Az ország, a nemzet és a magyar társadalom ügyeiről felelősen gondolkodók mára szinte kivétel nélkül eljutottak arra a következtetésre, hogy „ez így nem mehet tovább”. Nem mehet tovább, mert jelenlegi viszonyaink állandósulása tartós leszakadást, a nyugati fejlődési modellhez való újracsatlakozási lehetőségünk elszalasztását eredményezheti. Amint azt az elmúlt másfél évtized vergődése mutatja, a külső környezetünk drámai változásai nélkül is könnyen amolyan közép-európai Argentína válna belőlünk.

Ezen túl azonban két olyan, az egész nyugati civilizációt átfogó folyamat is alakítja sorsunkat, amelyek súlyát nehéz lenne túlbecsülni, és amelyek drámaian felerősíthetik víziótlan sodródásunk hosszú távú negatív hatásait. Az egyik a magyar gazdaság megállíthatatlannak tűnő integrálódása az európaiba, a másik a kulturális globalizáció.

Az európai gazdasági integráció hatására a következő másfél-két évtizedben el fog dőlni, hogy az új tagországok csatlakozása nyomán kialakuló nagy európai munkamegosztásban milyen tevékenységek fognak hazánkban koncentrálódni. Magas szintű képzettséget igénylő, nagy döntési szabadsággal járó és nagy nyereséget termelő feladatok vagy elsősorban szakmunka típusú, utasítás-végrehajtás logikájú, kevés nyereséget termelők.

Az előbbi, ha úgy tetszik az ír változat, azt jelentené, hogy hazánk prosperáló pályára áll, képes hosszú távú perspektívát nyújtani tehetséges fiainak, és a gazdasági élet logikája megerősíti a magabíró, az államtól és a nagy szervezetektől független állampolgárok státuszát.

Az utóbbi, a portugál modell, az állandósult rövid távú recesszió-konjunktúra ciklusok világa, ahonnan értelmes munkalehetőségek híján menekülnek a képzett fiatalok, és ahol az emberek egy meghatározó része nagy nemzetközi vállalat távoli filiáléjának bennszülött munkatársa.

Ezzel párhuzamosan – de jelentős részben függetlenül – felgyorsult a kulturális globalizáció, azaz a nemzetek kulturális önállóságának gyengülése. A tömegkommunikációs és kulturális piac erőteljes nemzetköziesedése az ízlés és ezzel együtt a kultúrafogyasztók által támogatott alkotások homogenizálódását is eredményezi. Ez a folyamat – a gazdasági integrációhoz hasonlóan – ki fogja termelni néhány nyertesét és nagyszámú vesztesét.

Az előbbiek nagy, országhatárokon átívelő régiók kulturális centrumaivá válnak, és természetes gyűjtőhelyet és referencia pontot jelentenek az így lefedett területek tehetségei számára. Miközben az ilyen kulturális központok szükségszerűen kozmopolita nagyvárosok, paradox módon ezek képesek leginkább eltartani és megtermékenyíteni a helyi nemzeti kultúrát is (lásd Barcelona és Dublin példáját).

Az alternatíva meglehetősen lehangoló, különösen egy olyan, önmagát elsősorban magaskultúráján keresztül meghatározó nemzet számára, mint a magyar. A kulturális globalizáció perifériáján ugyanis döntő többségében fogyasztók laknak. Az alkotók elköltöznek, elhallgatnak, vagy a rendelkezésre álló szűkös pénzeszközökről folytatott szánalmas belterjes vitákba süppednek. A periférián fokozatosan leépül az értő közeg, elfogy a pénz, és a nemzeti kultúrát önmegvalósító paprikajancsik hibernálják hosszú-hosszú időre.

Magyarul: sorsfordító időket élünk. A következő egy-két évtized fejleményei nagyon hosszú időre meg fogják határozni hazánk helyzetét. Ahogyan a kiegyezés vagy a szovjet megszállás fél évszázadra kijelölte az ország mozgásterét, ugyanúgy az európai gazdasági térbe való betagozódásunk és a kulturális globalizációra adott válaszunk is hosszú időre meghatározza jövőnket. Ha az elmúlt húsz év által meghatározott pályán haladunk tovább, a gazdasági és kulturális értelemben vett perifériára szorulás gyakorlatilag biztosra vehető.

Az ezígy

Igaza van tehát mindenkinek, aki úgy érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Ameddig azonban nem értjük, hogy mi is az ez és az így, és még inkább, hogy mit is kellene változtatni ahhoz, hogy ne legyen ezígy, addig legfeljebb keseregni és hőzöngeni tudunk, saját árnyékunkon átlépni viszont aligha.

Az ezígy tünetei jól ismertek. Például az, hogy miénk a fejlett világ egyik legnagyobbra hizlalt állami szektora, de az állami oktatás és egészségügy minőségi mutatói katasztrofálisak. Közben tudományos és kulturális szempontból még csak részei sem vagyunk a nyugati fősodornak.

Politikai elitünk pedig nemcsak, hogy elfogadható helyzetelemzést, ne adj' Isten, kitörési stratégiát nem tud felmutatni (aki az előbb arra gondolt, hogy „na de a reformok” vagy „na de a Nemzeti Konzultáció”, az kérem most hagyja abba az olvasást), de belterjességével, rövidlátásával és korrumpáltságával kifejezetten nehezíti helyzetünket. És akkor még nem beszéltünk a valóban nagy léptékű problémákról: a drámai népesedési helyzetről, a magyar cigányság teljes kiúttalanságáról vagy nyugati szövetségi viszonyaink erodálódásáról.

Az ezígy azonban nem e jelenségek összesége. Sokkal inkább az a belső logika, ami összekapcsolja őket, ami biztosítja a fennmaradásukat, ami ellehetetleníti a változást, és asszimilálja vagy elkergeti a változtatni vágyókat. Az ezígy nem egy párt, nem egy érdekcsoport, mégcsak nem is egy generáció. Az ezígy normák és magatartásminták összesége. Az az íratlan szabályrendszer, ami mentén a magyar elit játszik.

Az ezígy pillérei

Az ezígy három, egymást erősítő pilléren nyugszik: a féltudás tudásként való elismerésén, a teljesítményelv ignorálásán, valamint az egyéni felelősség tagadásán. A mai elit két évtizedes sikertelenségének egyik legfőbb oka, hogy a nyolcvanas években szerzett és gondosan konzervált féltudását valódi tudásként értelmezték.

Elhitték maguknak, hogy nemzetközi szinten is értékelhető ismeretekkel, tapasztalatokkal bírnak, hogy nem kellene másoktól tanulniuk, hogy ők és csakis ők tudják, hogy mi kell ennek az országnak (erről bővebben lásd A féltudású magyar elit című cikkben).

Féltudásukkal nem az az alapvető probléma, hogy sok mindent nem tudnak, hanem az, hogy mennyi mindenről nem tudják, hogy nem tudják. Képtelenek megkülönbeztetni a jó ötletet a bizarrtól, a hasznos tanácsadót a lézengő rittertől, általában a releváns tudást a kóklerségtől.

Az elit féltudása pedig lehetetlenné tette, hogy a teljesítmény meghatározó mérce legyen Magyarországon. Releváns tudás hiányában ugyanis a magyar elit nem volt és máig nincs abban a pozícióban, hogy hazai eredményeket nemzetközi kontextusban értékeljen. Ezért volt képes sikeresnek deklarálni az elmúlt két évtized különböző időszakaiban a pártvagyon, a kárpótlás, a privatizáció, a nyugdíjreform, az autópálya-építés-finanszírozás vagy éppen az egészségügyi reform kezelését.

Külhoni tapasztalatokkal összevetve látható, hogy koncepcionálisan el volt rontva és még rosszabbul volt végrehajtva mindegyik, de itthon örülni kellett nekik. Természetesen az egyes emberek szakmai megítélését sem a teljesítményük, hanem az eliten belüli babonák és hiedelmek vagy éppen személyes népszerűségük határozza meg. Ezért aztán nekünk csak sztárjaink vannak, elismert szakembereink nem nagyon.

Teljesítményelvárás híján pedig nem lehet szó egyéni felelősségről sem (persze elméletileg lehetne morális alapú felelősségkoncepciónk, de Magyarországon ez tényleg csak elméleti alternatíva). Sokan megírták már: egy szint felett hazánkban egyszerűen nem lehet megbukni. És ez nemcsak az államhoz közel, a politikában, az akadémiai szektorban vagy a közmédiában igaz. Még a látszólag teljesítményelvű üzleti életben is mindig találni egy-egy haveri bankhitelt, egy kis állami támogatást vagy egy önkormányzati megrendelést, amivel elkerülhető a kudarc.

Az ezígy és a közérdek

Amilyen rossz a féltudás, valamint a teljesítményelv és az egyéni felelősség hiánya az országnak, annyira kellemes az elit tagjainak. Az ezígy-ben ugyanis a pozíciók megtartásához se tudással bírni, se teljesíteni nem kell, elég ha az ember a körön belül van. Az ilyen elit nem alkotásra rendezkedik be, hanem szerzésre.

Az üzleti elit, a magyar mágnások döntő többsége vagy a korábbi állami vagyon áron aluli megszerzésével (privatizáció), vagy az államnak történő túlárazott beszállítással (állami megrendelések), esetleg a törvények nyílt kijátszásával (számlagyárak, csempészet) szerezte vagyonát.

A politikai elit önnön mindennapi betevőjét az állami és önkormányzati megrendelések – eufemisztikusan pártfinanszírozásnak nevezett – intézményesült megcsapolásval teremti meg.

A honi kulturális és tudományos elit tagjai pedig szinte kizárólag – egy felkent személy vagy egy párt iránti – lojalitásban versenyezve próbálják biztosítani a fő megélhetési forrásuknak számító állami támogatásokat.

A köz érdeke számára előnyös alkotó tevékenységek egyszerűen nem kifizetődőek. Miért teremtsen valódi versenyelőnyt a vállalkozó, ha legalább annyit kereshet túlárazott állami beszerzésekből vagy „alternatív csatornákon” kompenzált állami támogatásokból? Miért gyötörje magát a politikus távlatos problémákkal, ha a média és a médiából tájékozódó szavazók nem ezt kérik számon? Miért próbáljon valódi művészi vagy tudományos értéket teremteni valaki, ha az állami pénzt politikailag motivált látszattevékenységért ugyanúgy megkapja? Miért foglalkozzanak a magyar elit tagjai az európai gazdasági térbe való integrálódásunk vagy a kulturális globalizáció lehetőségeivel és veszélyeivel, ha enélkül is pozícióban maradnak?

Az ezígy ellentétbe állítja a köz érdekét az elit tagjainak egyéni érdekeivel. Az elit tagjai a köz kárára boldogulnak. És mostanra nem csak a motiváció a probléma. Mivel sohasem volt rákényszerítve, a mai magyar elit nem tanult meg alkotni, építkezni. Az egész nemzetet érintő összetett kihívások kompetens kezelése minden ország elitjének nehéz feladat. Az ezígy csak „szerezni” tudó elitjének azonban megoldhatatlan próbatétel.

Az ezígy egyenes adásban: az egészségügyi reform

Az ún. egészségügyi reform története jól illusztrálja e tényt. Egy nagyvállalat teljes átalakítását legalább egy évig szokták előkészíteni, hasonló méretű állami intézményeknél ez kicsit hosszabb időt vesz igénybe, míg az igazán összetett nagy rendszerek (és az egészségügy vita nélkül ezek közé tartozik) esetében ez rendszerint két-három évig tart. Két-három évig.

Hazánkban az egész egészségügy átalakításának előkészítésére hat hónap jutott. Kevesebb, mint amennyit például az egyik legnagyobb hazai vállalat szánt adminisztrációs funkciói kiszervezésének előkészítésére. Ki gondolhatta komolyan, hogy ilyen felkészüléssel a rövid távú költségcsökkentésen túlmutató, valódi minőségjavulást eredményező változtatások valósíthatóak meg?

Csak az, aki nemcsak soha nem látott ilyesmit, de még csak nem is olvasott róla; aki még azt sem tudja, mit használjon referenciának; aki azt gondolja, hogy a vezetés a deklarációkban merül ki; és aki elhiszi, hogy a „mieink” (a progresszívek, a nemzetiek, a liberálisok – kinek mi tetszik) tényleg mindenhez értenek. Röviden, a jelenlegi magyar elit.

A kormány látványosan bízott abban, hogy ezt az ügyet ilyen megközelítéssel sikerre lehet vinni. A féltudásúak együgyű magabiztosságával tették fel erre egész kormányzati ciklusuk sikerét. Az ellenzék szerint nem is volt szükség változtatásra, esetleg több pénz kellett volna a rendszerbe. Mintha nem az lenne a helyzet, hogy más posztkommunista országok lényegesen kevesebb pénzből három-négy évvel magasabb várható élettartamot biztosítanak.

A legrosszabbak azonban a magyar közélet hivatalos szakértői voltak. Egy szót sem szólnak a megvalósítás esetleges nehézségeiről, hanem csak jönnek a nyolcvanas-kilencvenes évek mozgalmi küzdelmeiből ittragadt toposzaikkal: magán egyenlő tökéletes; állami egyenlő nemzeti; állami egyenlő pazarló; magán egyenlő kizsigerelő. Ja, meg hogy a reformnak mindig örülni kell.

Az ezígy tartalékai

Bár a jelenlegi magyar elitnek köszönheti világra jöttét, az ezígy sajnos szülei nélkül is életképes. Képes ugyanis arra, hogy lassan, de biztosan szocializálja a következő generációkat, és ezzel átörökítse, fenntartsa önmagát. Elég csak XY ifjúpolitikusra, esetleg AB-re, a mutyiból meggazdagodott fiatal BMW-sofőrre, továbbá CD-re, a politológusnak nevezett médiatitánra vagy EF-re, a magát kifejezni csak magyarul képes harminc körüli egyetemi adjunktusra gondolni. Ők ugyanúgy az ezígy oszlopai, mint tizenöt vagy harmincöt évvel idősebb mestereik.

Az erős túlélési képesség nem csak az ezígy sajátja: az egymást kölcsönösen erősítő, intézményesült szabályokról nagyon sokan leírták már, hogy ún. pályafüggőséget alakítanak ki, azaz könnyen túlélnek akkor is, amikor az őket létrehozó eredeti körülmények már rég nem állnak fenn. A pályafüggőség iskolapéldája a szicília maffia, ami évszázadok óta megannyi közszolgálati tevékenységet lát el: sokkal jobb módszerek is lennének ezen állami feladatokra, de olyan sokan érdekeltek a rendszer fenntartásában, hogy eddig minden változtatási kísérlet előbb-utóbb elbukott.

A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy semmi garancia sincs arra, hogy egyhamar kilépünk a mutyi világából. Sőt tudatos és eltökélt változtatási szándék hiányában egészen biztosan hosszú időn át megragadnánk e viszonyok közt.

Az ezígy és a turáni átok

A „szerencsésebb történelmi fejlődésű” országokban az íratlan szabályok biztosítják, hogy az elit tagjainak érdekük legyen a közösségi célok előmozdítása is. Nálunk is lehetne amúgy csinálni. A pályafüggőség nem azonos a turáni átokkal. A „nálunk ez mindig így volt, ezért mindig is így lesz” típusú érvek pusztán a tehetetlenek, a lusták és az örök megalkuvók kényelmes kifogásai a sodródásra.

Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltő alatt. Az ezígy-ből való kitörés természetesen lehetséges.

Mai elitünkkel azonban nem fog menni. Se nem akarnak, se nem tudnak a viszonyokon változtatni. Nem akarnak, mert egy normálisabb közegben az ő féltudásuk csak félpénzt érne. De nem is tudnak, mert már túl sok időt töltöttek el az ezígy-ben (és általában sehol máshol) ahhoz, hogy képesek legyenek máshogy és valóban másban gondolkodni.

Az ezígy legyűrése

Egy másik, más szabályok szerint működő elit kell tehát. Ehhez a jövő magyar elitjébe aspiráló mai húszasoknak és harmincasoknak (és persze az idősebb generáció ezígy-et maga mögött hagyni képes néhány tagjának) egy teljesen új szabályrendszert, az amúgy-ot kell bevezetnie és követnie. Nincs mire várni, ezt már most el kell kezdeni. Az alapoknál.

(I) A féltudásból a tudás felé

Újra kell fogalmaznunk, hogy mit tekintünk releváns tudásnak. Meg kell ismerni azt, amit a valódi tudás mércéjének szokás tekinteni a nyugati civilizációban: a logikát, a tények keresését és tiszteletét, valamint az egészséges kételyt önmagunkkal szemben.

Ez azonban ma itthon, a mai elit tagjai által uralt iskolákban és munkahelyeken lehetetlen vállalkozás. Egyszerűen nincs kitől megtanulni (tisztelet a nagyon ritka kivételnek). A releváns tudás felismerésének, azonosításának készségét külföldön, Nyugat-Európában vagy Amerikában lehet elsajátítani.

Ez azonban nem elegendő. A külhonban szerzett tudást adaptálni kell hazánkra. Miközben a nemzetközi tapasztalatok rendkívül értékesek, egyik sem alkalmazható egy az egyben Magyarországon. A sikeres adaptációhoz azonban meg kellene ismerni az országot és a magyar társadalmat. Nemcsak Budát, az V. kerületet és a főváros körüli műfalvakat.

Legalábbis sejteni kellene, hogy mik a legfontosabb kérdések egy tanyán, egy kisvárosban vagy egy cigányputriban, hogy miért költözik el valaki Írországba, és hogy miért marad Borsodban. Az amúgy-ban csak az a tudás tekinthető relevánsnak, ami a megismerés nyugati civilizációban elfogadott alapjaira és a hazai viszonyok átfogó ismeretére épül.

(II) A teljesítmény rangjának helyreállítása

Be kell vezetnünk a teljesítményt mint kiemelt fontosságú értékmérőt. Sajnos, ezt nehéz lenne itthon megtanulni, hiszen kis szigetektől (bizonyos sportágaktól, az üzleti élet néhány szegmensétől) eltekintve hazánk nem e logika mentén működik. Megint csak a nyugati tapasztalatszerzés marad az egyetlen széles körben elérhető alternatíva.

Ahhoz, hogy az egyének megítélésében a teljesítmény valóban fontosabbá váljon, mint a szándék, le kell győzni még egy jelentős akadályt. A jövendő elitbe aspirálók többségének hinnie kell abban, hogy az alapvető kérdésekben ugyanaz a cél vezérel mindannyiunkat: egyikünk sem akar leszámolni a másikkal, egyikünk sem akarja tönkre tenni a másik egzisztenciáját, és mindegyikünk az ország és a nemzet előnyét kívánja.

Most ugyanis ennek az ellenkezője igaz, és ezáltal a vélelmezett szándék (azaz, hogy ki a „mi emberünk”, akitől nem kell félni) sokszor szükségszerűen tromfol minden más szempontot. E kérdésben különösen nehéz lesz megoldást találni, hiszen mélyen rögzült félelmekről és mondjuk ki, utálatról van szó - még a fiatalabb generációkban is. Első lépésben meg kell találni azokat a célokat, amelyek nyilvánvalóan közösek, és ezek érdekében kell megpróbálni együtt dolgozni.

Nem elég azonban, ha a teljesítmény a fokmérő, fontos az is, hogy mércéje a nyugati civilizáció egésze legyen. Jól felfogott érdekünk, akárcsak természetes büszkeségünk azt követelik, hogy az amúgy ne fogadja el teljesítménynek azt, ami tőlünk nyugatabbra nem ütné meg a mércét. Európai uniós tagságunk és a kulturális globalizáció nemsokára házhoz fogják hozni a nyugati versenytársakat. Már nem sokáig lehet előlük elbújni, itt az ideje, hogy elkezdjük hozzájuk mérni magunkat.

(III) A felelősség kultúrájának kialakítása

S ha végre lesz egy magyar elit, amelyik meg tudja különböztetni a tudást a féltudástól, és amelyiknek valódi mérce lesz a teljesítmény, akkor kialakulhat a felelősség kultúrája. Ehhez elengedhetetlen, hogy gazdája legyen a sikertelenségnek is, hogy következtetéseket vonjunk le a kudarcokból, és persze, hogy lapátra kerüljenek a teljesen alkalmatlanok.

Óriási szükség lenne minderre, mert csak így alakítható ki a folyamatos visszacsatolások azon rendszere, amellyel kiemelkednek az alkotni tudók, és helyükre kerülnek a kontárok, azaz amely gondoskodik a fiatal amúgy fennmaradásáról.

A változás első jelei

Az ezígy alapjai már nem olyan erősek, mint öt évvel ezelőtt. A magyar elit legitimációja rendkívül meggyengült az elmúlt években. Az ország jelenlegi állapotán lemérhető kudarcuk – különösen a szomszéd országok éles kontrasztjának fényében – megrendítette a fiatalabbak és az önállóan gondolkodó idősebbek bizalmát.

A külföld pedig – ami a kilencvenes évek közepén az ő dicsőségük hamis himnuszát zengette – olyannak látja őket, amilyenek: belterjesek, anakronisztikusak és víziótlanok.

A mostaniaknál felelősebb, nyitottabb és sikeresebb új magyar elit kialakítását nem kell a nulláról kezdeni. Egyrészt az elmúlt évtizedben a magyar egyetemisták jelentős része már tanult külföldön, nem elhanyagolható hányaduk pedig kifejezetten nívós intézményekben képezhette magát.

Idegennyelvtudásuknak köszönhetően ők már nem csak helyi zseniktől hallhatnak a világ dolgairól, képzésüket, világképük alakítását nem monopolizálhatja a magyar elit. Sőt külföldi tapasztalatuk lehetővé teszi, hogy egyértelműbben lássák a hazai helyzet fonákságait, illetve a megoldási alternatívákat, mint a szinte csak magyar tapasztalatokkal rendelkező mai vezető réteg.

Másrészt hazánk az európai gazdaságba történő integrálódásának mellékhatásaként az elmúlt évtizedben számos fiatal magyar vállalkozó, menedzser, kutató és művész kezdhetett nemzetközi karriert. Közülük jó néhányan sikeressé is váltak. Az ő egzisztenciájuk már nem függ a mai magyar elit kényétől-kedvétől. Mivel számukra az ezígy világa teljesen idegen és taszító, az azzal való szakítás egyik legfontosabb támaszai lehetnek.

A következő lépések

Bármennyi biztató jelet is vélünk azonban felfedezni, el kell felejtenünk a „forradalom lájt” típusú elképzeléseket. Nincs olyan csodaszer, ami egyszerre megszabadít minket az ezígy-től. Aki azt állítja, hogy az elmúlt huszonöt év (és a többiről most ne is beszéljünk) sarát gyorsan magunk mögött hagyhatjuk, az ostoba, vagy a szavazatunkra vadászik.

A sokak által áhított új politikai párt is csak a mai elitre tudna támaszkodni, és hamarosan ugyanúgy beszippantaná az ezígy, mint a jelenlegieket. Önmagában nem gyógyír az állam leépítése sem, mert bár közintézményeink valóban az ezígy legerősebb bástyái, a keletkező űrt hű szövetségeseik, az államból élő vállalkozók töltenék be – cseberből vederbe.

El kell fogadni, hogy az amúgy kialakítása egy-két évtizedig is eltart majd. Az ugyanis nem egy könyv vagy egy törvény, amit egyszer meg kell írni, aztán mindenki követi, hanem egy normarendszer, ami csak fokozatosan alakítható ki, és amit csak lépésről lépésre lehet érvényesíteni. Az amúgy felépítéséhez alkotásra és tanulásra van szükség, ezek a tevékenységek pedig szükségszerűen sok időt igényelnek.

Aki részt akar venni mindebben, az valószínűleg nem teheti meg, hogy ne szerezzen számottevő tapasztalatot tőlünk nyugatabbra. Nem azért, mert ott mindent tudnak, hanem mert annyi minden van, amit csak ott lehet elsajátítani. Bármennyi fecske is jön majd azonban haza Nyugatról, nem lesz elég a tavaszhoz. Egyenként, egyénenként ugyanis a legelszántabbakat is bedarálná vagy elüldözné az ezígy.

Olyan szervezetekre és közösségekre van szükség, ahol a releváns tudás fontossága és a teljesítményorientáció gyökeret ereszthet és szárba szökhet. Ezek a mini amúgy-ok megvédhetik az oda tartozókat az első időszakban. Olyan kutatói csapatok kellenek, mint a Roska Tamás vagy a Simonyi Károly vezette; olyan cégek, mint a Concorde vagy a Graphisoft; olyan és olyan kezdeményezések, mint a Bűvös Szakács vagy a Csillagszemű Táncegyüttes; olyan orgánumok, mint az Info Rádió.

Valami miatt azonban nagyon kevés hasonló példa van. Minden bizonnyal azért, mert az ezígy-ben túl sok mindennek kell szerencsésen együtt lennie ahhoz, hogy ilyen kezdeményezések sikeresek legyenek. Egyszerre kell egy jó üzleti vagy „társadalmi” vállalkozó, tőke, szellemi társak, és persze kapcsolatok.

Az amúgy ügyéért tenni kívánók döntő többségének ma még hiányzik egy-két tényező a fentiek közül. E lyukak betöméséhez olyan koordinációs intézmények kellenének, amik lehetővé tennék, hogy a hiányzó tényezők iránti kereslet megtalálhassa a kínálatot.

Olyan szervezeteket és fórumokat kell létrehozni, amelyek kapcsolatot teremtenek az amúgy-ban érdekelt vállalkozó szelleműek között – anélkül, hogy amolyan központként megpróbálnák megmondani, hogy mit is csináljanak a többiek.

Az amúgy-ért tenni szándékozó csoportok közül pedig néhánynak fel kell vállalnia nemzeti stratégiai kérdések nyilvános elemzését, sőt azokban megoldási lehetőségek azonosítását és megvalósításuk előmozdítását is. Részben azért, mert az ezekben elért siker rendkívül nagy láthatóságot és legitimációt biztosítana az amúgy ügyének.

De még inkább azért, mert jó pár ügyben tíz év múlva egyszerűen késő lesz. Az európai gazdasági térséghez való integrációnk stratégiája vagy a kulturális globalizációhoz való viszonyunk például éppen olyan kérdések, amikre nem halogatható a válasz, mert később már nem leszünk döntési helyzetben.

Ha a következő egy-két évben sikerül néhány nagy és számos kisebb kérdésben hitelesen újat mondani, nívós vitát provokálni, akkor kijelenthető lesz, hogy tényleg megtettük az első lépéseket. Hogy van reális alternatíva. Hogy a nyolcvanas évek sem tartanak majd örökké.

* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetően meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban. A szerző első cikkét A féltudású magyar elit címmel idén februárban közölte az Indexen.