„Ha Európa engedi, hogy a szomszédságában szuverén államok essenek leplezetlen birodalmi önkény áldozatává, akkor azzal saját biztonságát is veszélyezteti. Az Európai Unió csak egységesen tud hatékonyan fellépni a terjeszkedési ambícióit újra nyíltan hirdető Oroszországgal szemben, és csak egységesen tudja nemzetközi szerepét a multipoláris világban megerősíteni, így garantálva polgárai biztonságát” – már én unom, hogy ennyiszer idézem a Fidesz utolsó írásos választási programját, de ahogy a világ történéseit figyelem, nem lehet elégszer.

A fenti idézet kérem a jelenlegi kormánypárt, a „végekicsizős” szintre guggolt államhatalom 2009-es európai parlamenti választási programjából való, amelyben olyan felvilágosult, Európa-párti, keresztény-konzervatív vállalásokat tettek még a Fidesz politikusai, amelyeket ma már hazaárulásnak és háborúpártiságnak neveznek. Azok az államférfiak, akik annak idején ezt írták le hitvallásként, mára olyan gőzölgő politikai pöcegödörbe csúsztak – és ráncigálnak minket magukkal –, amire nehezen találom a szavakat. Egy biztos, hogy ebbe a bűzös sötétségbe egyedül kell menjenek a hatalmasok, nekünk pedig (mielőtt nem késő) ki kell állnunk és hangosan világossá tennünk: not in my name! – azaz, az én nevemben ne! A világnak látnia és értenie kell: ahogy Trump sem egyenlő az Egyesült Államokkal, úgy Orbán sem egyenlő Magyarországgal. Kellene egy mozgalom/petíció annak érdekében, hogy a pannon-buboréknál szélesebb nemzetközi világ számára is egyértelművé tegyük a politikai erőszak zajában: a magyarok csendes többsége nem azonosul a mostani kormány döntéseivel, nem azonosul a tetteivel, nem azonosul a mondataival. Piszkosul nem.

Amikor eldöntöttem, hogy egy időre kilépek a belpolitikai dagonyából és távolságtartó, objektív politikai szemtanúként fogom figyelni és elemezni az eseményeket, akkor azt gondoltam, hogy képes leszek egyetlen pillanatra sem kilépni ebből a szerepből. Most megteszem. Hatgyermekes, felelős édesapa vagyok, a napokban múltam ötven éves, az eddigi kamasz- és felnőtt koromat azzal töltöttem, hogy a közélet különféle mélységeiben és magaslataiban igyekeztem tudásom és tehetségem szerint a legtöbbet tenni közös hazánkért. Jól vagy kevésbé sikeresen – majd az utánunk jövők megmérik. Aktív politikusként mindig megengedőbb voltam az aktuális politikai versenytársakkal, habitusomhoz ugyanis rendre közelebb állt a hídépítés, mint a tépett ingben sánctetőről kiabálás. Bevallom jobban is érzem magam most, a már hivatkozott politikai szemtanú szerepében, ahol pártpolitikai kényszerektől mentesen tudom értékelni a közélet mozzanatait. Mert így szabadon, a saját értékítéletem és politikai rutinom szerint tudom kritizálni vagy épp dicsérni bármelyik pártos szereplő lépéseit. Annak ellenére, hogy ádáz és elhivatott ellenfele voltam – és vagyok – a jelenlegi rezsimnek, ha úgy van, nem esik nehezemre bizonyos döntéseiket elfogadni, akár támogatni. Nem mondom, hogy tizenöt év alatt sok ilyen volt, de szerintem teljes zsákutca mindent pusztán egy fekete-fehér mátrixban vizsgálni; a jelenkori magyar közéletnek hosszútávon ez az egyik legnagyobb rákfenéje. Amikor a politikai szemlélet, az ideológiai értékrend nem vitaképes kiindulópont, hanem megmásíthatatlan vallásos áhítat – na, onnan szoktak a világégések kezdődni. 

A Fideszt és a kormányt okos emberek vezetik. Vannak tényleg kivételes tehetségű és tudású politikusok a vezérlőpult bizonyos részeinél. Éppen ezért teljes döbbenettel nézem azt, ami most a hajó hídján zajlik. Végtelenül ingerelt az elmúlt másfél évtizedben, ahogy a Fidesz vezetői tudatosan felépített hazugságra és uszító népbutításra használták a kezükben lévő erőforrásokat, hogy közben szép csendben egyre nagyobb mértékben tömhessék meg a zsebeiket. Bicskanyitogató volt az az álszentség, a nemzetinek hívott kormányzás, ami közben épp a nemzet közös vagyonát habzsolták. Leginkább azért, mert tudni-érezni lehetett, hogy ők is pontosan tudják: amit mondanak, az hazugság, egy pillanatig sem hisznek benne, de ez van, ez működik, ’oszt jónapot. Nem túl gerinces dolog, de praktikus. Most azonban számomra teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy tudják-e, hiszik-e, amit cselekszenek. Hogy a Fidesz teljes garnitúrája miként képes egyszerű kérdések megfogalmazása nélkül asszisztálni Orbán megvadult geopolitikai ámokfutásához, ahogyan azt sem tudom eldönteni: még mindig a szokásos fideszes opportunizmus miatt állnak épp a történelem legsötétebb oldalára, vagy a gátlástalanság teljesen elvette az eszüket. Ha előbbi, akkor azon még lehet segíteni – egy mielőbbi kormányváltással –, ha utóbbi, akkor viszont mindenki csatolja be a biztonsági övét, mert hamarosan a falhoz csapódunk. Not in my name! – az én nevemben ne!

Őszintén nem értem, hogy Orbánék mit csinálnak. Hogy mi a terv. Hogy mi az a plusz tudás, ami nálunk megvan és igazolja a világrend átalakuló viharában a mentőcsónak kilyukasztását és a villámlások felé felmutatott középső ujjat. Jelenleg úgy állunk, hogy az új amerikai adminisztráció kinyilatkozta: mostantól az erősebb kutya elve alapján működnek a dolgok és az sincs feltétlenül kőbe vésve, amire tegnap kezet fogtunk. Értem, hogy Orbán és a rezsim műanyag-figurái ájult rajongással üdvözölnek minden mar-a-lagói köhintést, de épp a fentebb lefektetett elvek alapján bizton számíthatnak arra, hogy az „America First” feliratú nyakörvet viselő erősebb kutya bármikor átgázol rajtunk, ha épp úgy ébred fel.

Értem azt a perverz dörgölődzést is, amelyet Putyin felé mutat a Fidesz-kormányzat, a kompenzálóan túlteljesítő farokcsóválás viszont teljesen indokolatlan Moszkva felé. Hacsak nem előre megkötött egyezségünk van az új világrendben újraépülő Szovjetunióban betöltött tagországi státuszunkról. Fanyalognak, meg mosolyognak amikor ezt olvassák, pedig nem viccnek szántam: miért ne játszhatna arra a Fidesz-kormány, hogy a geopolitikai sakkjátszmában Amerika önálló torony marad, Európa szerintük lenullázza magát, marad hát a medve mégiscsak meleget adó ölelése; Kínával meg majd elhaverkodunk közben, nekik úgyis praktikus piaci gyarmat kell, nem nyalonc.

Őszintén nem értem, hogy Orbánék mit csinálnak. Az ország egyetlen érdeke csak az tud lenni, ha ebben a viharban az Európai Unió – remélhetőleg mielőbb – erősebbre font szövetségi rendszerében maradunk. Ehhez képest nemhogy legalább tétlenül sodródva, de a többieknek vállvetve várnánk a végkifejletet, hanem tevőlegesen romboljuk le magunk körül az európai közösség bástyáit és égetjük fel a hidakat. Ezek a bástyák már nem fogják hallani a hangunkat, ha segítségért kiáltunk majd a medve mégsem annyira meleg öleléséből, vagy a fehérfejű réti sas karmai között. Azzal pedig nem árulok el nagy titkot, hogy a felégetett hidakon már nem lehet átmenni, hiába szeretnénk – egyszerű fizika. Őszintén nem értem, hogy Orbánék mit csinálnak, de azt sem, amit nem. Nem ülnek ott Párizsban sem az első, sem a második vezetői találkozón, de nem ülnek ott a londoni stratégiai egyeztetésen sem. Vagyis, a magyar kormányzat aktív szereplőként nincs jelen abban a térben, ahol új irányt vesz az európai gondolkodás. Nem kell egyetérteni a többségi gondolatokkal, de kimaradni belőle, vagy olyan helyzetbe kerülni, hogy kihagyjanak belőle – súlyos vétek, mondhatnám azt is, hogy öngyarmatosítás. Hiszen egy valóban átalakuló világrend formálódásának közepén a magyar kormányzatnak láthatóan csak arra van igénye, hogy saját gondolat vagy kérdés nélkül a Kreml vagy a Fehér Ház álláspontját – bármiféle szuverenitás magját sem mutatva – egyszerűen felmondja. Mi a terv, Karmelita?! Mi a döntés akkor, ha – ne adja az ég, hogy így legyen – bekövetkezik, amivel felelőtlenül fenyegettek és tényleg újabb világháborúba sodródik a nagyhatalmi őrültek miatt a világ? 

Nem először sorakozik fel az aktuális magyar államhatalom a történelem rossz oldalára, ráadásul minden magyar nevében, minden magyart hivatkozásként, pajzsként előretolva. És kik voltak a döntés kárvallottjai? Székely kis falvak magyar családjai, akik most más országban ébrednek. Bevagonírozott zsidók, cigányok, rendszerellenes tisztes honpolgárok, a fronton halálukra váró kamaszok. Mindegyikükre tudok családi példát keresni. A most velünk zajló történelem maga a hátborzongató valóság, nem egy Facebook-poszt, egy frappáns TikTok-videó, nem egy valóságshow, amit elkapcsolunk, ha nem tetszik és nézünk helyette majd mást. Ez a valóság lehet, hogy tankkal kopogtat majd be az ajtón egyik este. Mert rossz oldalra álltunk, mert rosszul mértük fel a helyzetünket, mert egyedül maradtunk. Majd mindenki magyarázza el a gyermekeinek, hogy mit tett vagy mit nem tett, hogy a közös hazánk végre a jók között, a humánum és a kollektív békés együttműködés útját járja. Not in my name! – az én nevemben ne!

A szerző korábbi európai parlamenti képviselő, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor 2025. február 28-án, Brüsszelben. Fotó: Nicolas Tucat / AFP)