Mátrai Sándor, Sipos Ferenc, Bene Ferenc, Farkas János, Mathesz Imre, Szepesi Gusztáv, Albert Flórián.

Az 1966-os vébén a brazilokat 3-1-re legyőző magyar válogatott kezdőcsapatából hét játékos halt meg. Ez azért mellbevágó, mert az akkori brazil kezdőből egy játékos halt meg. Az 1966-os világbajnok válogatottból ketten nem élnek. Az ezüstérmes NSZK csapatából egy játékos halt meg. A bronzérmes portugál válogatottból is egy halt meg. A magyarból hét.

És ez a szám még akkor is rettenetesen sok, ha hozzáveszünk még két keleti blokkba tartozó országot, ahol – akárcsak Magyarországon – alacsonyabb a születéskor várható életkor: a portugálok elleni bronzmeccset elvesztő szovjet válogatottból öt, az ellenünk 3-1-re vesztő bolgár csapatból négyen nem élnek már.

A különbség még riasztóbb, ha megnézzük, mi lett az 1966-os világbajnokságon szereplő játékosokból a pályafutásuk befejezése után. A brazilok, nyugatnémetek, portugálok, angolok között van orvos, bajnokcsapat edzője, az ismertségét a taposóaknák elleni küzdelemre felhasználó aktivista, sikeres üzletember, életét a sorstársai gyógyítására föltevő gyógyult rákos. És van a páratlan karriert befutó Franz Beckenbauer, aki világbajnok szövetségi kapitány, világbajnoki szervezőbizottsági elnök, bajnokcsapat edzője, klubelnök.

Meg persze trógerek is vannak köztük, sikkasztó, alkoholista, meg mindenhonnan kirúgott edző.

A brazilok, nyugatnémetek, portugálok, angolok, valamint a magyarok életútja pont annyiban különbözik, mint az ottani hetvenes-nyolcvanas évek miliője az ittenitől.

A mieink még itt Magyarországon se nagyon tudtak érvényesülni, és nem azért, mert tilos volt nekik, hanem mert nem tudták elképzelni, hogy lehet annál nagyobb boldogság, mint gebinben üzemeltetni egy Hungária körúti talponállót. Vagy sehol sem jegyzett, de jól fizető ománi, líbiai, indiai csapatokat edzeni az Országos Testnevelési és Sporthivatal kegyelméből. Vagy szeretett klubjuk tiszteletbeli elnökeként kapni egy néhány négyzetméteres irodát a stadionban.

De legtöbbjüknek még ez sem adatott meg. NB II-es és NB III-as csapatokat edzettek, Sopronból költöztek Mohácsra, Mohácsról Hódmezővásárhelyre, Hódmezővásárhelyről Boglárlellére, ahol éppen volt munka. Vagy ott van Szepesi Gusztáv, aki a magyar–brazilon leradírozta a pályáról a világbajnok Garrinchát, majd tíz év múlva telepőr lett Nagyegyházán.

Nekem Albert Flórián a hatvanas évek legjobb játékosa. Csak hiányérzetem van. Azt sajnálom, hogy 1974. március 17-én, amikor befejezte focista pályafutását, nem kezdődött el egy másik, hasonlóan fényes karrier. De ehhez szegény Albertnek minimum Németország nyugati részére kellett volna születnie. Nálunk alighanem tényleg kihozta magából a maximumot.