Nagy vitát váltott ki a Jobbik augusztusi felvetése, miszerint meg kellene vonni a választójogot az általános iskolát el nem végző állampolgároktól. Bár ez a javaslat nem aratott sikert, a választójog valamilyen szintű korlátozása visszatérő témája a demokratikus országok közéletének – nem csak nálunk, és nem csak kirekesztő céllal. Ezért talán nem árt tisztázni, miért is elfogadhatatlan a javaslat – és miért értenek mégis sokan egyet a mögötte meghúzódó feltételezéssel, és alkalmazzák azt más csoportokra.
Bár a Jobbik javaslata nem sok támogatóra talált, az ötlet mégsem annyira abszurd, mint elsőre tűnik. A mögötte álló elgondolással ugyanis sokan egyetértenek, és a választási rendszerek (nemcsak Magyarországon) élnek is vele. Pár éve két kollégámmal azt vizsgáltuk meg, hogy az egyes államok milyen megfontolásból korlátozzák az értelmi és más fogyatékos emberek választójogát. Ők nagyon jó lakmuszpapírjai a választási rendszerek mögött álló értékeknek: az a korlátozás, ami velük szemben nem igazolható, más csoportokkal szemben is elfogadhatatlan lesz. De mik is ezek az értékek?
A választási rendszer célját tekintve alapvetően két elképzelés létezik. Az egyik, instrumentalista megközelítés szerint a választások célja az, hogy a legjobb közpolitikai döntések szülessenek, illetve az ezeket képviselő kormány kerüljön hatalomra. E szerint az elképzelés szerint az intelligensebb, magasabban képzett választók értékesebbek a rendszer számára, mert jobban képesek mérlegelni az egyes közpolitikai döntések következményeit. Abszurdnak, sértőnek és igazságtalannak hangzik? Emelje fel a kezét, aki még nem gondolta azt, hogy az országban egyébként jól mennének a dolgok, ha a másik oldal sok tudatlan szavazója nem döntene rosszul.
Ebből még nem következik, hogy korlátozni kellene az alacsonyabban képzettek választójogát, de az már igen, hogy az állam különböző adminisztratív módszerekkel akadályozhatja őket a választójoguk gyakorlásában. Ezekre a világból számos példát ismerünk. A választási regisztrációtól kezdve a körzetek kialakításán át a választás lebonyolításának módjáig különféle módon érheti el a törvényhozó, hogy a szegények és kevésbé iskolázottak lehetőleg minél kisebb számban járuljanak az urnákhoz.
A másik, integratív elképzelés szerint a választásoknak nincs egy objektíven igazolható helyes kimenetele. A cél nem az objektíven helyes közpolitikai döntések meghozatala, mert ilyenek egy demokráciában nincsenek. A különböző társadalmi csoportoknak különböző érdekeik vannak, és a választások feladata az egymásnak ellentmondó érdekek összesítése. Alapvetően nem a helyes döntés a cél, hanem a választók különféle érdekei alapján egy működőképes politikai többség kialakítása.
Az instrumentalista elképzelésnek van egy komoly buktatója. Ha a helyes döntések objektíven meghatározhatóak, és ennek eldöntésében a műveltek jobbak, mint mások, akkor miért nem azokra bízzuk a döntést, akik a legműveltebbek? Miért csak az iskolázatlanokat zárjuk ki a választásból, miért nem bízzuk a kormányzást a doktori fokozattal rendelkezőkre? Vagy az ország 10 legokosabb emberére? Vagy akár 1-re? Ezt már talán senki nem találná szimpatikusnak, de egy köztes megoldást igen:
Az integratív elképzelésnek is van egy gyenge pontja. Minden polgár szubjektív érdeke számít, de mi van akkor, ha valaki be sem látja, milyen döntés szolgálja az ő saját hosszú-távú szubjektív érdekét? Gonosz politikusok becsaphatják, és rossz döntést hoz. Ezért talán jobban járna, ha egyáltalán nem szavazna (hiszen csak árt vele saját magának is), és más venné figyelembe az ő érdekeit a választások során. Az eredmény hasonló: bizonyos csoportok inkább ne szavazzanak.
A két megközelítés nem kizárólagos: mind a kettő jelen van a modern választási rendszerekben, és meghatározta azok kialakulását. Alapelv például, hogy a parlamenti képviselők minden állampolgárt képviselnek, azoknak az érdekeit is figyelembe kell venniük, akik nem rájuk szavaztak, vagy nincs is választójoguk. A gyakorlatban ez azonban kevésbé érvényesül. A történelmi példák azt mutatják, hogy amikor csak a nemesek szavazhattak, a közrendűek érdekei nem estek olyan nagy súllyal latba. A rabszolgák szempontjait sem vette kellő súllyal figyelembe az őket kizáró választási rendszer. És valahogy a nők szempontjaival is többet foglalkoznak a törvényhozók, mióta ők is szavazhatnak. A tanulság: akinek nincs szavazati joga, annak az érdekeit a kormányzat kevésbé veszi figyelembe.
Persze hiba lenne a gazdasági, társadalmi fejlettséget csak a választási rendszer minőségéhez kötni. Önmagában a szavazati jog nem varázsszer. De egy demokráciában a társadalmi emancipáció nélkülözhetetlen eszköze. Ezért érdekes megnéznünk, kik azok a bizonyos csoportok, akiknek a két fenti megközelítés közös keresztmetszeteként ma sincs választójoguk: ők a gyerekek és az értelmi vagy pszicho-szociális fogyatékossággal élők (a szabadságvesztésüket töltőknek sincs, de más okból).
A gyerekek kizárása kevésbé vitatott, a fogyatékos embereké annál inkább. Vannak köztük, akik nem tudnak felelős döntést hozni. Őket azonban nagyon nehéz elválasztani a többiektől. Elméletileg is, de a gyakorlatban még inkább. Magyarországon jelenleg egyéni bírói döntés alapján korlátozható a választójoguk, nagyon bizonytalan szakmai szempontok alapján. Alkalmazhatnánk egy nagyon alacsony küszöböt (pl. felfogja-e egyáltalán, mi a választás), de aki ezen nem megy át, az jellemzően egyébként sem szavaz, úgyhogy fölösleges kizárni a választásokból. Viszont ha a küszöb a „jó” döntések meghozatala, már a tudomány is bajban van. Hogyan határozzuk meg a jó politikai döntést? Egy értelmi fogyatékossággal élő ügyfelem átesett egy ilyen vizsgálaton (nem Magyarországon), és a következő kérdéseket kapta:
Könnyű belátni, hogy erre az átlagpolgárok kis része tudna csak értékelhető választ adni. És ez a hasonló vizsgálatok legnagyobb problémája: bármilyen tesztet állítanánk is föl, ami a helyes politikai döntést méri, azon a lakosság jelentős része nem menne át (az értelmi fogyatékosok egy része pedig igen).
Akkor mivel indokolható, hogy ha ezt a tesztet csak az értelmi fogyatékosokra, vagy más meghatározott csoportra alkalmazzuk? Kutatások szerint egy átlagos (amerikai) választáson a szavazatok 3%-a egyszerű tévedés eredménye. Nagyságrendekkel többen szavaznak aszerint, hogy
Az értelmi fogyatékosok ebben nem különböznek a többségtől – ahol szavaznak, az ő szavazataik is ugyanúgy oszlanak meg, mint a velük hasonló társadalmi hátterű szavazóké. Pont őket és csak őket egy képességi felmérésnek alávetni ezért nehezen igazolható, és a nemzetközi bíróságok döntései alapján nem sokáig fennálló gyakorlat.
A Jobbik választójogot korlátozó javaslata első ránézésre is túl tág, sok olyan embert zárna ki a szavazásból, akik tudják, kire és miért szavaznak. Az értelmi fogyatékosok, különösen a gondnokság alatt állók választójogának korlátozását viszont sokan elfogadják. Ezért nem árt észben tartani, hogy
Ezt már kipróbáltuk, és nem hiszem, hogy sokan szívesen térnénk vissza a felvilágosult abszolutizmus korába.
De az instrumentalista, minél jobb döntésekre törekvő megközelítésnek is van létjogosultsága. Minden egyéni döntés minőségét igenis befolyásolhatja, hogy mennyire tájékozott, képzett a döntéshozó. A döntések minőségén javítani pedig nem kizárással lehet (aminek a rendszer egésze látja kárát), hanem alapvető politikai, gazdasági, és a felelős döntéshez szükséges egyéb ismeretek oktatásával. Nem csak az értelmi fogyatékosok számára.
A szerző a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja Jogtudományi Intézetének (MTA TK JTI) tudományos munkatársa. Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)