Nemrégiben 41 társammal nyilatkozatot írtam alá, amelyben aggályainkat fejeztük ki a Fidesz–KDNP alkotmánytervezete miatt. Az alkotmányozás problematikus pontjaira már számos szerző felhívta a figyelmet, így ezeket felesleges volna megismételni. Egyetlen preambulumállítással foglalkozom itt részletesebben, mivel mint cseppben a tenger, megmutatkozik benne az egész munka alkalmatlansága.

A preambulum leszögezi, hogy „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Az idézett meghatározás hazug, elfogadhatatlan és szakmailag indokolhatatlan, mert elrabolja nemzeti történelmünk egy részét. Kezdjük az elejével. Máskor nem tenném, de most szándékosan törekszem arra, hogy első körben értékelés nélkül fogalmazzak, mivel épp az ellen kívánok érvelni, hogy történelmi tényekről törvény írja elő a vélemény nyilvánításának módját.

Magyarország német megszállása után a magyar parlament változatlanul tovább működött. A Sztójay-kormány intézkedéseit ez a parlament minden kényszer nélkül megszavazta. Az egyes képviselőkre, akik 1939-ben általános és titkos választással jutottak mandátumhoz, nem nehezedett semmilyen konkrét külső nyomás. A kormány kivétel nélkül olyan miniszterekből állt, akik korábban is miniszterek voltak – tevékenységüket nem kényszerből, hanem meggyőződésből végezték. A kormányzat intézkedései nem robbantottak ki országos sztrájkokat, nem vezettek tömeges elégedetlenséghez vagy fegyveres ellenálláshoz. Ellenkezőleg. A már régóta előkészített és gyakorlatilag német segítség nélkül (Eichmann 50 munkatársával szemben 200 000 magyar hivatalnok állt) lebonyolított „zsidótlanítás” következtében egy ideig az életszínvonal emelkedése következett be. A külföldi devizák, a nemesfémek, valamint az ingatlanok és ingóságok árszínvonala a Sztójay-kormány működése következtében soha nem látott mélységbe zuhant. 437 000 ember vagyonát  vonták el, ebből viszont igen sokan juthattak olyan javakhoz, amelyekről korábban még álmodni sem mertek.

Más intézkedéseket is felsorolhatnék, amelyekről vélemény kérdése, hogy morálisan vállalhatóak-e, illetve hogy az ország hasznára váltak-e vagy sem, de ténykérdés, hogy a magyar Országgyűlés többsége szuverén elhatározásból egyetértett vele. Ilyen például az a döntés, hogy a magyar királyi honvédség továbbra is vegyen részt a III. Birodalom oldalán a háborúban.

Az teljesen igaz, hogy Magyarország Kormányzóját, Horthy Miklóst a német megszállás jelentősen korlátozta cselekvőképességében. Az államfő és a kormány szuverenitása azonban nem ugyanaz. Az államfő ugyanis ahogy ma is, akkor is csupán választások alapján létrejövő erőviszonyokat szentesített. Jelenlegi államfőnk kifejtette, nem fék, hanem motor kíván lenni a nemzeti együttműködés rendszerében – de önállóságának esetleges hiányosságai okán mégsem gondolná senki sem, hogy Magyarország függetlensége veszélyben volna. Az az indoklás sem állja meg a helyét, hogy az ország azért vesztette volna el függetlenségét, mert területén idegen csapatok állomásoztak. Ez a körülmény ugyanis 1990 után is fennáll, de a NATO-katonák jelenléte éppúgy nem kelt közfelháborodást, ahogyan 1944-ben sem tört ki tiltakozó hullám azért, mert a Magyarországgal egy szövetségi rendszerbe tartozó Német Birodalom katonasága hazánkba érkezett.

Mint említettem, a preambulumtervezet elrabolja nemzeti történelmünk egy részét. Ha ugyanis az ország függetlenségét a német megszállás után elvesztette volna, akkor azok a történelmi szempontból minden bizonnyal évszázadokon át megemlékezéseket kiváltó (szégyenteljes) tettek, amelyek Magyarország lakosságának összetételét, valamint az ország ingó- és ingatlanvagyonának nagyságát jelentősen megváltoztatták, nem hazánk politikusainak felelőssége körébe tartoznának. A felelősséget más viselhetné. Nyilván, éppen ez a cél.

A kormány vonatkozó preambulumjavaslata a maga szempontjából következetlen is. Nehezen egyeztethető össze az az állítás, hogy a bolsevizmus ellen harcoló katonák „Európa hősei voltak” (Demokrata-címlap, 2004. február 5.), miközben egy olyan ország katonájaként harcoltak, amely függetlenségét elvesztette volna. Más bábjaként harcoló katonák nem lehetnek nemzeti hősök.

Hozzá kell tennem azt is, hogy az alkotmányozási javaslat az 1944-es év magyar döntéshozóinak szándékaival is homlokegyenest ellentétes, akik döntéseiket mély meggyőződésből hozták, és mindazok, akik ma is pozitív személyeknek tekintik e döntéshozókat a politikai térfél jobboldalán, bizonyára ma is büszkék e személyekre és döntéseikre. Schiberna Ferenc veszprémi főispán 1944. június 25-én hálaadó istentisztetetet, Te Deumot hirdetett a veszprémi ferences templomba, megünneplendő a kormányzat történelmi léptékű cselekedeteit. Balogh Sándor, Debrecen polgármestere „Nemzeti Vagyongyarapodás” címmel hozott határozatot azon értékek kezeléséről, amelyek megmaradt honfitársaink kezelésébe kerülhettek. A „fölös vásárlóerő megszüntetését” és a nemzet egyetemének gazdagodását ünnepelte mindenütt a magyar közigazgatás. Az elosztást „nagy jelentőségű szociális akció” címmel rendeletileg is kodifikálták. Endre László belügyi államtitkár kifejtette, hogy a kormányzat intézkedéseinek jelentőségét „csak a következő nemzedék” fogja tudni igazán értékelni. Mindehhez az akkori Magyarországnak nincs igazán köze? Ez ne volna magyar szégyen? Mentsük fel a jobboldal mai utódait a szembenézéstől?

Mindez korántsem csak a II. világháborús bűncselekményeket érinti. A magyarországi németek kitelepítését 1945-ben a magyar kormány nemcsak megszavazta, hanem a kormány tagjainak többsége az ország közvéleményére hivatkozott, és kiemelte – ugyanúgy, mint más kormánytagok a zsidókkal szemben fél évvel korábban –, hogy egyedülálló történelmi alkalom kínálkozik egy nemzeti sorskérdés megoldására. Szakasits Árpád könyörtelenséget követelt, Kovács Imre a megmaradó svábokat zárt telepekre gyűjtötte volna, Teleki Géza a „magyar faj” egészségének megőrzéséről beszélt, Erdei Ferenc azt tartotta lényegesnek, hogy gyakorlatilag mindenki kitelepíthető legyen. Mindez jóval a potsdami értekezlet előtt történt – amely egyébként sem kötelezte, hanem a magyar kormány kérése alapján lehetővé tette a kitelepítést. Az új alkotmány szerint ezért nem Magyarországé a felelősség. Igaz ugyan, hogy a szovjet megszállás alatt működő kormányok egyike sem volt szuverén, de az alkotmány preambulumából az is következik, hogy az önrendelkezés hiányában a felelősség is a nullával egyenlő. Holott erről szó sem lehet, mivel bizonyos mozgástérrel minden politikus rendelkezhetett.

A történelem értékelése mindenkinek szíve-joga. Értékítélet kérdése, hogy tömeggyilkosoknak vagy nemzeti hősöknek tartjuk 1944 magyar politikai szereplőit. Mindenki jobban jár azonban, ha a történelmi értékelést se alkotmány, se más jogszabály nem írja elő. Ha mégis jogszabály, különösen pedig alkotmány szabályozza a történelmi korszakok értékelését, akkor az értékítéleteinkért nem mi lennénk felelősek, hanem maga az alkotmány.

A büntetőjogi felelősséget történelmi tetteikért az érintetteknek kell vállalniuk, és a felelősségre vonás 1945 után többnyire meg is történt – olykor jogilag rendkívül problematikus eljárásokkal. Felelőssége azonban van az utókornak is, ha nem is büntetőjogi értelemben: tisztességesen szembenézni a történelmével. Ez az alkotmányterv ezt alapvetően akadályozza.

(a szerző történész)