„A mai magyar állam meggyőződése, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények” – mondta a miniszter, és hozzátette azt is, „hogy a kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle”, a nagy egyházak vezetői pedig nem határolódtak el azonnal a szavaitól. Lehet, hogy kár ezen csodálkoznunk, hiszen nem emelték fel szavukat a botrányos tanodapályázat kapcsán sem a közelmúltban vagy a még botrányosabb egyházi törvény kapcsán évekkel ezelőtt.

Pedig Lázár János gondolatai – főként a kereszténnyé nevelésről – szöges ellentétben állnak azzal, amit ezek az egyházak hirdetnek. Főként a református teológia tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy „nem azé, a ki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9:16). Azt állítani, hogy bárkit kereszténnyé (vagy akár keresztyénné) lehet nevelni, az isteni kegyelem kizárólagosságát (a sola gratia elvét) vonja kétségbe, már-már blaszfémia.

Nagy valószínűséggel nem a protestánsok orra alá akart borsot törni a miniszer a kijelentéseivel, hanem csak valami nagyot és jól hangzót akart mondani. Mégis talán érdemes a dolog kapcsán egy kicsit eltöprengeni az egyházi iskolák és az egyházi oktatás szerepéről hazánkban.

Az elmúlt huszonöt évben megnőtt az egyházi iskolába járó diákok száma. Történt ez egyfelől az egyházi reprivatizáció miatt a 90-es évektől, majd a 2000-es évektől az önkormányzatok pénztelensége miatt, hiszen az egyházi iskolák finanszírozásának terhe nem az önkormányzatra hárult, hanem a központi költségvetésre. Az iskolák államosításakor is sok önkormányzat menekítette az iskoláját valamilyen egyház kezébe, remélve, hogy ott jobb helyen van, mint az államnál.

Mindezen hatásokkal együtt drasztikusan nőtt az egyházi fenntartású intézményben tanulók száma (2005-ben 91 468, 2015-ben 195 364 diák tanult ilyen iskolában). A rendszeresen templomba járók vagy éppen az egyházfenntartói járulékot fizetők (a jó keresztények) száma messze nem követte ezt a növekedést. Ennyiből akár leszűrhetnénk, hogy az egyházi iskolák nagyon kis hatékonysággal felelnek meg a miniszter által kijelölt legfőbb céljuknak, csak reménykedhetünk, hogy az onnan kikerülők legalább jó magyarok lesznek.

De ha nem a kereszténnyé nevelés az egyházi iskolák dolga, akkor vajon mi? Miért van helyük egy modern állam oktatási rendszerében?

Hogy korábban mi volt az egyházi iskolák szerepe, az nem kérdéses, hiszen minden iskola egyházi iskola volt. A késő antikvitásban az egyház lett a legfontosabb közösségi intézmény a széthulló birodalomban, és mint ilyen a legtöbb közösségi funkciót is az egyház látta el. Az idősek és a szegények gondozása, a betegek istápolása mind az egyház feladata lett, ahogyan az anyakönyvek vezetése vagy a temetők gondozása is. Ahol a közösség minden tagja az egyháznak is tagja volt, természetes volt, hogy ezeket a szociális és oktatási funkciókat ez a szervezet lássa el.

A modern társadalmak aztán ezeket a feladatokat átvették, az egyházi közösség helyére belépett az újra megerősödő állam, ami létrehozta a maga szociális és oktatási intézményrendszerét is. Ezen gondolatmenet alapján akár azt is mondhatnánk, hogy az egyházi oktatás valamiféle atavisztikus elem, a múltból itt maradt csökevény, de erről nincs szó. A társadalmak további fejlődésével ugyanis újra kialakulhattak olyan közösségek (noha már párhuzamosan több is egy-egy helyen), amik a saját iskoláikat is létrehozták. Ilyenek voltak a száz évvel ezelőtti reformpedagógiák iskolái, Róma munkásnegyedében a Maria Montessori által létrehozott Casa dei Bambini, vagy éppen a Waldorf cigarettagyár alkalmazottainak létrehozott steineriánus iskola. A hazai alternatív (és jellemzően alapítványi fenntartású) iskolák jelentős része ilyen kezdeményezés, gondoljunk csak a közelmúltban formálódott Budapest Schoolra.

Ahogy az állam egyre messzebb viszi az iskolafenntartót az aktív közösségektől, meg is nőtt az igény az ilyenek iránt. Az iskolát működtető közösségek természetesen lehetnek egyháziak is, így fontos helyük lehet az oktatási palettán. Bár nincsen könnyű dolguk, nem kerülhetik meg a választ néhány kifejezetten fogós kérdésre, például arra, hogy szükséges-e, hogy a tantestület minden tagja hívő legyen (és ha igen, akkor azt ki ítéli meg), vagy akár arra, hogy el lehet-e csapni egy gyereket egy keresztény iskolából? (Ez utóbbi komoly dilemmája volt az egyik első ökumenikus iskolának a 90-es évek elején, és a tantestület végül amellett döntött, hogy senkire nem mondhatják azt, hogy lehetetlen megváltoznia, így ki sem tehetik.)

Jelenleg azonban az egyházi intézmények mögött többnyire nincsen aktív, élő közösség, a szülők többsége nem templomba járó, nem aktív hívő. A helyzeten az állam szerepvállalása nem segít, inkább ront. Az egyházi iskolák Horn Gyula vatikáni megállapodása óta hasonló finanszírozásban részesülnek, mint az állami intézmények, így fenntartásuk terhei nem a közösségeket, hanem az állam egészét terhelik (miközben a jellemzően aktív közösségek által létrehozott alapítványi iskolák az államtól csak a költségeik jóval kisebb kapják meg).

Az egyházi reprivatizáció és a később megszerzett iskolák viszont kötelezettséget is rónak az egyházakra, működtetni kell a rendszert, ami egyre inkább öncéllá válik. Nem véletlen, hogy a 2014-es nagy egyháziasítási rohamban már maguk az egyházi vezetők próbálták visszafogni a folyamatot, nem sok sikerrel. A végeredmény most néhány elit intézmény (ami azért nem kerül be a sokat bírált középiskolai rangsorok élvonalába) és sok olyan iskola, ahol tulajdonképpen csak a táblát cserélték le.

Ők lennének az oktatás legfontosabb szereplői?

A szerző az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) tanára, a Tanárblog szerzője.