„Amerika politikai rendszere morális válságban van, demokráciája vészesen erodálódik. Az USA hanyatlása megkezdődött, ráadásul ezt csak magának köszönheti” – Noam Chomsky, amerikai tudós, filozófus, politológus.
2011 nyarán az Indexen megjelent egy cikkem az amerikai politikai rendszer diszfunkcionalitásáról. Akkor amellett érveltem, hogy jelen formájában a rendszer lelkét adó fékek és ellensúlyok (checks and balances) szervező elve mára oly mértékben bénítja a politikai döntéshozási folyamatot, amely hosszú távon veszélyezteti Amerika vezető szerepét.
A mostani politikai vihar a kormányzati intézmények leállása (government shutdown) körül újabb bizonyítékot szolgáltat a rendszer sebezhetőségére. Felszínesen nézve nem tűnik úgy, hogy nagy tragédia történt volna. Egy darabig bezár egy-két múzeum, nincs útlevél-kibocsátás, szünetel a diákhitelek folyósítása, pár százezer ember fizetés nélküli szabadságon van néhány hétig. Történelmi léptékkel nézve ebbe még nem kell egy szuperhatalomnak belebuknia.
A gond az, hogy a mostani válság egy olyan jéghegy csúcsa, ami szerintem azt bizonyítja, hogy az amerikai politikai rendszer képtelen érvényesíteni a többség akaratát, és még kevésbé tud hosszú távú stratégiai döntéseket hozni. Ez viszont már alááshatja más országokkal szembeni versenyképességét. A híres politológus, Francis Fukuyama vétokráciának (vetocracy) nevezi az amerikai rendszert, ahol a kisebbségnek nincs meg az eszköze akarata érvényesítésére, de meg tudja vétózni a többség javaslatait.
A government shutdown esetében pontosan ez történik. Leegyszerűsítve a következő a helyzet. A képviselőház republikánus többségének (akik a szenátust és az Obamára adott szavazatokat is beszámítva a törvényhozók – és a választópolgárok – kisebbségét képviselik) nem tetszik az Obama nevével fémjelzett és a Legfelsőbb Bíróság által jóváhagyott új egészségügyi törvény (Obamacare). Ezért csak úgy hajlandóak megszavazni a kormány működését biztosító finanszírozási törvényt, ha az egyben megvonja az Obamacare életbelépéséhez szükséges költségvetési támogatást. Magyarul a kisebbség zsarolja a többséget. Akaratát ugyan valószínűleg nem fogja tudni keresztül vinni, mert ahhoz nincs meg a kellő számú szavazata, de vétójával sikeresen megbénítja a rendszert. Vétokrácia.
A látszattal ellentétben a gond nem a republikánusok vagy a demokraták viselkedésével van. Ők csak élnek a rendszer adta lehetőségeikkel. A szereplők pártállása is teljesen lényegtelen. Ugyanez megtörténhetne fordított szereposztásban is. A probléma ott van, hogy a rendszer megengedi, hogy egy ilyen helyzet egyáltalán előállhasson.
A politikai rendszer más területeken is ezer buktatóval hátráltatja a többségi döntéshozást. Az ország borzadva figyelte néhány hónapja, ahogy egy elmebeteg tinédzser védtelen gyerekeket mészárol le egy connecticuti iskolában. Közvélemény-kutatások szerint a többség szigorúbb fegyverszabályozást követelt, és 90 százalékos volt a támogatottsága annak, hogy legalább a fegyvervásárláshoz szükséges háttérvizsgálat (background check) legyen általános. Azonban a jelentős törvényhozási befolyással bíró fegyverlobbi miatt a javaslat elvérzett a kongresszusban.
Nagyjából hasonló véget ért a pénzügyi szektort szabályozni hivatott törvény, pedig a bankok deregulációja 2008-ban túlzás nélkül állíthatóan majdnem gazdasági apokalipszisbe rántotta Amerikát és vele az egész világot. Esély sincs olyan hosszú távú célok jelentős kormányzati támogatására, mint az infrastruktúra fejlesztése, alternatív energiaforrások kutatása és gazdaságossá tétele, a globális klímaváltozás megfékezése, vagy az oktatási rendszer megreformálása.
A rendszer védelmezői szerint ez a fajta politikai berendezkedés kompromisszumra késztet, a fékek és ellensúlyok megakadályozzák, hogy bármelyik párt vagy hatalmi ág túlzott befolyást szerezzen, a piac majd megoldja, hogy a tőke a leghatékonyabb megtérülést eredményező ágazatokba áramoljon, az Amerikába bevándorlók esze és tehetsége pedig kompenzálja az oktatási rendszer esetleges hiányosságait.
A gond az, hogy ezek mind csak részigazságok. A politikai rendszer jó ideje nem kompromisszumokat, hanem a gazdaságra igencsak káros kaotikus krízishelyzeteket eredményez. A tőke valóban a legmagasabb megtérülést ígérő befektetéseket keresi, de a lehető legrövidebb távon. A hosszú távú versenyképességet biztosító jelentős technológiai áttörések és a rájuk épülő új ágazatok kormányzati támogatás nélkül gyakran nem jöhetnének létre.
A mikrochip azért lehetett az elektronika forradalmasítója, mert a 60-as években az állam űrkutatási célokra jelentős mennyiséget vásárolt fel, ami levitte a chip gyártási költségét. A lézer, a GPS, az MRI mind-mind állami vagy az állam által támogatott fejlesztési projektek eredménye, amely újabb és újabb gazdasági szektorok születését eredményezték. A bevándorlók pedig oda mennek, ahol a legjobb lehetőségeket remélik. Példaként említhető, hogy, mikor George Bush 2001-ben megvonta az őssejtkutatástól az állami támogatást, Szingapúr, Dél-Korea és más országok boldogan csaptak le a pénzt és laboratóriumokat kereső tudósokra.
A Szovjetunió összeomlása óta az USA-nak nincsen igazi versenytársa. Amerikában a politikusok és az emberek hozzáállásában érezhető egyfajta arrogancia, amellyel saját értékrendszerük felsőbbrendűségét hirdetik. A maximális szabadságjogokon és a piac mindenhatóságán alapuló társadalmi-gazdasági rendszer a legjobb, Amerika egy különleges ország, a világ minket irigyel – hangzanak a szlogenek.
De vajon mindig így lesz-e? A versenytárs-nélküliség és az arrogancia önteltséghez, ellustultsághoz, az pedig a teljesítmény romlásához vezet. A jelek már láthatóak. Nemzetközi felmérésekben az amerikai diákok egyre rosszabbul szerepelnek, egyre kevesebb az innovációt mérő amerikai szabadalmak száma, az iszonyatos mértékű egészségügyi kiadások ellenére az USA egyre lejjebb csúszik az országok között várható élettartam tekintetében. A legnagyobb gyárak Kínában vannak, a legnagyobb olajfinomítók Indiában, a legnagyobb repülőgépet Oroszországban gyártják. A világ lassan felzárkózik.
Míg az USA törvényhozása képtelen egy költségvetést elfogadni, addig Kína, Dél-Korea, Szingapúr és más országok agresszívan támogatják legversenyképesebb iparágaikat. Félreértés ne essék: Amerika ma még az egyetlen valódi szuperhatalom, messze a világ legbefolyásosabb szereplője, a demokráciát mélyen tiszteli és az állampolgárainak széleskörű szabadságjogokat biztosít. Az USA politikai rendszere azonban rendkívül megnehezíti az ország hosszú távú stratégiai érdekeinek érvényesítését. Mindeközben látszanak már azok a társadalmi kísérletek (Kína, Oroszország, Szingapúr), ahol a nemzetek polgáraiknak sokkal szűkebb szabadságjogokat biztosítva, sokkal korlátozottabb demokrácia mellett (vagy anélkül), de flexibilisebb stratégiaalkotással és bénító kompromisszumkényszer nélkül versenyeznek gazdasági és politikai befolyásért. Semmi nem garantálja, hogy hosszú távon az USA rendszere lesz sikeresebb.
Steven Strauss, a Harvard-i Kennedy School of Government professzora egy érdekes cikkben hasonlítja össze a Római Birodalom bukását megelőző helyzetet a mai Amerikával. A teljesség igénye nélkül kiemelnék néhány tényezőt, amelyek Strauss szerint döntő szerepet játszottak Róma hanyatlásában:
Ezek a tényezők kisebb-nagyobb mértékben mind fellelhetők a mai Amerikában is. Persze ahogy a Római Birodalom sem néhány nap alatt omlott össze, az sem valószínű, hogy Amerika egyhamar elvesztené vezető szerepét. Ugyanakkor az ellenkezője is igaz: azért, mert Amerika ma még nagy és erős, korántsem biztos, hogy ez mindig így lesz. A történelemben még egy nemzet dominanciája sem tartott örökké. A government shutdown-t előidéző politikai válság szereplőinek ezen kéne elgondolkodniuk.