Mindkét fiúnk kézilabdázik, a kisebbik épp a Ferencváros-Metz női BL-meccs napján lett 10 éves, ezért jó ötletnek tűnt, hogy születésnapi meglepetésként Dabasra utazzunk.

Csak állóhelyre kaptam jegyet, de időben érkezve sikerült megfelelő helyet találnunk a szektor azon felén, amit nem a „B-közép” vett birtokába. Közvetlen közelünkben nagyrészt a visszafogottabb szurkolók voltak, köztük egy másik család tizenéves lányokkal.

Mire a csapatok befejezték a bemelegítést körülöttünk a hangulat elérte a tévéből már jól ismert hőfokot, amit srácaim hol megilletődöttséggel, hol a bennfentesek mosolyával konstatáltak.

Ott ahol a „B-közép” tábort vert ránézésre jóval több szurkoló zsúfolódott össze, mint a biztonságos befogadóképesség, de miután mi nem a szektor azon felén álltunk, ennek nem tulajdonítottam jelentőséget.

Felemelő volt két fiammal együtt énekelni a Himnuszt és élőben közvetlen közelről látni, együtt buzdítani azt a csapatot,

amit már annyiszor néztünk a képernyőn, aminek játékosait izgatottan sorolták név szerint a bemelegítés alatt.

A meccs igazolta várakozásainkat, óriási élmény volt, a gyerekeket magával ragadta pörgő ritmusa, magas színvonala. Aztán a tizedik perc táján megtört a varázs ...

Ekkor az úgynevezett „B-közép” egyik hozzánk közelebb álló tagja 2-3 sorral lejjebbről a szektor azon része felé fordult, ahol mi is álltunk és minden előzmény nélkül,

nyomdafestéket nem tűrő stílusban, ordítva kifogásolta, hogy az az oldal nem az ő általuk elvárt módon és hevességgel szurkol.

Először nem szóltunk csak döbbenten néztünk rá, hogy mi baja, de ettől még jobban felhúzta magát és még emeltebb hangon szidta felmenőinket.

Erre már odaszóltam neki, hogy fejezze be, nézze a meccset mi is szurkolunk a magunk módján, ráadásul gyerekekkel.

A magára oly büszke „B-közép” ekkor nem leintette vérgőzös társát, hanem most már többen engem szapultak, miközben az egészet elkezdő hőzöngő a sorokon átmászva fenyegetően elindult felénk.

195 cm és 105 kiló vagyok, ezért nem kellett a közelembe érnie, hogy látszódjék a méretbeli különbség, de kiszámíthatatlan volt, hogy a félszektornyi társa támogatását maga mögött tudó agresszív őrjöngő hova hergeli magát és haverjait.

Akkor már én is emelt hangon figyelmeztettem, hogy kapjon észbe és higgadjon le, legalább azt vegye észre, hogy az egész értelmetlen közjáték gyerekek előtt zajlik.

Talán ez hatott, talán az, hogy elfogyott az ötlete, bátorsága, vagy a szókincse, de néhány tőle már hallott mondat mellett visszavonult.

Körülöttünk mindenki szó nélkül nézte végig a jelenetet, a négy sorral lejjebb a pálya szélén álló biztonsági őrök talán észre sem vették.

Innentől számunkra már nem volt ugyanaz a meccs, gyerekeim szemében már nem a megilletődöttséget, hanem zavart és félelmet láttam. „Apa, menjünk át máshova!” mondta szülinapos kisebbik fiam és a szünetben át is költöztünk a másik kapu mögötti ülőhelyekhez.

Ott a biztonságiak ugyan nem engedték leülni a gyerekeket a lépcsőre nemzetközi előírásokra hivatkozva, de a karzaton jó érzésű szurkolótársak azonnal helyet engedtek a korlátnál, hiszen a gyerekek feje felett is kényelmesen elláttak.

Mikor feleségem elmesélte a biztonságiaknak, hogy miért kell ott, abban a szektorba helyet keresnünk,

megértően és udvariasan elmagyarázták újra a biztonsági szabályokat és jelezték, hogy legközelebb, ha inzultus ér szóljunk, közbelépnek.

Erre természetesen nem fog sor kerülni, hiszen annak a csarnokon kívül is lehet folytatása, ahol a biztonságiak már nem valószínű, hogy megvédenek.

Nem tudom, hogy e soraim eljutnak-e bárkihez, aki tehet azért, hogy ilyen jelenetek ne játszódhassanak le, de családapaként, sportszeretőként felháborítónak tartom, hogy már egy kézilabda mérkőzésre sem tekinthetek családi programként, mert néhány magát szurkolónak tartó alak azért, mert képes volt néhány rigmust és egyszerűbb „koreót” betanulni és azzal a Fradi-meccseket végigszurkolni (anyázni), feljogosítottnak érzi magát arra, hogy másnak megszabja hol, hogyan és milyen intenzitással drukkoljon (ugyan annak a csapatnak mint ő).

Hol vannak az úgynevezett „szervezett szurkolói csoport” vezetői, amikor egy ilyen alak a 10-12 éves fiaim előtt a „szervezett szurkolókkal” a háta mögött anyámat szidva azt üvölti, hogy „szúúúrkoljááá, ezt tanítsd a gyerekednek ne a f.......verést!”?

Amikor tagjaik a nézőtérre időben érkezők elé röhögve, böfögve az utolsó pillanatban bunkó módon befurakodnak, kacsintva mutatva egymásnak a farzsebben becsempészett dobozos sört.

Mellékesen: az internetes jegyvásárlás során kinyomtatott jegy simán fénymásolható, a bejáratnál a kutya nem ellenőrzi a vonalkódot. Így már érthető, hogy az állóhelyeknél miért akkora a zsúfoltság.

Focimeccsre már nem járok, ezért nem érdekel, ha a kluboknak ott erre a „B-középre” netán szükségük van ahhoz, hogy újra megfelelő támogatást érezzenek csapatuk mögött, de felháborít, hogy már a kézilabdalelátón is ezzel az agresszivitással találkozom. Ebben a sportágban magyar szereplőkkel is világszínvonalú meccseket láthatunk, ezért bármikor megtölti bármelyik jelenlegi magyar sportcsarnokot. Nincs szükség arra - sem most, sem majd akkor, ha egy FTC - Metz meccset az érdeklődésnek megfelelő méretű létesítményben rendeznek -, hogy fénymásolt jegyekkel érkező és láthatólag még a kézilabda elemi szabályait sem ismerő, de a balhét annál inkább kedvelő egyének itt (is) tönkretegyék mások sportélményét, netán kiszorítsák a nekik nem tetszőket.

(Borítókép:  Háfra Noémi (b) és Faluvégi Dorottya (j) az FTC valamint Manon Houette a Metz játékosa a női kézilabda Bajnokok Ligája középdöntőjének ötödik fordulójában játszott FTC-Rail Cargo Hungaria - Metz HB mérkõzésen Dabason 2018. március 3-án.- f otó: Czagány Balázs / MTI)