Most nem szabad a hideg és egyéb téli kényelmetlenségek miatt nyavalyogni. Az a maroknyi magyar ember, akinek sikerült életben maradnia az elmúlt hét viszontagságai, a mínusz húsz, a hó és a karácsony előtti idegrohamok után, jobban teszi, ha inkább valami örvendetessel foglalkozik. Nem az élet rejtett szépségeivel, mert egyrészt ki az a hülye, akinek az életében vannak rejtett szépségek, másrészt meg amiről most szó lesz, annál messzebb a rejtettől kevés dolog van Magyarországon.

Különböző álláspontok vannak azzal kapcsolatban, hogy Budapestnek jót tesz-e a hó, és hogy egyáltalán van-e helye egy ütött-kopott nagyvárosban egy nap fehérségnek és húsz nap latyaknak. Ezen álláspontok közül én az egyik legradikálisabbat tudom magaménak. A hó, a karácsonyi vásárok és a kipirult arcú kis krampuszkák nagy barátai viszont leginkább azt szokták szeretni a városban, hogy ilyenkor, amikor villanyoszlopokra aggatott, kiégett izzók teszik varázslatossá, a városban minden olyan békés és békebeli. Éppen itt lehet a kutya, valamint a Habsburgok teteme elásva: békebeli a - kérem, ezek nem erős szavak az évnek e csillagszórós időszakában, a világon legalább két olyan népszokást is tudok, amely a szarást és Szent Karácsony ünnepét szorosan összefonja - seggem.

Elfogadom, de meg nem engedem ám, hogy ennek a városnak a múltja a Monarchia, és hogy szinte minden ötven évesnél régebbi épülete bárhol lehetne Bécstől Lvovig, mert ami annál idősebb volt, azt menet közben lebombázták, szétlőtték, elbontották. Ha már így alakult, muszáj együtt élnünk ezzel a fene nagy és gemütlich Habsburg hagyománnyal. Viszont igenis legyenek komolyabb vágyaink, és ne elégedjünk meg azzal, hogy hazánk fővárosa, de még annak belvárosa sem, a Schönbrunn lepukkantabb szegleteire hasonlítson.

A kommunistákról, hogy maradjunk az idegen hatalmaknál, szintén igen sok rosszat el lehet mondani, azt viszont legalább nem, hogy ne lettek volna ötleteik. Budapest azért szerencsésen megúszta, hogy akkora vörös borzalmakat építsenek bele, mint Bukarestbe vagy Varsóba. Sőt, ha megnézzük, hogy az utóbbi húsz évben hány jeles vagy érdekes dolog épült ebben a városban (egy, vagy legfeljebb kettő), kifejezetten jól jártunk a szocreál építészet alkotásaival. Ezt az állítást pedig semmi nem bizonyítja jobban, mint a belváros pesti partjának két emblematikus épülete, a Marriott és az Intercontinental szállodák.

Ezt a két hotelt a város lakosainak többsége irtózatos pörsenésnek tartja ebben a csodálatos metropoliszban, ahol a világ legszebb női élnek, és amelynek éttermei messze földön híresek. Mivel Európa legápoltabb, legjobban öltözött polgárairól van szó, érdemes odafigyelni esztétikai és ízlésbeli értékítéleteikre. Mindkét épületet az a Finta József tervezte, akinek munkássága nem megosztja a közvéleményt, hanem néhány elkötelezett rajongóját leszámítva mindenkit egyetlen, gyűlölettel és csákányokkal teli akolba terel. Finta valóban adott ki a kezéből irtózatos szörnyeket, ám pont nem azok az alkotásai minősülnek urbanisztikai bűnténynek, amelyeket a közvélemény legjobban gyűlöl. Hanem például a Kempinski, ami leginkább a tizenöt évvel ezelőtti Michael Schumacher germán ízlésének felel meg, vagy a Teve utcai Rendőrpalota, amely viszont kísértetiesen hasonlít egy olyan űrhajóra, amit Hiller István és Suchman Tamás terveztek közösen.

Finta korábbi épületei közt vannak jók, a két legszebb pedig éppen a Duna partján bontja meg szerencsésen Budapest belvárosának fárasztóan monoton arcképét. A Forum néven épült mai Intercontinentalnak vannak hibái, borzalmas színét például néven nevezni is szinte lehetetlen, a Duna Intercontinentalként épült Marriott brutális tömbje viszont kiállta az idő próbáját, és egészen egyszerűen gyönyörű. Szépségét talán csak az a fajta ember nem képes meglátni, aki egy szovjet lakótelep lenyűgöző vonásait sem látja, és egyáltalán nem tetszenek neki az olyan festmények, amiken nem szép nők vannak. A Marriottnak mind a Dunára néző, mind a hátsó, üzbég atomerőműhöz hasonlító hátsó arca tökéletesen működik. A hatvanas években épült, és Sofia Loren és James Bond mellett sem vallana szégyent. Ennél többet magyar épületről nem nagyon lehet elmondani.

Az örök kukacoskodóknak őszintén ajánlom, hogy egy havas téli napon villamosozzanak el a 19-essel a Batthyány tértől a Gellért térig, és közben végig figyeljék a pesti panorámát. Az egységesen unalmas látképet a két szállodán kívül csak a Parlament épülete bontja meg. Ahova pedig már nem ért el a Habsburgok mocskos keze, a Petőfi hídon túlra, csak még siralmasabb a helyzet. Ezeken a kies vidékeken látszik a legjobban, hogy mire volt képes ez a város és ez az ország akkor, amikor már szabad lehetett. A Lágymányosi hídig tartó rész, Demján Sándor lakóházaitól a Nemzeti Színház egyszerűen röhejes tömbjén át a Művészetek Palotájáig igazi szimbóluma a mi ízlésünknek és a mi tempónknak.

Finta két szállodája viszont nem csak jól néz ki, hanem szívet melengető látvány mindannyiunknak, akik a Monarchiánál többre vágyunk. Többre a régi, esetleg tényleg szép épületek újra és újra tatarozásánál, és ha toronyházakra nem is, de új és jó ötletekre mindenképpen. Ha még Fintának és a kommunistáknak is sikerült, mi is vágyhatunk többre a mézeskalácsházas téli tájnál.