A miniszterelnök nekiment a börtönkártalanításoknak. Ezekre azért tarthatnak igényt az elítéltek, mert gyakran évekig olyan körülmények között töltik a szabadságvesztésüket, ahogyan kutyát sem lehetne tartani. A kártalanítás rendszerét ugyanaz a kormány hozta létre, amely most elfogadhatatlannak nyilvánította. A mostoha börtönkörülmények fennmaradása és a kártalanítás esetleges megszüntetése nem csak a fogvatartottaknak árt, de a békés polgároknak is. Attól nem lesz jobb kint, ha bent rosszabb, sőt.
Nelson Mandela szerint „nem ismer valaki igazán egy országot, amíg nem látta belülről annak börtöneit. Egy országot nem arról kell megítélni, hogy miképpen bánik a legmagasabb rangú polgáraival, hanem hogy miképpen bánik a legalacsonyabb sorban lévőkkel.” Márpedig Mandela tudta, miről beszél: élete során 27 évet töltött három különböző börtönben.
Orbán Viktor a múlt heti sajtótájékoztatóján felháborodott amiatt, hogy „elítélt bűnözők [...] millió forintokat vesznek le a magyar államtól”, amiért a fogva tartás körülményei nem megfelelőek. Jelezte: utasította az igazságügyminisztert, hogy „egy fillért se fizessünk”.
Nacsa Lőrinc, a KDNP frakciószóvivője „börtönbizniszről” beszélt, és azt mondta: a bűnözőknek nem pénzjutalom, hanem büntetés jár. A kórusba bekapcsolódott a kormánypárti média, miszerint az államnak azért kell súlyos milliárdokkal kártalanítania a fogvatartottakat, mert „kényelmetlenül érzik magukat a börtönben”. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára egyenesen azt jelentette be, hogy a magyar állam mostantól felfüggeszti a börtönben ülőknek megítélt kártérítések kifizetését, amíg az európai intézmények meg nem vitatják, hogy jár-e kártérítés az elítélteknek a rossz börtönkörülmények miatt.
Teljes erővel dübörög tehát a bonyolult igazságok helyett egyszerű hazugságokkal és csúsztatásokkal operáló kormányzati kampány. Mi azonban – a fogva tartással évtizedek óta foglalkozó szervezetként – bízunk benne, hogy lehet észszerűen beszélni ellentmondásos témákról is, ezért válaszoltunk a kérdésekre, amelyek valószínűleg mindenkiben felmerülnek, aki nem ismeri közelről a büntetés-végrehajtás világát.
Tényleg azért követelnek a rabok kártérítést, mert „kényelmetlenül érzik magukat”? És egyáltalán: miért kellene jól bánni azokkal, akik bűncselekményt követtek el?
A börtönökben fogvatartott rabok jó része nem elítélt, hanem letartóztatott, akiknek a bűnösségéről nincs végleges döntés (az arányuk 2018 végén 16% volt, de korábban a fogvatartottak egyharmadát is elérte). Bár sokan vannak közöttük, akiket a bíróság végül elítél, messze nem mindenkinél ez a helyzet. Emlékezhetünk például Balla Irma debreceni fideszes képviselő fiára is, aki több mint két évet ült börtönben, mielőtt bebizonyosodott az ártatlansága. Akik a fogvatartottak sanyargatása mellett kardoskodnak, nekik sem biztosítanának elfogadható körülményeket.
De az emberhez méltó fogva tartás azokat is megilleti, akiket a bíróság jogerősen elítélt. Bár a kormányzat nyilván a legelborzasztóbb erőszakos bűncselekmények elkövetőit emlegeti a kártalanítás ügyében, a büntetés-végrehajtási intézetekben többségben vannak, akiket nem erőszakos cselekmények miatt ítéltek el.
Az elítéltek törvényes büntetése a szabadságuk és egyéb – ehhez kapcsolódó – jogaik elvétele, és nem az, hogy büntetésüket megalázó körülmények között töltsék. Éveken át napi 23 órát egy néhány négyzetméteres zárkában másokkal összezárva lenni, jó esetben havonta egyszer találkozni a hozzátartozókkal, akkor kelni, enni, tisztálkodni, amikor a napirend kötelezővé teszi, tizenöt emberrel osztozni egyetlen vécén, órákig várni a fájdalomcsillapítóra – ez akkor is büntetés és akkor is „kényelmetlen”, ha a zárka nem zsúfolt, nem sötét, szellőzik és elkülönített vécé van benne.
A kártalanítás ilyen esetben nem jár. Csak akkor, ha a fizikai körülmények annyira rosszak, hogy – amint azt a strasbourgi bíróság megfogalmazta – „az azokból eredő szenvedés és megaláztatás túlmutat a minden szabadságvesztésben szükségszerűen bennefoglalt szenvedésen és megaláztatáson”. A Magyar Helsinki Bizottság börtönmegfigyelői több ilyen esettel találkoztak. Számos ügyfelünket csípték nap nap után véresre a kiirthatatlan ágyi poloskák, és jártunk olyan 8 négyzetméteres zárkában, ahol hat letartóztatott várt a tárgyalására hónapokon át. A zárka két oldalán álló háromemeletes ágyak között egy felnőtt férfi csak oldalazva fért el, ezért egyszerre csak egy fogvatartott tudott leszállni az ágyról, a többek ilyenkor félig fekve vártak, mivel a három emelet miatt a matracokon fel sem lehetett ülni.
Ezek a hátrányok túl vannak nem csupán az egyszerű „kényelmetlenségen”, hanem a fogva tartásban szükségszerűen benne foglalt szenvedésen is. Ezeknek az állam jogszerűtlenül teszi ki a fogvatartottjait, a magyar és nemzetközi normák ugyanis a bűnelkövetők szabadságának, nem pedig a méltóságának az elvételére adnak felhatalmazást.
De pragmatikusabb érvek is szólnak az emberhez méltó bánásmód mellett. A szabadságvesztés funkciója nem csak a bűnelkövető megbüntetése, hanem a társadalomba való visszatérésének előkészítése is. Ha nem bánunk a fogvatartottakkal emberként a börtönben, akkor gyakorlatilag lehetetlenné tesszük a visszailleszkedésüket. A skandináv országok nem azért biztosítanak kiemelkedően jó fizikai körülményeket a raboknak, mert gyámoltalan széplelkek, hanem azért, mert értik, hogyan függ össze a börtönbeli bánásmód a reintegrációval. A jól szervezett utánkövetés mellett a megfelelő fogva tartási körülményeknek is szerepük van abban, hogy pl. Norvégia visszaesési rátája a legalacsonyabb az egész világon.
Szintén fontos, hogy a zsúfoltság rendkívüli módon megnehezíti a büntetés-végrehajtásban dolgozók munkáját. A kellő személyes tér hiánya, a kis területen való összezártság agressziót szül, a rossz fizikai körülményekből számos konfliktus adódhat, például ha valakinek akkor kell a rongyos függönnyel leválasztott vécére mennie, amikor a többiek tőle félméternyire esznek. Ezeket a konfliktusokat az állománynak kell kezelnie, ha verekedés tör ki, nekik kell intézkedniük. A megfelelő fizikai körülmények legalább annyira fontosak a büntetés-végrehajtási dolgozóknak, mint a fogvatartottaknak.
Rendben, de miért kell nekik kártérítést fizetni a mi adónkból?
Az elítéltek az általuk elkövetett jogsértés miatt kerülnek börtönbe. Ugyanígy az ő jogaikat sem sérthetik meg büntetlenül az őket fogva tartó állami szervek.
Aki kárt okoz, köteles azt megtéríteni. A kár lehet anyagi, de erkölcsi jellegű is. A megalázó bánásmód erkölcsi jellegű sérelem, jár a kártérítés annak, akit ilyen ér – a fogvatartottaknak ugyanúgy, ahogy például Orbán Viktornak járt 500 ezer forint, amikor Veres Jánost és a Népszavát perelte be jó hírnevének csorbítása miatt.
A kormány börtönbizniszről beszél, de szó sincs ilyesmiről: jogaikban sértett emberek érvényesítik a magyar szabályok által biztosított jogaikat a magyar szabályok által előírt módon. Mivel a magyar állam tömegével sérti meg a fogvatartotti jogokat, ezért sokan perelnek, így valóban sok pénzről van szó, de ez nem teszi a jogérvényesítést sem biznisszé, sem erkölcstelenné. Azok pereskedését sem neveznénk biznisznek, akik egy vegyi üzem környezetszennyezése miatt tömegesen szenvednek egészségkárosodást.
Nacsa Lőrinc szerint a jogsértők büntetést érdemelnek, nem jutalmat, de úgy tűnik, ezt a kormányra nem tartja érvényesnek. Úgy gondolja, az állami szervek nem érdemelnek „büntetést” akkor sem, ha tömeges jogsértést követnek el.
Mi köze mindehhez az Európai Uniónak?
Nem tudhatjuk, hogy a miniszterelnök tévedett, vagy szándékosan használta „Brüsszel” elleni hangulatkeltésre az ügyet, de a börtönkártalanítások ügyében az Európai Uniónak semmiféle szerepe nincsen.
A magyar jogszabályok már jóval az uniós csatlakozás előtti időkben meghatározták, milyen minimumfeltételeket kell biztosítani a fogvatartottaknak. Ezek közé tartozott a három négyzetméter szabad mozgástér a zárkában. A magyar börtönszervezet azonban gyakorlatilag sohasem teljesítette ezeket, és mindig több embert tartott fogva, mint ahányat törvényesen lehetett.
Ezt megelégelve több rab kártérítési pereket indított. A magyar bíróságok meg is állapították a jogsértést, de kártérítést nem adtak, azon az alapon, hogy a börtönöknek túl sok fogvatartottat kell befogadniuk, és ezért objektív okból nem tudják biztosítani a kellő mozgásteret. Ezzel az a gond, hogy a polgár ritkán hivatkozhat objektív akadályokra az állammal szemben. Nem hajthatom el a NAV-ot azzal, hogy objektív okból – mert kevés a pénzem – nem tudom befizetni az adómat.
Ezért fordultak egyes fogvatartottak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, azaz a strasbourgi bírósághoz, amely nem az EU, hanem a 47 tagú Európa Tanács intézménye. 2015-ben ez a bíróság mondta ki, hogy a magyar börtönök túlzsúfoltsága rendszerszintű probléma: tömegesen produkál megalapozott panaszokat, ezért Magyarországnak megoldást kell találnia a helyzetre. Erre válaszként készített a kormány akciótervet, amelynek része volt a kártalanítás bevezetése is.
De akkor végül is külső nyomásról, illetve döntésről van szó, nem?
Valójában nem. Aláírtuk, törvénnyel kihirdettük, így magunkra kötelezőnek fogadtuk el az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amelynek 3. cikke tiltja a megalázó bánásmódot. Ezzel azt is elfogadtuk, hogy az egyezmény megsértése esetén a strasbourgi bíróság olyan döntéseket hozhat, amelyeket kötelező végrehajtanunk.
Ráadásul a magyar Alaptörvényben is szerepel a megalázó bánásmód tilalma. Az Alkotmánybíróság már 2014-ben kimondta: „a [...] fogvatartottak részére biztosított élet-, illetve mozgástérnek minden esetben el kell érnie azt a minimális mértéket, amely biztosítja számukra az emberi méltósághoz való alapjoguk sérelme nélküli elhelyezésüket [...]. E minimális élet-, illetve mozgástér biztosítása nélkül ugyanis olyan túlzsúfoltság jön létre, amely [...] megalázó bánásmódnak [...] minősül.”
De végül is mit tehetne a kormány, ha egyszer ennyi embernek kell börtönbe mennie?
Az Orbán-kormány szigorított a korábbi időszakok büntetőpolitikáján. Amikor meghozta ezt a döntést, kötelessége lett volna átgondolni, hogy a borítékolhatóan megnövekvő börtönpopulációt el tudja-e helyezni törvényes körülmények között. A kormány ezt megpróbálta megúszni, és anélkül szigorított a büntető jogszabályokon, hogy előre gondoskodott volna a börtönök növekvő terhelésének kezeléséről. Csak akkor kaptak észbe, amikor 2014–2015 folyamán elkezdtek özönleni a panaszok Strasbourghoz. Ekkor nem lehetett tovább halogatni annak eldöntését, hogy a börtönnépesség csökkentésével vagy a börtönhelyek számának növelésével kezeljék a kialakult helyzetet.
A kormány 2015-ös akcióterve mindkét típusú elemet tartalmazza: szerepel benne pl. a reintegrációs őrizet (amikor egyes, nem erőszakos cselekmények miatt elítélt személyek a büntetésük utolsó részét egyfajta házi őrizetben tölthetik le), de alapvetően a börtönépítések mellett teszi le a voksát. Az akcióterv például összesen háromezer plusz férőhelyet jelentő öt új börtön megépítését ígérte 2019 végéig. Csakhogy eljött a 2019 vége, és e börtönök közül egyik sem épült fel, mert alultervezték a költségeket, így kétszer is eredménytelen lett a beígért új börtönök felépítésére kiírt közbeszerzés. Az 500 fős börtönökre 3,9 milliárd, az ezer fős börtönre kevesebb mint 7,9 milliárd forintot irányzott elő a kormány. Összehasonlításként: a Groupama Aréna 19,5 milliárd forintból, a szombathelyi stadion 15,6 milliárd forintból épült fel.
Ez azért lényeges, mert a kártalanítási rendszer úgy néz ki, hogy a rabnak panaszt kell tennie az alapjogokat sértő elhelyezési körülmények miatt, és ez alapján a börtön parancsnokának, majd az országos parancsnokságnak meg kell vizsgálnia, lehet-e orvosolni a helyzetet (pl. a panaszos másik, kevésbé zsúfolt zárkába, vagy börtönbe helyezésével). A kártalanítás lehetősége csak akkor nyílik meg, ha erre nincs mód. Tehát ha lenne elég börtön, akkor nem járna a kártalanítás sem.
Lehet tehát külső nyomásra panaszkodni, de az a kormány szuverén döntése volt, hogy a kongó stadionok és zsúfolt börtönök országában inkább még stadiont épít – akkor is, ha emiatt kártalanításként milliárdokat kell kifizetni. Ahelyett, hogy a fogvatartottakat, az ügyvédeket és a jogvédő szervezeteket támadná, a miniszterelnök jobban tenné hát, ha a saját háza táján keresné a közpénz elszórásának felelőseit.
Ráadásul a kriminológiai tapasztalatok szerint ilyen helyzetben inkább a börtönnépesség csökkentésére irányuló erőfeszítések a célravezetők. Az új börtönök előbb-utóbb mindig megtelnek, ha nem változik a büntetőpolitika. Márpedig – és ez szintén kriminológiai közhely – nem jelent feltétlenül jobb közbiztonságot, ha többen vannak börtönben. Norvégiában például tízszer kevesebb embert ölnek meg, miközben tizedannyi ember tartanak fogva, mint az USA-ban (az USA-ban 2017-ben 100 ezer lakosra 5,3 emberölés jutott, míg Norvégiában 0,5, holott a 100 ezer lakosra eső fogvatartottak száma az Egyesült Államokban 655, ezzel szemben Norvégiában csupán 63). Norvégiában lényegesen kevesebb fogvatartott mellett szintén jobbak az emberölési mutatók, mint nálunk, ahol 100 ezer lakosra kb. 170 fogvatartott és 2,5 emberölés jutott 2017-ben.
Oké, de mi van a bűncselekmények áldozataival? Az ő jogaikat is megsértették, nem?
A kártalanítási rendszer az áldozatoknak is segít. A törvény szerint a megalázó börtönkörülmények miatt megítélt kártalanítás összegéből mindenekelőtt a bűncselekmény áldozatának okozott kárt kell kifizetni, és csak annyit kap meg a fogvatartott, amennyi a levonás után megmarad. Így jutott a nekik járó kártérítés egy részéhez hozzá Szögi Lajos családja is.
Mivel az elítéltek nagy részének nincs vagyona, a börtönben pedig azok sem jutnak értékelhető jövedelemhez, akik végigdolgozzák a börtönéveiket, a kártalanítási rendszer nélkül az áldozatoknak gyakorlatilag semmilyen esélyük nem maradna arra, hogy káruk megtérüljön.
Erről természetesen hallgat a kormányzati propaganda, mint ahogy arról is, hogy az áldozatok kárpótlásának szabályozása bonyolult, az érintetteknek olyan nyilatkozatokat kell tenniük, és olyan iratokat becsatolniuk, amelyek komoly jogi felkészültséget igényelnek, ezért az áldozatok gyakran elesnek a nekik járó kártérítéstől. Ezzel bizonyosan lenne dolga a kormánynak. Meg kellene például vizsgálni, hogyan lehetne egyszerűsíteni a szabályokat, és miként tudna az áldozatsegítő szolgálat segítséget nyújtani a sértetteknek a hatékony jogérvényesítésben. De természetesen a kormánynak arra is lenne lehetősége, hogy a bűncselekmények sértettjeinek nyújtandó támogatás rendszerét a fogvatartotti kártalanítás intézményétől függetlenül is teljes egészében megreformálja, és megnövelje az erre a célra előirányzott forrásokat.
Amennyiben az Igazságügyi Minisztérium hozzálát a kártalanítás szabályainak áttekintéséhez és módosításához, javasoljuk, hogy ezzel a területtel mindenképpen foglalkozzék, és szívesen részt is veszünk javaslatainkkal az erről folytatott konzultációkban.
Kapnak pénzt a kártalanításból egyes civilszervezetek?
Nem. A Magyar Helsinki Bizottság valóban aktív a börtönviszonyok javításának területén, és a 2015-ös strasbourgi ügy hat panaszosa közül hármat mi képviseltünk. Azonban a precedens megteremtését követően tudatosan – éppen az anyagi motiváció látszatának elkerülése érdekében – csak kivételesen vittünk ilyen jellegű ügyeket, noha ezres nagyságrendben kaptunk megkereséseket. Ugyanígy évente legfeljebb 3-4 magyar kártalanítási kérelemmel kapcsolatban nyújtunk segítséget – annak érdekében, hogy legyenek tapasztalataink a bírósági gyakorlat alakulásáról –, és megtalálható egy tájékoztató a honlapunkon a kártalanítási eljárásról. De ilyen tájékoztatót maga a büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága is közzétett, amely igazán nem vádolható a „börtönbiznisz” szervezésével.
Nem valamiféle összeesküvés miatt perelnek tízezres nagyságrendben a fogvatartottak, hanem azért, mert ennyi embernek sérti meg folyamatosan a jogait a magyar állam, és mert a fogvatartottak beszélnek egymással. A börtönben amit egyvalaki tud, azt hamarosan mindenki tudni fogja – főleg, ha 17-en vannak egy 30 négyzetméteres zárkában.
Tényleg felfüggesztheti a kifizetéseket a kormány?
Tuzson Bence azt mondta, a magyar állam mostantól nem folyósít kifizetéseket. A zavaros és számos csúsztatást tartalmazó interjúból nem egyértelmű, hogy ez a már jogerősen megítélt kártalanításokra is vonatkozik, vagy csak azokra az eljárásokra, amelyekben még nem született döntés. Az előbbi eset egészen drámai lenne, azt jelentené ugyanis, hogy a kormány tömegesen, módszeresen és deklaráltan semmibe veszi a bíróságok jogerős döntéseit – azaz már nem a jog uralkodna, hanem a politikai önkény. Akinek tetszik ez az eljárás a kártalanítások ügyében, az képzelje el, hogy bármilyen húsba vágó ügyében neki ad igazat a bíróság, de a miniszterelnök utasítja az igazságügyi minisztert, hogy az ilyen ítéleteket másnaptól hagyja figyelmen kívül.
Ha a már megítélt összegeket kifizetik, de törvénymódosítással megakasztják a kártalanítási folyamatot, a helyzet valamivel jobb, de még mindig aggasztó. Ebben az esetben ugyanis újraindulnak a strasbourgi perek, ami egyfelől a hazainál magasabb kártérítési összegeket fog jelenteni, másrészt azt, hogy az áldozatok egyáltalán nem, vagy csak sokkal nehezebben és lassabban jutnak majd jóvátételhez.
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke.
Borítókép: Index / Ajpek Orsi