Kantra, aki szerint az erkölcsiség objektív kötelesség, vagy Hegelre, aki arra hívja fel a figyelmünket, hogy az egyén erkölcsi meggyőződése nem abszolút igazság – annak néha egy magasabb történelmi szükségszerűséghez kell igazodnia. De hivatkozhatunk olyan politikai filozófusokra is, mint Weber, aki a felelősségetika fogalmát tárgyalva azt írja, hogy néha bizony meg kell haladnunk saját erkölcsi meggyőződésünket, ha az a társadalmi stabilitás érdekében helyesnek bizonyul. Simone de Beauvoir is nagyjából hasonló következtetésre jut: szerinte a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelemben akkor is a helyes oldal mellett kell kiállnunk, ha mindez ellentmond belső erkölcsi elveinknek. Mindezt pedig azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert – bár kárhoztathatjuk a nagyvállalatok részvételét az ilyen jellegű eseményeken, de ismerjük be: egyetlen fesztivál sem lehetne életképes megfelelő szponzoráció nélkül, ahogyan számtalan, más céllal létrehívott és más célközönségre fókuszáló fesztivál is betölthet fontos társadalmi missziót a szórakoztatás mellett. Jó példa erre a Sziget a maga érzékenyítő és edukatív sátraival – miért is kellene ezeket és a bennük dolgozó önkénteseket, mozgás- és látássérülteket, siketeket a nagyvállalatok profitmaximalizálására hivatkozva megbélyegezni és negligálni?
Számomra ugyanígy problémás, ha az „Adj gázt!” és a hozzá hasonló szélsőséges rendezvényeket bárki a gyülekezési jog szabadságára és a szólásszabadságra hivatkozva próbálja meg összemosni a Pride-dal. Személy szerint ez engem sokkal jobban emlékeztet a Schiffer által megvetett „progresszívek” (gondolom, ez nála a liberális szinonimája) mindent relativizáló politikai attitűdjére, mint a melegfelvonulás melletti nyílt és őszinte kiállás, akár pártzászlók megjelenésével is. Merthogy miről van itt szó? Nem kevesebbről, mint a demokrácia természetes immunrendszerének gyengítéséről a demokrácia ellenségeinek jogaira hivatkozva. És itt hadd kanyarodjak vissza a filozófiához – higgyék el, nem öncélúan teszem! Karl Poppertől kezdve John Rawlson és Jeremy Waldronon át egészen Jürgen Habermasig számtalan, más-más társadalmi háttérrel és politikai-filozófiai meggyőződéssel bíró gondolkodó érvel úgy, hogy a szólásszabadság nem terjedhet ki a szélsőségekre. Popper a tolerancia paradoxonáról ír, vagyis arról, hogy a szólásszabadság kiterjesztése végül a szólásszabadság felszámolásához vezethet; Rawls az Igazságosság elméletében arról, hogy a szólásszabadság nem sértheti a demokratikus intézményeket; Waldron szerint a gyűlöletbeszéd nem véleménynyilvánítás, hanem a társadalmi kohéziót romboló aktus, míg McKinnon úgy gondolja, hogy ezek a hatalomgyakorlás eszközei, korlátozásuk pedig az egyenlőség védelme. Mélyen egyetértek velük! De túl minden virtuális példán vagy elméleten: meggyőződésem, hogy demokrataként nem érvelhetünk egyszerre hivatkozva a demokratikus jogokat kiterjeszteni akaró és azok radikális csorbítására törekvő csoportok szólásszabadsághoz való joga mellett. Ez nem egy vagy-vagy szituáció, nem egy viszonylagos, hanem igenis eldöntendő kérdés: itt világos elvek és értékek vannak! Az egyik semmilyen igazolásul nem szolgálhat a másiknak!
Ha pedig Schiffer szerint mégis, akkor úgy gondolom, hogy mélyen és végletesen félreérti a magyar parlamentarizmust és a (maradék) magyar demokráciát leginkább fenyegető problémákat.
A szerző a Demokratikus Koalíció szóvivője, országgyűlési képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A Budapest Pride 2019. július 7-én. Fotó: Németh Sz. Péter / Index)