A gazdasági élet egyes vezetői szerint a Gazdaságfejlesztési Operatív Program (GOP) forrásait meg kellene duplázni a 2007–2013-as időszak egészére, nem elegendő az elmúlt évben az uniós forrásokból a gazdaságfejlesztésre átcsoportosított további 111 milliárd forint. Természetesen minden lehetséges intézkedést meg kell tenni annak érdekében, hogy korszerűsítsük a magyar gazdaság szerkezetét, javítsuk a hazai vállalkozások versenyképességét rövid és hosszú távon egyaránt. Kérdés azonban, hogy valóban ezt szolgálja-e a GOP-ba való átcsoportosítás.

Mi is a GOP? Úgy írnám le a lényegét, hogy cégek pályáznak közpénzekre, és közpénzen fizetett hivatalnokok döntenek arról, hogy mely cégek mennyit kapnak ezekből a közpénzekből.

Az eddigi (történelmi) tapasztalatok és gazdaságpolitikai ismereteink azt mutatják, hogy a gazdaság szereplőinek osztogatott közpénzek komoly zűrzavart okoznak a piacon. Magyarországnak sajnos épp elegendő tapasztalata van arról, hogy hová vezet, ha a gazdaság szereplői nem a vevőkért versenyeznek, hanem az állami pénzekért. Szerte a világon sok közgazdász állítja, hogy a Szovjetunió és a hozzá hasonló gazdasági rendszereket működtető országok bukásának legfőbb oka az volt, hogy az árak nem tükrözték a valódi költségeket.

Az egész Szovjetunióban még a ceruza árát is központilag határozták meg Moszkvában. A vállalatokat a kormányzat összevissza támogatta egyedi döntések alapján, átláthatatlan folyamatokon keresztül. Végül már senki sem tudta, hogy mi mennyibe kerül valójában, hiszen az árak nem a valóságot mutatták. Ez azt eredményezte, hogy minden szinten állandóan hibás gazdasági döntések születtek, ami egyebek mellett óriási pazarláshoz is vezetett.

Az igazság pillanata a Szovjetunióban és a hozzá kapcsolódó volt szocialista országokban akkor jött el, amikor áttértek a piacgazdaságra: egyik napról a másikra összeomlottak azok az iparágak, amelyeket korábban az állam úgy tartott el, hogy máshonnan vont el forrásokat. (Ilyen volt például a nehézipar és a bányászat. Magyarországon az utóbbiban a dolgozók száma néhány év alatt százezerről ötezerre apadt.) Ugyanakkor ugrásszerű fejlődésnek indultak azok a tevékenységek, amelyek korábban az állami forráselvonások miatt gyakorlatilag stagnálásra voltak ítélve (gondoljunk például a telefontársaságokra).

A Reformszövetség egyik háttéranyaga is rámutat, hogy az állami pénzosztogatás a különböző piaci szereplőknek rendkívül rossz hatékonyságú: „A konkrét pályázati kiírások ráadásul sokszor célt tévesztenek, nem teszik lehetővé a tényleges problémák megoldását, ugyanakkor a kínált források olyan keresletet generálnak, amire nincsen feltétlenül szüksége az adott cégnek. Ezt ráadásul felerősítik a forrás elnyerésében és nem a hatékony felhasználásban érdekelt, a pályázatírásra szakosodott, szolgáltató cégek is. [...] Az állami támogatásokban részesülő cégek növekedése a 2003–2006-os időszakban nem különbözött szignifikánsan a támogatást igénybe nem vevőéktől, sőt jelentős volt a negatív növekedésű cégek aránya is a támogatottak között. A kkv kategóriában a nagyobb méretű, idősebb cégek gyakorlatilag »lenyúlták« a pályázatokat, és alacsony hatékonyságú működésük fenntartására használták fel őket. Igen kevés olyan cég volt, a pályázatot elnyertek mintegy hetede, ahol érdemi fejlődést lehetett észlelni és az legalábbis részben a pályázatoknak volt köszönhető.”

Számos további gazdasági szakember is felhívta a figyelmet arra, hogy ez a pénzosztogatás a hibás gazdasági döntések sorát idézi elő. Hegedűs Miklós, a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója szerint „az üzleti szférát érintő támogatások nem igazán érződnek a növekedési potenciál emelkedésében és az annyira áhított versenyképesség javulásában. Nehezen cáfolható gyanú, hogy a hazai támogatások jelentős része »kidobott pénz«, és a legjobb szándékok ellenére sem szolgálja az alapvető gazdaságpolitikai célokat, például a növekedést, a térségfejlesztést, a szakképzést stb., csupán az életképtelen vállalkozások agóniáját hosszabbítja meg.” Bojár Gábor, a Graphisoft igazgatóságának elnöke szerint „egy termék vagy egy szolgáltatás annál hamarabb lesz jó és kész, minél hamarabb fizet érte a valódi vevő”.

A valódi vevő az, aki kiveri a minőséget. Az állami osztogató nem fogja. Rossz esetben korrupt, jó esetben a legjobb indulata szerint fogja megítélni, hogy jó vagy nem jó. [...] Minél tovább folyik a fejlesztés támogatásból, annál később jelenik meg az igényes vevő, amely épp annyira meghatározza a termék minőségét, mint a gyártó. Ez óriási idő- és pénzveszteséget jelent, rendkívül rontja a versenyképességet.”

Mindennek a lényegét szemléletesen fogalmazza meg a pályázást segítő egyik honlap: „A támogató nem szankcionálja azt a pályázót, aki a projektet a támogatási szerződés szerint megvalósította, de a projekt célkitűzéseit nem sikerült elérnie.” A piac viszont keményen szankcionálja az ilyen vállalkozást. Óriási különbség!

A gazdaság egyes szereplőinek nyújtott állami támogatások emellett sokszor éppen a versenyképes tevékenységektől vonnak el forrást, gondoljunk csak az adóemelésekre („fosztogatásból osztogatás”).

Ezek a támogatások sokszor kiszámíthatatlanná teszik a vállalkozások tevékenységét, nemegyszer igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozva egyes cégeket. Az egyik város polgármestere panaszolta nekem, hogy egy másik városban egy külföldi cég több milliárd forint állami támogatást kapott a zöldmezős beruházásához, miközben az ő városában már korábban megtelepedett, hasonló termékeket gyártó vállalat nem részesült ilyen támogatásban...

Az ilyen osztogatás óriási adminisztrációt igényel, jól képzett, tehetséges szakemberek tömegeit vonja el az értelmes(ebb) munkától éppen akkor, amikor a közigazgatásunkban másutt igen komoly hiány van az ilyen szakemberekből (ezt sokszor jól tükrözi jogalkotásunk színvonala). „A nemzeti fejlesztés gyorsan növekvő bürokráciája és az ahhoz kötődő köztes pénzelosztó szervezetek ígérik ma a magyar államigazgatáson belül a leg-EU-konformabb, brüsszeli utazásokkal és leginkább ottani, lényegesen jobban fizetettebb, további karrierrel kecsegtető állásokat.

Az államigazgatást pályául választó jogászok és közgazdászok közül tehát ide jelentkeznek a legígéretesebb, leginkább nyelveket beszélő fiatalok. S akik ide jönnek, nem mennek a Pénzügyminisztériumba, az Igazságügyi Minisztériumba vagy a Versenyhivatalba állásba. Minden agilis 24 éves pályázatértékelő tehát annyiba kerül a társadalomnak, amennyivel kevesebb képzett fiatal dolgozik például az adóreformon, a dereguláción, a monopóliumok megrendszabályozásán, azaz amennyi kárt okoz az, ha ezek a törvények, rendeletek emiatt rosszabb minőségben és lassabban készülnek el” – írja Váradi Balázs A nyolcezermilliárd átka című kitűnő cikkében (amelyben egyébként meggyőzően érvel amellett, hogy amennyiben nem változtatunk hozzáállásunkon, az uniós támogatások több kárt okozhatnak országunknak, mint amennyi hasznot hajtanak).

A cégeknek nyújtott állami támogatások ráadásul a korrupció és a csalások melegágyai is. Az ingyen pénz osztogatása ellenállhatatlan erővel csábítja azokat, akik törvénytelen módon gyors meggazdagodásra törekszenek. Ennek eseteiről naponta olvashatunk a sajtóban (és, amint azt több, ez irányú felmérés is igazolja, a sajtóban megjelenő ilyen jellegű tudósítások csak a jéghegy csúcsát mutatják). Ezt a gyanút ébresztheti sokakban az is, hogy számos esetben a támogatásokat a kormány a saját kinyilvánított céljaival (mint például az energiafüggőség csökkentése, a magas hozzáadott értéket előállító tevékenységek előnyben részesítése) szembemenve nyújtja.

Egyébként is tévedés azt állítani, hogy a GOP-ra átcsoportosított pénzek új forrást jelentenek a gazdaságnak, az összes uniós támogatás a gazdaságot szolgálta eddig is. Így például a Közlekedési Operatív Programból a vasútfejlesztésre, a Környezet és Energia Operatív Programból a szennyvíztisztítók építésre nyújtott támogatások is a vállalkozásoknak adnak munkát, a Társadalmi Megújuló Operatív Programból finanszírozott oktatás a vállalkozásoknak is képzi a szakembereket (remélhetőleg jó színvonalon).

Az uniós támogatások azért sem szolgálhattak mást, mint a gazdaságot, mert az összes ilyen támogatás a lisszaboni stratégia megvalósítását kellett, hogy szolgálja, ami fő célként tűzte ki, hogy Európa 2010-re a világ legdinamikusabban fejlődő tudásalapú gazdaságává váljon. Ha a hazai uniós támogatásokat korábban nem ilyen célokra fordította a kormány, akkor ezeket a pénzeket az EU visszakövetelheti.

Az uniós pénzeket nem közvetlenül egyes gazdasági szereplők támogatására kell fordítani, hanem olyan feladatokra, amelyek nélkülözhetetlenek az egészséges gazdasági fejlődéshez, de a piac magától nem végzi el őket. Ilyenek a magántőkéből, pusztán piaci alapon meg nem valósítható és az Európai Unió által megkövetelt környezetvédelmi beruházások (például szennyvíztisztítók, hulladékkezelők létesítése).

Ide tartozik továbbá a közszolgáltatások fejlesztése (például az oktatásé, az egészségügyé, a közösségi közlekedésé), valamint az épületek (mindenekelőtt a közintézmények) energiahatékonyságot szolgáló felújítása, amelyek biztos, kiszámítható piacot jelenthetnek a vállalkozásoknak. (Azonban ebben az esetben sem egyes cégek, hanem a felhasználók – az épületek tulajdonosai – részére kell folyósítani a támogatást, akik majd válogatnak a piacon, hogy kivel végeztetik el a munkát.) Fontos és máig alulfinanszírozott terület a kutatás-fejlesztés, azonban az ezzel kapcsolatos túlzottan nagy kockázatok nagyobb mértékű átvállalása a piac szereplőitől szükséges és indokolt lenne.

Sok értelmes intézkedést lehet hozni a hazai gazdaság versenyképességének javítására. (Ilyen többek között a közbeszerzés átalakítása, az adórendszer egyszerűsítése, a tisztességtelen gazdasági tevékenységek elleni szankciók következetes alkalmazása.) A cégeknek adott állami osztogatás viszont nem ezek közé tartozik: éppen ellenkezőleg, utóbbi biztos recept a magyar gazdaság tönkretételére.