Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim!

Egy olyan ügyről fogok ma beszélni, amiről az elmúlt években méltatlanul keveset beszéltünk – és sajnos még kevesebbet tettünk érte. A drogokkal kapcsolatos politikánkról van szó.

2013-ban, amikor a kormányülésen Balogh lelkész úr, akkor még miniszter, elém tette a készülő nemzeti drogstratégia tervezetét, én ragaszkodtam ahhoz, hogy legyünk merészebbek. Ezért aztán arra kértem, hogy a drogstratégiába vegyük bele azt a törekvést, hogy meg kell teremteni a drogmentes Magyarországot. Hiszen mi, magyarok, merjünk nagyot álmodni. Hangot adtam annak a meggyőződésemnek, hogy a büntetések szigorításával, a fiatalok elrettentésével egyszer s mindenkorra megszabadulhatunk a drogok fenyegető árnyékától.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma, 2019 őszén, egy évvel a drogstratégia lezárulása előtt, nem félek kimondani önöknek, hogy tévedtünk. Én tévedtem. Magyarország nem lesz drogmentes 2020-ra, de még 2030-ra, vagy 2050-re sem. Tévedésünk nem merül ki a drogmentes ország álmában, ennél többről van szó.

Nem elég ugyanis, hogy súlyos milliárdokat költöttünk arra, hogy üldözzük, büntessük a fiatalokat, de eközben végzetesen elhanyagoltuk azokat a feladatokat, amelyek valódi pozitív változást hozhattak volna az érintett magyar családok életébe.

Tévedtünk, amikor a szakma tiltakozása ellenére visszadobtuk a 2009-ben elfogadott drogstratégiát, és aztán három évig szerencsétlenkedtünk, mire sikerült elfogadnunk egy rosszabbat. Ráadásul a kábítószer-prevencióra fordított költségvetési tételeket először lecsökkentettük, majd azóta is nevetségesen alacsonyan tartottuk. Tévedtünk, amikor a minisztériumi hierarchián belül súlytalanná tettük a drogkoordinációt, leépítettük az ezzel foglalkozó munkatársakat.

Tévedtünk, amikor bezártuk a korábban dinamikusan fejlődő stábbal dolgozó Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet. Ez ugyanis korábban a hazai drogpolitika motorjaként többek között létfontosságú kutatásokat, képzéseket és fejlesztéseket hajtott végre, és segítette a helyi szintű Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok (KEF) munkáját.

Tévedtünk, amikor szembefordultunk a civil társadalommal, amikor nem válaszoltunk a szakma ismétlődő leveleire, felhívásaira, és kiraktuk a civileket a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságból. Amikor a drogprevenciós szervezeteknek juttatott kevéske pénzt is késve, hónapos csúszásokkal fizettük ki.

Tévedtünk, amikor az iskolákban csak a rendőri drogprevenciót támogattuk, pedig a szakirodalomból tudhattuk, hogy az nem eredményes.

Tévedtünk, amikor hagytuk, hogy létfontosságú tűcsere programok szűnjenek meg a fővárosban, és több ezer hátrányos helyzetű drogfogyasztó tűnjön el az ellátórendszer radarjáról. Amikor hagytuk, hogy néhány év alatt megtriplázódjon a hepatitis C fertőzött drogfogyasztók aránya.

Tévedtünk, amikor a dizájner drogok alattomos terjedésére szinte csak a tiltással válaszoltunk, amikor a börtönöket akartuk megtölteni a szerencsétlen, margóra szorult emberekkel ahelyett, hogy hathatós segítséget nyújtottunk volna nekik a felépüléshez.

Én tévedtem, hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Hiszen mutogathatnék ujjal másokra, hamis tanácsadókra, Rétvári Bencére vagy Kocsis Mátéra – nem teszem. Mint a legfőbb hatalom birtokosa, vállalom a felelősséget azért, ami történt. Most, hogy elérkezett a nemzeti drogstratégia utolsó éve, eljött az ideje a számvetésnek és a hibák kijavításának. Ezért szeretném bejelenteni, hogy a választások után új irányt szabunk a drogpolitikának.

Először is, dekriminalizáljuk a drogfogyasztást. Ez azt jelenti, hogy

ezentúl csak a valódi bűnözőket, a drogkereskedőket büntetjük.

A bűnelkövető drogfüggők számára pedig biztosítjuk a megfelelő terápiás programon való részvételt.

Másodszor, évi 5 milliárd forintra emeljük a költségvetésben a kábítószer-terület támogatását. Ennek nagy részét pályázatok formájában civil szervezeteknek adjuk, akiknek a munkáját az újjáalakított Nemzeti Drogmegelőzési Intézet fogja szakmailag felügyelni és támogatni.

Harmadszor, teszünk azért, hogy a drogok ártalmaival szembesülő magyar családok, iskolák, nevelőotthonok és munkahelyek ne maradjanak többé magukra, és hathatós segítséget kapjanak egy országosan is világszínvonalúvá fejlesztett ellátórendszertől. Befektetünk a szakemberképzésbe és megemeljük a szociális és egészségügyi területen dolgozók munkabérét.

Nagy munka áll előttünk, hölgyeim és uram, de meggyőződésem, hogy le fogjuk gyűrni az akadályokat. Mert azt is megtanultuk, hogy az igazi nemzeti együttműködés rendszere az, amikor valóban bevonjuk a civil és szakmai szervezeteket a munkába, és amikor a hibáinkkal őszintén szembenézve nem félünk új megoldásokat keresni és találni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

A szerző a Jogriporter Alapítvány igazgatója.