Donald Trump amerikai elnök az utóbbi három hétben olyan változást idézett elő az európai térségben, mint amilyen utoljára a Szovjetunió európai visszavonulása idején fordult elő 1989–1992 között.
Gorbacsov főtitkár egyoldalú, bár az amerikaiakkal egyeztetett kihátrálása az európai területekről teljesen váratlanul érte az európai politikusokat. A szovjet döntés olyan helyzetet alakított ki, amelyre előtte senki nem számított.
Németország szerepének átalakítása és egy új európai erőegyensúly kialakítása pár pillanat alatt vált a kontinens tabutémájából a legforróbb üggyé. A megoldás részeként Németország egyesülhetett, az Európai Unió új formájának kialakítása pedig elkezdődött. Az az unió alakult ki a döntésük nyomán, amelyben ma is élünk.
Három politikus játszott szerepet az új elrendezés és az új erőegyensúly európai jóváhagyásában. Thatcher brit miniszterelnök, Mitterrand francia elnök és Kohl német kancellár. Bármennyire is furcsa, de pár diplomata és három országvezető megegyezésén múlott annak az Európának a megalkotása, amelyben az elmúlt harminc évben békében éltünk.
Most Európa újabb útelágazás előtt áll. Ismét úgy alakult, hogy a brit, a német és a francia országvezető együttműködésén és megállapodásán múlik, hogy Európa milyen irányban alakul át.
1990 három politikusa egy pozitív, felszabadító, örömteli folyamatot menedzselt. Európa felszabadult a II. világháború után kialakított nyomás alól, és szabadon rendelkezhetett a jövőjéről. Most azonban többszörös nyomás alatt formálódik az új európai keretrendszer. Egy háború, egy korszakváltás és egy globális fordulat hatását kell ellensúlyozniuk. Ez nem egy örömteli folyamat része.
Az ukrán háború szörnyűségei érzelmi és morális sakkban tartják a három európai vezetőt és a többi kormányfőt. A korszakváltás részeként az Egyesült Államok elfordul az európai térségtől, katonai-biztonsági-politikai értelemben szeretne elszakadni Európától. A gazdaság tekintetében is egyszerű riválisnak tekinti, amely ellen harcolni és védekezni kell. A globális fordulat pedig az eddig európai és transzatlanti dominanciára épülő kulcsszerep meggyengülésében, az európai országok és közös szervezetük, az EU mozgásterének lecsökkenésében ölt testet.
Az ukrán háború az európai s azon belül főleg a német gazdasági és társadalmi rend egyik oszlopát, az olcsó orosz energiát szüntette meg. A kínai gazdaság vásárlóerejének csökkenése szűkítette az egyik legfontosabb piaca méretét, az Egyesült Államokkal kialakuló kereskedelmi háború a másik legfontosabb piacát. A globális átrendeződés részeként azonban Kína már nemcsak hálás és állandóan bővülő piacot teremt, hanem kemény és hatékony rivális saját belső piacán és külföldön is. A vámokkal védett amerikai piacon már kevesebb német terméket lehet majd eladni. Kína a nagyságrendje és vásárlóereje bővülése, az Egyesült Államok vásárlóereje miatt volt fontos kereskedelmi partner.
E változások közben zajlik egy rendkívül pörgős, kiélezett tudományos-technikai forradalom, amely soha korábban nem látott mennyiségű tőkét, tudáskoncentrációt és eredményességet követel. Olyan ez a helyzet, mint az atombomba feltalálása körüli küzdelem 1939 és 1945 között. A mostani összpontosítás és teljesítmény könnyen lehet, hogy a következő ötven-száz évre meghatározza az országok, régiók globális és lokális fejlődésének a méretét és volumenét.
Ukrajna háborús tevékenységének támogatása irdatlan mennyiségű pénzbe kerül majd. Semmivel sem lesz olcsóbb, mint amilyen az Egyesült Államok vezetése idején volt.
Az európai gazdaságok és társadalmak mindezektől függetlenül egy objektív kihívás nyomása alatt is állnak. A javak elosztása, a társadalom szociális ellátása, az állami bevételek újraosztása, a tőke helyi szabályozása a 20. század problémáinak megoldására lett kitalálva. A jelenlegi rendszerek a 20. század eleje felől nézve óriási előrelépést jelentenek – de a 21. század kihívásai felől idejétmúltnak tűnnek. A mesterséges intelligencia fejlődése, az elöregedés, a születések és a népesség csökkenése, a „hagyományos emberek” tudása és képessége és az új gazdasági igények kielégítése nem passzolnak egymáshoz. Ezenfelül a globális klímaváltozás akkor is válaszokat igényelne, ha Trump nem lenne olyan vad, amilyen, ha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, és a kínai vezetés nem tenné világossá, hogy minden módon álcázni akarja törekvését az egyre inkább domináns világhatalmi szerep elnyerésére.
Mindezekre a kihívásokra egy recessziós időszakban kell választ adni, amely hasonló ahhoz, ahogyan a 30-as években állt a New Deal megvalósítása idején az Egyesült Államok – de annak sokkal kisebb volt az eladósodottsága, mint az európai államoknak.
Egy ennyire bonyolult helyzetet kellene menedzselnie a továbbra is kulcsállamoknak kinéző Nagy-Britannia, Franciaország és Németország, valamint a mostanra felzárkózott Olaszország vezetőinek helyi nagyhatalomként az európai politikában.
Az 1989-től kezdődő átmeneti időszakban Mitterrand, Thatcher és Kohl a 60-as, 70-es években sikeres európai gazdaságszabályozása, a saját koruk menő trendjének számító liberalizáció és a globális rendszer örömteli reményében már ismert jogi, gazdasági, társadalmi, politikai rendszerekre, gondolatokra támaszkodhattak.
A mostani generáció azonban olyan helyzetben van, amikor a régi már nem jó, az új még nem alakult ki. A mai politikusok a globálissá vált politika, gazdaság, társadalom, jog belső ellentmondásaival kell megküzdjenek. Erre pedig még nincs recept.
Ez rettentően sok kihívás egyszerre. A globális világ azt is magával hozta, hogy nemcsak a világban váltak összetettebbé a problémák, hanem egy országon belül is. Gazdaság, jog, társadalom, politikai döntés ma jobban hat egymásra, mint akár harminc évvel ezelőtt is. Finomabb részletekből áll össze egy rendszer, a társadalmak sokkal tagoltabbak, mint korábban, és sok hagyományos séma nem működik ugyanúgy, mint korábban. Vannak olyanok, akik például haszonélvezői a globalizációnak, de ellenzői annak működésének. A globális csere kiterjedésének köszönhetően emelkednek fel, s vagy egy luxus Lexus boldog birtokosaként vagy a kertvárosban megvásárolt sorház boldog új lakóiként már egy új, vagyonosabb helyzetből ellenzik a globalizáció káros hatásait. Egyre bonyolultabbak a társadalmi helyzetek, az identitások és az, ahogyan a véleményáramok formálódnak.
Ma ezt a helyzetet Keir Starmer brit miniszterelnöknek, Macron francia elnöknek, Mertz német kancellárnak – háta mögött Scholz volt kancellárral – és a hozzájuk felsorakozó Meloni olasz miniszterelnöknek kell megoldania. Elődeik, Kohl, Mitterrand, Thatcher robusztus, sokat próbált élvonalbeli politikusok voltak. A mostaniak sokat próbált másod-harmadrendű politikusok, akik lokális, nemzeti szinten politikai vezetőkké váltak. Jobbak, mint a vetélytársaik, de eddig a lokális, nemzeti szinten túl nem nyújtottak semmilyen kiemelkedőt. Belpolitikai küzdelmeket jól vívnak, de politikai értelemben vegyes eredménnyel. Keith Starmer 20 százalékos népszerűsége háromnegyed évvel a nagyarányú parlamenti győzelme után vagy az olasz kormányfő könnyen megbuktatható státusa csak akkor írható felül, ha mandátumuk idején erős vízióval és ügyes politikai manőverezőképességekkel rendelkező politikussá válnak. Az európai politikusok, különösen a kisebb darabokra szakadó társadalmakban csak a manőverezőképességeikkel tűnnek ki (Rutte volt holland kormányfő például), s nem erőteljes szellemi-politikai teljesítményükkel, gondolataik súlyosságával, szándékaik erőteljességével.
Maga az Európai Unió, ahol ezek a kormányfők, államfők a fél életüket és miniszterelnöki, államfői szocializációjuk felét töltik, az az unió a szöszmötölésben, az aktatologatásban, a konszenzusossá gyúrt véleményklímában, a többieknek való megfelelésben jeleskedik.
Ez nem kedvez a merész kihívások éles tematizációjának s a megismert formáktól való elszakadásnak. Évtizedek rutinja és nem a problémák mélysége, sürgőssége, feszítő jellege határozza meg az unióban dolgozó politikusok működését.
A második világháború vége az emberiség egyik legszörnyűbb időszaka volt. Olyan tapasztalatokat szereztünk az ember erkölcstelenségéről, elidegenedettségéről, aljasságáról, amelyeket ilyen ipari méretekben még soha korábban. Akkor azonban az Egyesült Államok – és más nagyhatalmak Kína, Nagy-Britannia, Franciaország és még maga a Szovjetunió egyetértésével is – vezetésével a domináns hatalmak egy, a korábbitól eltérő jogi, együttműködési, szocializációs kereteket alakítottak ki. A lokális háborúkat ez nem szüntette meg, de a világháborúkat igen. Segédeszközül az atombomba szolgált. Más időszak jött el, mint a korlátlan és jog nélküli kapitalizmus korában. A helsinki egyezmény 1975-ben más jellegű megállapodás volt, mint a párizsi békék 1919-ben, a Népszövetség más szervezet lett, mint az ENSZ.
Most egy hasonló korszakhatárhoz érkeztünk, amelyben az Egyesült Államok visszavonulása utáni helyzetet kell újra szabályozni. Egy minden ízében megváltozó világban.
Ehhez fantáziával, intuícióval, jól működő előrelátással rendelkező politikusokra lenne szükség, akiknek nemcsak a gondolatai és az interjúi hangzanak szépen (lásd Macron), hanem a döntéseik is relevánsak. Egy széteső világban megtalálni olyan új kapcsokat, amelyek politikai erővé formálják az újra egységes Európát. Szükség lenne megsaccolni egy új világot, új együttműködési kereteket meghatározni. Egyszerre felszabadítani, ahol kell, és egységesíteni, ahol szükséges az egész európai kontinens együttműködését.
Alkalmasnak tűnik egy ekkora méretű időkapuugrásra Meloni, Starmer, Merz és Macron? És együtt ugranak majd, mint Thatcher, Kohl és Mitterrand tette harminc éve?
A szerző volt újságíró, ma üzleti coach.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Az uniós államfők találkozója 2024. június 27-én. Fotó: Nicolas Economou / NurPhoto / Getty Images)