A lakosságot úgyse kérdezi ma már senki. De akkor hogyan beszéljünk a háborúról? Nem, nem az ukrán békére gondolok, ott sosem volt béke. Generációk nőttek fel úgy Kelet-Ukrajnában, hogy nem tudják, milyen fegyverek és bomba nélkül élni. Ez a háború nem három éve kezdődött. Háború mindig is volt, mondja főhősünk. Épp ez a baj azzal, ha reflektálatlan háborús retorikával tovább folytatjuk a harcot.

Amikor az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején többször jártam Ukrajnában, Odesszától Lembergen át Beregszászig, épp eleget láttam a saját szememmel ahhoz, hogy semmilyen háborút és fegyvert ne kívánjak ennek a többnemzetiségű országnak (erről Rongyos ékszerdoboz című könyvemben írtam). Ukrajnában az állam évtizedek óta diffúz módon működik, helyi oligarchák játszadoznak a lakossággal. Soha, de tényleg soha nem gondoltam volna – átkelve Bukovinán, Kárpátalja hucul és cipszer falvain, a Pop Iván vagy a Tisza lábánál, Kőrösmezőn ülve, a zuhogó folyóparton, Máramarossziget partjainál, aminél sebzettebb és szívszorítóbb tájat Európában sehol sem láttam –, hogy egyszer írók, művészek és politikusok azért fognak éveken át hangosan, egyre jobban kiabálva tüntetni, hogy még több fegyvert kapjon ez az értelmetlen háború, és sose legyen vége.

Ezen a dehumanizált tájon, ebben a dehumanizált világban pár évtizede még koncentrációs táborok, munkatáborok működtek. Tragikus és reménytelen volt a falvak világa. Odesszában, Csernovicban és Lembergben meglátogattunk minden zsinagógát, láttunk minden, a kárpátaljai zsidóság kiirtásáról szóló emlékművet, amit összepisiltek a lakótelepi kutyák, és jártunk a véres övezetben, Kamenyec-Podolszkijban. Megnéztünk minden lengyel katolikus templomot, minden örmény és ortodox templomot. Az egyik lembergi templomban szakadt fotókon halottak arcát láttuk, akik 2014-ben, a Majdan idején haltak meg. Százezrek menekültek el innen a Monarchia felbomlása után, vonatban és kocsin vitték el és cserélték ki a lakosságot egyik napról a másikra a Szovjetunióban.

Azért indultam útnak, mert nagymamám a técsői járásban, Úrmezőn született. Gyerekkoromban számtalan szép mesét hallottam Úrmezőről. Egyik felmenőmről, Novák Endréről nevezték el az ungvári kórházat. Ungvári rokonaink révén alulnézetből láttuk, mi történik Ukrajnában. Mára a mostani háború következtében maradék rokonaim is eljöttek Kárpátaljáról, és beszámoltak arról, hogyan fogdossák össze a háborúra a bujkáló lakosságot, és hogyan sodródik bele az egész ország a keleti országrészt érintő konfliktusba. 

Ukrajna ma néma csend. Szenvedés és félelem, ez van, nincs eufória, nincs csatakiáltás, és egyáltalán nincs szó a lakosság körében háborús lelkesültségről. Mindenki tudja, hogy az európai csatlakozás hiú ábránd, mese habbal – az emberek végül egyedül maradnak a csatamezőn. Ukrajna lélegeztetőgépen van. Kiszolgáltatott és kegyvesztett lett. Korántsem biztos, hogy az a megoldás, ha az ország a felfegyverzéssel a végsőkig kizsigereli a lakosságát. Az unió hamis ábrándokkal és ígérgetéssel teszi magát népszerűtlenné. Attól még, hogy mi humánusnak és tényleges segítségnek gondolunk valamit, lehet, hogy pontosan az teszi végérvényesen tönkre az emberek mindennapi életét. Lehet, hogy éppen ez tünteti el, számolja fel az ukrajnai ember mindennapi élethez való jogát és normáit.

Az egyetlen hozadéka ennek a harcnak, hogy az újságok helyett újra regényekből és dokumentumfilmekből értesülhetünk Ukrajna mindennapi valóságáról. Nemrég olvastam egy regényt, ami ugyan Kelet-Ukrajnában, Donbászban és Harkivban játszódik, de pontosan arra világít rá, hogy milyen értelmetlen és agresszív ez a harc, és hogy még csak azt a különbséget sem tudjuk megtenni, hogy ki az ukrán és ki az orosz ebben a konfliktusban.

Szerhij Zsadan eredetileg Internátus címmel 2017-ben megjelent felkavaró regénye a Majdan, az Oroszország elleni ukrán ellenállás és megmozdulás 2014-es véres napjairól íródott. Külön érdekesség, hogy a könyv a csernovici Meridián Kiadónál jelent meg. Ez a viszonylag új, kortárs irodalmi kiadó Paul Celan híres holokausztesszéjéről kapta a nevét. A román avantgárd és szürrealista irodalom kifordított metaforái, az írás és a nyelv radikális megújítása és feltalálása volt Celan 1960-as évekbeli, németül írt esszéjének témája. Gondolatai a második világháború és a holokauszt kontextusában születtek, és radikális választ adtak az irodalom folytathatóságára. Zsadan regénye annyiban kapcsolódik ehhez földrajzilag, hogy az általa írottak szintén a celani meridiánon, a „senkiföldjén” játszódnak: A diákotthon hősei egy végletekig kizsigerelt, aláaknázott, militarizált városban bolyonganak. 

A város nem konkrét, hanem metaforikus. Se ideje, se konkrét tere nincs az elbeszélésnek. Ukrajna a Szovjetunión belül már Celan költészetének idejében is különleges és tragikus státuszt töltött be, ahonnan 1948-ban Bukarestbe menekült. Az európai holokauszt és a háború utáni szovjet–ukrán munkatáborok dehumanizált földrajzát jelentette a „senkiföldje”. Ide kötődik Herta Müller Lélegzethinta (2009) című Nobel-díjas regénye is, mely szintén az „ukrán” sztyeppén játszódik. Müller több esszéjében kapcsolódik Celan műveihez és radikális nyelvfelfogásához, a dehumanizált emberi élet ábrázolhatóságát kereste, azt, miként éli túl a lakosság a táborokat. 

Hogyan írható/beszélhető el a háború? Mi az író feladata háború idején? Egy abszurdig vitt, lecsupaszított nyelv feltalálása (Celan). A disztópia nyomasztó városrajza az időn és téren kívüli létben bolyongó antihőssel (Zsadan). 

A diákotthon – mint annyi háborús toposz az irodalomban – a túlélés részleteire kérdez rá, a civil lakosságot szólaltatja meg, és egy iskolát választ színhelyül. Lokális, ugyanakkor egyetemes az emberi kiszolgáltatottság: a válság idejében az etikai dimenzió felfüggesztődik, az emberi viszonyok megtörnek, a tűrőképesség pedig kitágul. A háborút elkerülni akaró ember (az antihős) háborús cselekvővé válik. Ez a regényben konkrétan azt jelenti, hogy senki nem tudja kivonni magát az események alól, mert a háború a civil lakosság élettereibe ért. Ugyanakkor nincs meg a konkrét belépési küszöb sem: senki nem mondott igent a harcra. Zsadan regénye úgy játszódik a Majdan idején, hogy közben kitágítja a teret és az időt. Ezzel túllép a realista háborús irodalom eszményén. Hiszen nem választ pozitív hőst, és nem választja az ukrán felszabadítók heroikus küzdelmét. Az ábrázolás hangsúlya az értelmetlen, gyökértelen konfliktuson van – ezért nem tudjuk egyértelműen eldönteni, ki az ukrán és ki az orosz megszólaló.

Valahol Kelet-Ukrajnában él egy Pása nevű tanár. A városon kívüli horizont a sztyeppe. Az utcák és házak egy szürke és kiismerhetetlen labirintussá válnak. Különösen nyomasztó a háromszáz oldalas regényben, hogy sosincs fény. A háborúnak se oka, se következménye sincs; az emberek, akik a háborút „cselekszik”, teljes fogalmatlansággal és céltalanul cselekszenek a puszta életben maradás reményében. Tűrnek vagy lázadnak, de a kettő ugyanaz. Katonák uralják a köztereket, a házak sarkát, egyezkednek a civilekkel, vagy parancsolgatnak, ez is változik. Nincs ideológia és gondolat (ahogy a főhős ezt többször megfogalmazza), a regény egy utópia világába vezeti az olvasót.

Az emberi kapcsolatokat éppolyan találat éri, mint a házakat. Ahogy a távoli horizont is egy kopár, füstölgő sztyeppe. Megismerjük Pása családját, aki a vasútállomáshoz közeli, egykori német hadifoglyok által épített otthonából indul el a diákotthonba (talán jobb szó a mű eredeti címe, mert nem egy diákotthonról, hanem egy zárt intézményről, internátusról van szó). Főhősünk harmincegynéhány éves, fáradt, rezignált tanár, aki már nem szívesen követi a híreket, a tévé villogása hidegen hagyja, nem foglal állást, nincs senkivel, nem dühöng – ellentétben az öreg, székbe roskadt apjával, akivel folyton veszekednek. Később megtudjuk, hogy a vasútállomást és az egész városrészt az oroszoktól nemrég visszafoglalták az ukrán katonák, de ez épp fordítva is lehetne. 

A táj szürke. Szürke és sebzett, ahogy az emberek is sebeket hordoznak, testükben, lelkükben. Vér folyik. A lélek kiüresedik, gennyes. Az utca a front, az otthon, a közös intézmények épületeiben, az óvodában és a közösségi terekben is zajlik a háború. Megszállás alatt van minden, hol az egyik, hol a másik ország katonái uralkodnak. Ellenőrző pontokat építenek, vegzálják a civileket, akik közül a férfiakat már mind besorozták, ezért csak nők és gyerekek kóvályognak az utcákon, biztonságos helyet keresve (amit sehol nem találnak) vagy épp ad hoc parancsra várva. Pása végül átverekedi magát az ellenőrző pontokon, mígnem elér az internátusba. 

Az egész regény a mai ukrán hétköznapokat adja vissza: égett bűz és szürke hamu az ablakok üvegén. Tűztől égett épületcsonkok szaga árad. Január van, ömlik az eső. Csupa otthontalanság és értelmetlenség ez a regény. Az otthon – egy háborús otthon volt mindig. Az „otthon” eleve sebzett, minden egyes (orosz vagy ukrán) invázióban újabb lövéseket kap, a civil ellenállók gyújtogatnak. Sár áramlik az utcákon, bombaszag van; kiégnek a kirakatok, betörnek az üvegek. És így ér véget a könyv: „Az utcák tele vannak katonákkal. Rejtély, honnan kerültek ide ennyien. A járdán csörtetnek, tüzet gyújtanak, a tűz körül melegednek. Egyesek csapatokban járnak, mások egyedül. Van, aki fegyverrel, van, aki minden nélkül.”

A szerző író, műfordító, kritikus, egyetemi oktató.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Tűzoltók dolgoznak egy orosz légicsapás során lerombolt házaknál az ukrajnai Harkiv régióban lévő Slatyne faluban 2025. március 6-án. Fotó: State Emergency Service Of Ukrai / Reuters)