61 éves vagyok. Amikor felnőttem, az 1960-as években, még voltak járványok. Ezekről szeretnék mesélni.

A 30-as években még volt a halálos torokgyík, diftéria (Móra Ferenc: Szépen szóló körtemuzsika), és volt még TBC is. A 60-as években ezekre már oltották a gyerekeket. Viszont mindennapi realitás volt a skarlát, a szamárköhögés, a vírusos kanyaró és később a távol-keleti influenza. Ezekre azokban az időkben fejlesztettek ki antibiotikumokat, illetve a vírusokra oltásokat.

Általában már nem kellett belehalni, de nagyon fertőzőek voltak. Gyermekbetegségeknek nevezték, de idősek, betegeskedő emberek is megkaphatták, ezért kellett nagyon vigyázni.

Emlékszem, hogy az iskolában, óvodában volt elkülönítő. A szülőt, ha tudták értesítették – a munkahelyeken volt telefon. Egyszer anyukámmal este az iskolából kézenfogva mentünk skarlát miatt a zöldkeresztbe (Köjál). A zöldkeresztnél az orvosok házilag barkácsolt gézmaszkot viseltek.

Innen a zöldkeresztes mentő vitt haza, és ki kellett tenni egy piros cédulát az ajtóra. A kis, piros cédulát magunk vágtuk ki, nem volt fénymásoló – még az olvasókönyvben is benne volt, hogy ez figyelmezteti a postást, rendőrt, hogy ragályos beteg van a lakásban. A szomszédok a korláthoz húzódva mentek el az ajtó előtt.

A piros cédulás lakásból nem lehetett kimenni játszani a lábadozás időszakában. A gyerekek sem jöhettek be. A leckét a betegnek bedobták a postaládába. A gyerekek megcsinálták a leckét, az jelentette a távoktatást.

Édesanyám, aki vegyész volt, amikor hazajött a munkából, a boltból, mindig kimosakodott. Amikor busszal utazott télen, ott is kesztyűt hordott. Járványos időben duplán kimosakodott, illetve bemosakodott a főzéshez. Nem volt porszívó, a padlót vikszeltük, kéthetente szombaton. A kilincset járványos időben naponta, délelőtt tisztogattuk, a követ felmostuk ultrás, hypós vízzel.

Volt-e karantén? Mindenki 6 napot dolgozott, napi 9 órát. A gyerekek reggel 8-tól délután 5-ig voltak az iskolában szombaton is, utána otthon „felmondták a leckét” a szüleiknek, és vasárnap is tanultak. Ehhez képest a határok vasfüggönnyel le voltak zárva, és két-három évente ha valaki eljutott Szlovákiába, Bulgáriába vonattal. Autó nem volt. Repülő nem volt. Ennél több karanténre nem volt szükség, csak a piros cédula. Akkoriban még voltak nagyon egyszerű, írástudatlan emberek, konyhaszobás sufnilakásokban – ott aratott a járvány, a gyerekeket szanatóriumba kellett menekíteni.

Arra emlékszem, hogy a 70-es években egyre inkább az influenza terjedt, akkor még súlyos szövődményekkel. 1% volt a halálozás, főként idősek, betegek körében. Az influenza miatt a karácsonyi szünetet néha meghosszabbították. Akkoriban már nem szénszünet volt, hanem járványszünet. Amikor februárban újra mehettünk iskolába, megint kitört a járvány, és volt hogy csak hatan maradtunk az osztályban (azok, akik már Karácsonykor letudták az influenzát; én is ilyen voltam, mindig dec. 22-én lettem beteg.)

Ezeket ezért írtam le, mert ma már sokan nem tudják, mi a járvány, és hogy ilyen ragályos járványkor mindent a járványhoz kell igazítani. Tessék munka, vásárlás után kimosakodni. Tömegközlekedésen kesztyű, kéztörlő. Ne csináljunk semmilyen interakciót, semmilyen programot. Ha kimegyünk a kertbe, utcára sétálni, hamarosan visszavonulót kell fújni, amikor mások jönnek. Sziasztok, 5 méterről, majd telefonálunk. Ne fogjunk meg tárgyakat, játékokat, amit mások is megfogtak, leköhöghettek. Utána kézmosás. Ma már van telefon, internet – csörgessük meg, aki egyedül van. Időseknek a kilincsére lehet akasztani, amit kérnek, gyógyszert, csomagolt élelmet.

Ha vigyázunk, senkinek nem kell meghalnia.

A postásra, házhoz szállítókra különösen ügyeljünk, ők nagyon kitettek. Öntevékenyen rendezzünk be elkülönítőt, kórházat magunknak. Türelem, szeretet.