Vajon rábeszélhetjük-e a társadalom peremére szorított embereket arra, hogy mondjanak le arról, ami a legjobb dolog az életükben?

"Mit tehet egy szülő, ha a gyereke drogozik?" Ezt a kérdést számtalanszor feltették már nekem a legkülönfélébb emberek, a legkülönfélébb helyeken. Rádióban és tévében, budapesti és vidéki városok rendezvényein, a bécsi ENSZ palotában és az Európai Bizottság brüsszeli irodájában. De egyszer sem éreztem még annyire tehetetlennek és tanácstalannak magam ennek a kérdésnek a hallatán, mint az egyik kelet-magyarországi cigánytelepen. A kis szobába bezsúfolódó több tucat cigány férfitől és nőtől előzőleg megtudhattam, hogy a telep fiataljainak majdnem fele fogyasztja a herbál és bió néven árult dizájner drogokat. Ezek a kannabisz hatóanyagához hasonló kémiai felépítésű, de annál jóval intenzívebb hatásokkal járó szintetikus vegyületet tartalmaznak. A dílerek internetről rendelik meg fehér porként, a fogyasztók dohánnyal keverve, cigarettába sodorva szívják el.

Hogy miért fogyasztják éppen ezt a sokak által csak "patkányméregnek" és "szemétnek" csúfolt anyagot? Nos, bár valójában nem patkányméreg van benne (ez többnyire folklór), de legalább olyan könnyen és olcsón beszerezhető. Ahogy a középosztálybeli fiataloknak a fű, a felsőbb osztályoknak a kokain, úgy az alsóbb osztályokba születő fiataloknak a szintifű jut, a kábítószerek tablettás-bora.

Ha ugyanis jobban belegondolunk, akkor arra a szörnyű következtetésre kell jutnunk, hogy ezeknek a srácoknak és lányoknak bizony ez a drog a legjobb dolog az életében. Ugyanazt keresik ezekben a szerekben, mint a szerencsésebb sorsú társaik, akik jobb minőségű drogokhoz jutnak: révületet, gyönyört, eufóriát, közösségi élményt. Nem a molekulát kellene démonizálni, és nem is a kölyköket lezombizni, akik fogyasztják. Ami annyira különbözővé teszi őket az erős szociális hálóval rendelkező, drogokkal kísérletező kortársaiktól, az a nyomor, amiben élnek. Számukra az eufóriában töltött órák, percek nem egyszerűen csak a kísérletezésről és az élménykeresésről szólnak, hanem a kilátástalan valóság elől való menekülésről.

Mert ezek a fiúk és lányok ott nőnek fel, ahol az európai civilizáció véget ér: ahol vége szakad a kövesútnak, a csatornázásnak, a közvilágításnak, a hideg-meleg folyóvíznek, az egyenlő hozzáférésnek oktatáshoz és orvosi ellátáshoz – de még a szórakozáshoz, a rekreációhoz is. Olyan helyen laknak, ahová még a rendőr, a mentő és a tűzoltó is csak ritkán és nagy duzzogva száll ki. Mert miközben az ország a hazug propagandának köszönhetően azon kattog, hogy a migráncsok no-go zónákat alakítanak ki Nyugat-Európában, valójában a mi országunk van tele no-go zónákkal, a Balog-féle "szeretetteljes elkülönítés" nevében (nincs abban semmi szeretet).

Míg egy középosztálybeli tinédzser alapélménye, hogy elmegy egy szórakozóhelyre táncolni, a telepi cigány fiatalok többségének ez csak álom: ha barnább a bőröd az átlagnál, akkor a biztonsági őrök azonnal kitessékelnek a diszkóból. Hasonlóan ki vannak zárva uszodákból, sportolási lehetőségekből és szakkörökből. Szegregált iskolákba járnak, amik csak a leszakadást konzerválják, a továbbtanulás mikroszkopikus esélyével. És a szüleik példáján látják, hogy ha felnőnek, akkor legfeljebb közmunkásként húzhatják az igát, éhbérért. Állandóan eladósodva és kiszolgáltatva a helyi uzsorásoknak és földesuraknak, aki négy évenként leszavaztatják őket az adósság egy részének elengedése fejében.

Még akkor is, ha a klasszikus minőségi drogokhoz képest fapados élmény nyújtanak, és mértéktelenül fogyasztva súlyos függőséget és viselkedési zavarokat okoznak. Még akkor is, ha lopni, csalni, hazudni kell ahhoz, hogy megszerezzék a következő adagot.

És éppen ezért éreztem én ennyire tanácstalannak és tehetetlennek magamat akkor, amikor az aggódó telepi szülők megkérdezték, hogy mit tudnak tenni ez ellen. Nem is csak arról van szó ugyanis, hogy itt gyakorlatilag semmiféle segítséget nem kaphat egy fiatal, ha függővé válik. Nincs se ártalomcsökkentés, se drogambulancia, se pszichológus, se rehab.

Még ha lenne is: vajon hogyan beszélsz rá valakit, hogy mondjon le a legjobb dologról az életében? És ami ennél is kínzóbb kérdés: vajon mi változik meg attól, ha lemond róla? Ha el is jut egy rehabba (ami csodaszámba megy, főleg, ha fiatalkorú lány, ugyanis nekik összesen 10 hely van az országban, papíron), ugyanoda kerül vissza, és ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie, amiktől a drogokhoz menekült. A középosztálybeli felnőttek által kitalált, középosztálybeli fiatalokat célzó

Európa szégyene, hogy a 21. században akár egyetlen olyan telep is létezik, mint amit nemrég meglátogattam. Márpedig a felmérések szerint több mint 1300 szegregátum létezik Magyarországon! Ha közülük csak több százban terjedt el a dizájner drogok fogyasztása, már az is katasztrofális hatásokkal jár ezekre a közösségekre. A rendszerváltás óta eltelt két évtized teljes erkölcsi csődjét mutatja, hogy az állam az EU támogatása ellenére sem volt képes felszámolni ezeket a telepeket, mert a politikai döntéshozók a hatalmuk rövidtávú megtartásával és növelésével voltak elfoglalva ahelyett, hogy bevállalták volna az integráció rövid távon népszerűtlen tervének végrehajtását.

A társadalmi mobilitást szolgálni hivatott család- és lakástámogatások rendszere jelenleg is úgy van felépítve, hogy abból kizárják a hazai cigányság nagy részét. Ez a mulasztás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy állandósult az apartheid, és mélyszegénységben élők tömegei élnek feudális kiszolgáltatottságban, akaratlanul is egy tekintélyelvű rendszer fenntartásának eszközeivé válva.

A választás előtt mintha elkezdődött volna valami kis mozgás, kutatóknak adtak pénzt, hogy felmérjék a telepi drogfogyasztást. A Magyar Addiktológiai Társaság javaslatot tett arra, hogy szereljenek fel megkereső buszokat, amelyekben nem hatósági emberek, hanem civil szociális munkások dolgoznának, és amelyek elviszik a segítséget és a támogatást oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Erre az egyébként igen minimalista, de a szociális szakma jelenlegi leharcolt állapotát tekintve ambiciózus javaslatra azóta semmilyen érdemi válasz nem érkezett. A Bagázs csütörtöki rendezvényére, amely a telepi drogfogyasztással foglalkozott, véletlenül

halaszthatatlan egyéb elfoglaltságai miatt. Bizonyára vannak ennél jóval fontosabb ügyek (mik?).

Nem, jelenleg nincs őszinte válaszunk azoknak a telepen élő szülőknek, akik megkérdezik, hogy mit tehetnek a dizájner drogok ellen. Ezeknek az embereknek egész életükben nemet mondanak. Az iskolában, a hivatalban, a diszkóban, a boltban. Esélyt sem kapnak arra, hogy élhető életet éljenek. Hiába mondja el nekik a rendőr az iskolában, hogy "mondjanak nemet a drogra", hogy mondjanak le önként arról, ami a legjobb dolog az életükben. Ez így bizony nem fog menni. Fordítva ülünk a lovon. Amíg nincs politikai akarat arra, hogy felszámoljuk Európa szégyenfoltjait, a valódi no-go zónákat, a cigánytelepeket, addig ne várjunk bármilyen elmozdulást a drog területén. Addig minden megoldás: álmegoldás, vagy legfeljebb tűzoltás.

A szerző a Jogriporter Alapítvány igazgatója