A miniszterjelöltek helyből, nekifutás nélkül veszik az akadályokat, a kettős állampolgárságról szóló törvény megszületett, a kormányprogram vitája nyugodt mederben maradt, a kabinet mindjárt esküszik miniszterelnököstül, az ellenzék keresi önmagát. Már csak azt nem tudjuk, hogy a Fidesz mit is fog csinálni pontosan. A Demokrácia és Dilemma Intézet elemzése.
Ellenzék nélkül is működik a Ház – előző kormányzása idején mondott ilyet Orbán Viktor, amikor a szocialisták és a szabad demokraták egy különösen kényes ügy miatt kivonultak a parlament üléséről. A miniszterelnöki megállapítást – amely tényszerűen amúgy stimmel – utána sokáig emlegették mint a fideszes arrogancia iskolapéldáját, publicisztikák sora született róla, és ha nem is vállalt akkora szerepet a jobboldali koalíció bukásában, mint a 23 millió román munkavállaló vagy az elferdített köteles beszéd, kismértékben biztosan belejátszott a választási vereségbe.
A 2010–2014-es parlamenti ciklus legelején intézetünk munkatársainak máris feltűnt, hogy az idők gyökeresen megváltoztak. Hogy a Ház ellenzék nélkül is működne formálisan, az kétharmados többség mellett teljesen egyértelmű. Csakhogy most ez a kérdés fel sem merül. Hiszen a kormányoldalnak addig nem igazán kell küzdenie az oppozícióval, amíg annak valamennyi pártja önazonosságának megtalálásával, illetve megsziládításával kénytelen foglalkozni. Mindezt szemléletesen ábrázolta mind a kormányprogram, mind a kettős állampolgárságról szóló törvény vitája, valamint az utóbbihoz kapcsolódó döntéshozatal.
A bizonytalankodás érthető: a Jobbik és az LMP parlamenti újoncok, a szocialisták lába alól meg még annál is durvábban csúszott ki a talaj az elsöprő arányú választási vereség következtében, mint ahogy elsőre feltételeztük. Ennek megfelelően egyelőre inkább néz ki normális, a szakpolitikai kérdéseket is szem előtt tartó pártnak az LMP és kisebb meglepetésre a Jobbik is, mint az MSZP, amelynek a programvitában sem futotta sokkal többre annak ismételgetésénél, hogy a Fidesznek nincs programja.
Mindazonáltal a kabinet eskütétele előtt kevéssel valóban nem tudjuk pontosan, Orbán Viktor mit szeretne kezdeni Magyarországgal. A nemzeti ügyek felsorolása érthető, többnyire a törekvésekkel-célokkal is tisztában vagyunk, ám azt, hogy ezeket hogyan akarják végrehajtani, elérni, egyelőre homályos számunkra. Példával is élünk: Matolcsy György, a gazdasági szuperminiszteri poszt várományosa – akit partnerünk, az Index alapos írása szerint nem feltétlenül zavarnak a számok – a Napi Gazdaságnak azt mondja, mindent megtesz a munkahelyekért. Azt is hozzáteszi, hogy erről komplett csomag gondoskodik, de arról nem mond semmit, hogy ez a csomag mit fog tartalmazni.
Mindez általában véve is jellemző, a sajtóban, a miniszterjelöltek bizottsági meghallgatásain és a kormányprogram vitájában sem hangzottak el szigorúan vett konkrétumok. Ha érdekességet akarunk, úgy kell átbogarászni az anyagokat, és akkor sem feltétlenül találunk valamit. Egyet kiemelünk, mert több szempontból jellemző lehet a jövőre nézve. Pintér Sándor leendő belügyminiszter az emberi jogi bizottságban határozottan kijelentette, cigánybűnözés nincs. Ez nemcsak azért fontos, mert igaz, de azért is, mert szemlélteti, a radikális Jobbik segítségével milyen könnyen eltolhatja magától a Fidesz a szélsőségesség esetleg felmerülő vádját, amellyel eredménytelenül küzdött az 1998–2002-es ciklusban.
A miniszterjelöltek természetesen mindannyian könnyedén vették az akadályokat a bizottságokban, Navracsics Tibort, Pintér Sándort, Hende Csabát, Réthelyi Miklóst, Martonyi Jánost sem izzasztották meg keresztkérdéseikkel a képviselők. Izzadni akkor fognak, ha eljön a munka ideje. Elemzésünk nyitó gondolatához visszatérvel: most tényleg olyan ciklus következik, amikor nem a politikai ellenszél – nemcsak az ellenzék harmatos, azok a véleményformálók sem sokak véleményét formálják ma már, akik egykor százezrekre hatottak –, hanem a feladatok súlya, nehézségi foka és összetettsége miatt lesz nehéz dolgozni.
Egy önként vállalt és komoly szimbolikus jelentőséggel bíró feladatot már végre is hajtott a kormányoldal akkor, amikor elfogadtatta a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Az aktus megint csak sok szempontból értelmezhető, és újfent felvethető a különbség 2004 és 2010 között. Hat évvel ezelőtt a hamis Gyurcsány-kampány – beözönlenek a határon túliak, és elveszik a munkát és a nyugdíjat a magyarok elől, leegyszerűsítve ez volt az üzenet – jelentős rétegeket szólított meg, és közel másfél millió nem szavazatot eredményezett az egyébként nyilván fölösleges és káros népszavazáson. 2010-ben még csak hasonló üzeneteket sem mert megengedni magának senki.
Ami ellenvetés a jogszabállyal szemben felmerülhetett, az annyi, hogy a Fidesz taktikai hibát vétett, amikor nem várta meg a módosítás vitájával és a döntéshozatallal a június közepi szlovákiai választások végét. Megítélésünk szerint könnyen lehet, hogy helyes lett volna nem sietni, de bizonyosak vagyunk benne, hogy Orbán Viktor nem amatőrként, hanem a lehető legszándékosabban cselekedett. Egyszerűen jelezni kívánta, hogy a magyar fél a továbbiakban nem szervilisen, hanem agresszíven kíván fellépni a végletesen megromlott magyar–szlovák viszony alakításában. Hogy ez helyes-e, vagy sem, megítélés kérdése, bár az tény: jelen sziutációban túszai csak Szlovákiának vannak, Magyarországnak nincsenek.
A szocialisták végletes elbizonytalanodását illusztrálja, hogy frakciójuk többsége megszavazta azt, ami ellen hat éve vehemensen kampányoltak – persze Gyurcsány Ferenc nélkül valószínűleg akkor is másként tettek volna. A három nem szavazat nem sok, mindegyik megmagyarázható egyenként. A bukott miniszterelnök nem változtathatott álláspontján, ráadásul ha előre tekint, akkor is markánsan különböznie kell mindenkitől, nemcsak Orbán Viktortól, pártbeli riválisaitól is. Molnár Csaba hűséges fegyverhordozó volt eddig is, más lóra nem tehet, ha nem akarja ilyen fiatalon befejezni pályafutása érdemi részét.
Szanyi Tibor külön eset. Az angyalföldi politikus megint – nem először – úgy érzi, szerephez juthat az MSZP vezetésében. Az elmúlt egy-másfél évtizedben egyszer-másszor bejelentkezett már különféle pozíciókra, elnökhelyettes is szívesen lett volna, de sosem vették komolyan. Elképzelhető, hogy ezekben a zavaros időkben felívelhet a csillaga. Azt ugyanakkor a legdúsabb fantáziával megáldott és sarlatánságra hajlamos munkatársaink is kizártnak tartják, hogy Szanyi Tibor a szocialista párt Retkes Attilájává nőhetné ki magát – annak ellenére, hogy alkatilag minden további nélkül alkalmas lenne erre.