Emmanuel Macron – az utóbbi időben belpolitikailag meggyengült francia elnök – drámai beszédet intézett a francia néphez, amelyben bejelentette, hogy ki kell mondani: az orosz–ukrán háborúval a világ új korszakba lépett, és egyúttal az EU-nak új kötelezettségeket kell vállalnia a közös biztonság céljából mind a nagyobb fokú fegyverkezés, mind pedig az újraiparosodás révén. Ehhez fel kell használni az EU legerősebb hadseregét és Franciaország nukleáris elrettentő erejét. Kijelentette azt is, hogy Európa nem nézheti tétlenül, hogy a sorsáról Moszkvában vagy Washingtonban döntsenek, és Franciaországnak – mint az EU legerősebb katonai hatalmának – megvannak az eszközei, hogy ezen változtasson.

Nem véletlen Macron magabiztossága sem; ahogy a skót történész, Niall Ferguson fogalmazott: Franciaország minden idők legsikeresebb katonai hatalma – a XV. század óta mintegy 125 európai háborúból 50-ben vett részt. A világtörténelem legfontosabb 169 csatájából 109-et megnyert, 10-nél volt döntetlen, és kevesebb mint 50-ből került ki vesztesként. (Arról már megoszlanak a vélemények, hogy jelenleg mennyire ütőképes az atomfegyverrel is rendelkező francia hadsereg, látva az utóbbi évek afrikai fiaskóit és belpolitikai költségvetési vitáit. Kétségtelen azonban az is, hogy a francia fegyverexport jelenleg Oroszországot is megelőzte, 2018 után az USA mögé feljött globálisan a második helyre a Stockholm International Peace Research Institute, a SIPRI kimutatása szerint.) 

A kezdeti várakozásoktól eltérően az orosz hadsereg – bár az állítások szerint szinte csak perceken múlott – kudarcot vallott egy olyan gyors hadművelet tervével, mint amilyeneket az USA hajtott végre például 1983-ban és 1989-ben előbb Grenada (Operation Urgent Fury), majd Panama (Operation Just Cause) fővárosának elfoglalásával. Ott és akkor az USA az általa legitimitásukban vitatott kormányzatokat eltávolította, mert úgy érezte, hogy a szomszédságában („közelkülföld”) olyan, számára hátrányos geopolitikai folyamatok zajlottak, amelyeket nem tolerálhatott.

Az előbbi amerikai katonai akció 4 napig, míg a második hadművelet már bő három hétig tartott. Az utóbbinál ledobott 400-nál is több bomba számos civil áldozatot szedett – ám mindkét katonai művelet az amerikai hadsereg világelsőségét is bizonyította, amelyet az 1991-es Sivatagi Vihar nevű, Irak ellen megvívott háború sikere és Kuvait felszabadítása koronázott meg. 

Macron korábban mindent elkövetett, hogy a franciák a korábbi választási kampányban aktív és befolyásos politikusnak, mintegy a világháborús hős, de Gaulle hű örökösének lássák: Orbán Viktor magyar miniszterelnök mellett éppen Emmanuel Macron – az EU fő képviselőjeként, az Európai Tanács soros elnökségét képviselve – utazott Moszkvába Putyinhoz, és lépett fel közvetítőként is (ez volt a „hosszúasztal-diplomácia” 2022. február elején), eredménytelenül.

Bár Franciaország jóval kevésbé függ az orosz energiahordozóktól, mint Németország vagy hazánk, ennek ellenére Macron egyenesen kérlelte a francia cégeket az orosz–ukrán háború első hónapjában, a multicégek kivonulásáról szóló és záporozó bejelentések közepette, hogy ne vonuljanak ki azonnal az orosz piacról, és gondolkodjanak hosszú távban, mert rögtön lesznek más országok (pl. Kína), akiknek a vállalatai szívesen és azonnal a helyükbe lépnek, akárcsak Afrikában, ahol az egyre inkább fellángoló franciaellenesség miatt az orosz befektetők és vállalatok vártak-várnak ugrásra készen. 

A Macron-féle szerepfelfogás kapcsán ismerni kell a francia közelmúlt történelmét is. Kevesen tudják vagy esetleg emlékeznek még arra, hogy de Gaulle tábornok egy nagyon zűrös időszakban tért vissza a politikába 1958-ban, a második világháború után. Ekkor Franciaország már negyedik éve(!) egy brutális háborúban ragadt le. Franciaország hadat viselt az Ukrajnánál területileg négyszer nagyobb Algéria ellen, ami 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től pedig egyenesen Franciaország megyéje volt. Az EU hat alapítójának egyikeként a római szerződés aláírásakor (nyilvánvalóan a jogállamiság mint kérdés akkor fel sem merült) már olyan véres harcot folytatott, amely 75 ezer francia és 140 ezer arab, berber és algériai áldozatot szedett az 1962-es békeszerződés aláírásakor.

Mint ismert, a függetlenségi törekvések a második világháború után a franciák ellen irányultak, épp amikor a francia idegenlégió kifáradt. Ekkor az USA aktív politikai és pénzügyi támogatást nyújtott Franciaországnak úgy, hogy egyre nagyobb hányadát (1954-ben már 80 százalékot is) átvállalt a növekvő költségekből. A konfliktus végére az amerikaiak biztosították a bombázásokhoz szükséges repülőgépeket is, amelyeket francia pilóták vezettek.

Visszatérve a jelenbe, maga Marco Rubio, az új amerikai külügyminiszter a Fox Newsnak csütörtökön adott interjújában az Ukrajna elleni orosz háborút Washington és Moszkva közötti proxyháborúként jellemezte. 

Mindezek után talán nem túlzás azt állítani, hogy a franciák az 1950-es években valami olyanon mentek keresztül, mint az oroszok a Szovjetunió felbomlásakor: elvesztették hatalmas indokínai gyarmataikat, ahová majd részben gyorsan az amerikaiak vonultak be (Vietnám), vagy éppenséggel Algériát, ahonnan de Gaulle csapataival megérkezett Párizs felszabadítására a második világháború végén. (A Szabad Franciaország erőinek kétharmadát gyarmati katonák alkották.)

Ám de Gaulle történelmi nagyságát jelzi, hogy 1958-ban Franciaországot másodszor mentette meg, és tudott befejezni egy megnyerhetetlen háborút Algériában, így nyitva utat a korábbi ősellenséggel, Németországgal újjáépítendő Európának és elképesztő gazdasági fellendülésnek. (Az EU-ban ötvenszeresére nőtt az egy főre jutó GDP az 1960-as évek óta.)  

Nem tudni, hogy az új, európai területen zajló háború az általános fegyverkezésen túlmenően milyen konkrét következményekkel fog járni Európára nézve, különösen akkor, amikor a háború árát egyre inkább az európai fogyasztók fogják megfizetni – többek közt – a magasabb infláció képében. Kérdéses az is, hogy a harctéren túl milyen módon lehet megvédeni egy ország szuverenitását, hiszen a szuverenitás már régen túlmutat a határátkelőkön és sorompókon, és ma már nemcsak a tengereket és az űrt, hanem a tévéképernyőket is érinti. Macron azt is bejelentette, hogy kész akár az USA mint szövetséges nélkül is önállóan – de Gaulle-hoz hasonlóan – cselekedni.

Nem véletlenül volt teátrális de Gaulle az „üres székek politikájával”: 1965-ben de Gaulle úgy vélte, hogy az európai integráció és nemzetközi fejlemények Franciaország számára veszélyes irányba – a nemzetek feletti Európa felé – halad, ezért teljes bojkottot hirdetett meg a nemzeti szuverenitás védelmében, és 1966-ban az ország szuverenitására hivatkozva kiléptette Franciaországot a NATO katonai parancsnoki szervezetéből, és az amerikai csapatok is távoztak Franciaországból. (Részben ezért lehet ma Franciaország erős katonailag.) 

Macron szinte elrejtette a beszédében – a kutatás-fejlesztés területét jelentő – a technológiai függetlenség és a kutatási szabadság fontosságát. Ez egy nagyon is tudatos megjegyzés volt: az önálló és modern katonai és technológiai kapacitások megteremtése mindig kulcsfontosságú biztonságpolitikai, stratégiai, szuverenitási kérdés volt Franciaországban – de Gaulle tábornok részben ezért is vállalt fel konfliktust az USA-val és a NATO-val is.

Ha más nem is, de Gaulle tudhatta a legjobban: ha egy ország a technológiai fejlődésre nem épít és nem ruház be, akkor annak a szuverenitás elvesztése lesz az ára. Ezt bizonyította a harckocsikkal bevonuló német hadsereg is 1940-ben. (A történelem hatalmas fintora, hogy az akkoriban mellőzött de Gaulle szakmai írásait a harckocsizásról éppen a németek fordították le és tanították a kadétiskoláikban.) 

A mindmáig velünk élő De Gaulle-i örökség emlékeztet egykori, Palmerston brit miniszterelnököt idéző szavaira, mely szerint Franciaországnak nincsenek barátai, csak érdekei vannak. Macron éppen ezt az örökséget látszik tovább vinni úgy, hogy egyértelműen az EU vezető hatalmává kívánja tenni Franciaországot. Ennek fényében különös jelentősége volt a magyar miniszterelnök – a beszéd napjára időzített, személyre szóló meghíváson alapuló, és szűken vett kétoldalú találkozót jelentő – különleges diplomáciai útjának is.

A másnapi, csütörtöki EU-csúcs legfőbb eredménye: elindulhat az EU megerősítése annak védelmi képességének javításával egy újonnan megnyíló, 150 milliárd eurós kerettel. Az utóbbi években jó stratégiai érzékkel hazánkba csábított és települt uniós cégek (pl. a német hadiipari óriáscég, a Rheinmetall), valamint magyar, hazai tőkéből létrehozott hadiipari cégek lehetnek a fő kedvezményezettjei, természetesen a világszínvonalú francia hadiipar mellett. (Összevetésképpen: a SIPRI szerint Oroszország 2024-ben 140 milliárd dollárt költött katonai célokra.) 

A történelem mindig intő példa: a hőn áhított béke elérése mindig iszonyatosan nehéz. Ezt mutatta Algéria példája is: 8 évig tartott az öldöklés. Annyi időnk vélhetően nincs, mert ez a háború – Franciaországgal ellentétben – a mi közvetlen szomszédságunkban folyik, és naponta kihívások elé állítja régiónk és a mindennapjaink (energia)biztonságát is. Azt se felejtsük el, hogy az eszkaláció és a további tragédiák sorozatának kockázata még nem múlt el.

A szerző az NKE Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszék tudományos főmunkatársa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Shutterstock)