Az LMP egyik legfontosabb témájában hagyott ki óriási ziccert, a Jobbik pedig éppen akkor lőtt mellé, amikor egyébként azt próbálta bizonyítani, hogy felnőtt a komoly parlamenti munkához. Mit kezdtek az új pártok a médiatörvénnyel? Kimehetnek-e a parlamenti képviselők tüntetni? Szexi-e Brüsszelben panaszkodni? Mi lesz egy mozgalommal, ha már nincs közvetlen célja? Az új pártokról szóló összefoglalónk második része.
Az első részben azt néztük meg, milyen volt kilenc hónap parlamenti munka, és mik voltak eddig a pártok legnagyobb sikerei.
Az LMP-nek voltak korábban is öndefiníciós és kommunikációs problémái, és persze bugyuta sajtóközleményei is bőven, ha azonban azt a helyzetet kell kiemelni, amiről még a pártban is elismerik, hogy jókora hiba volt, az a vörösiszap-katasztrófa kezelése. Lényegében semmilyen karakteres LMP-s megnyilvánulásra nem emlékezhetünk a témában.
Ráadásul nem is arról volt szó, hogy átaludták az egészet, Jávor Benedek, a párt országgyűlési képviselője, a fenntarthatófejlődés-bizottság elnöke többször is járt a helyszínen a katasztrófa idején.
A teljes képhez hozzátartozik még néhány dolog. A katasztrófa közvetlenül az önkormányzati választás után történt, és a halálosan kifáradt pártnak már a kampányt is alig volt energiája végigcsinálni. Másrészt az, hogy Orbán Viktor bejelentette a parlamentben a Mal Zrt. vezetőjének letartóztatását, olyan erős üzenet volt, ami után nehéz volt a többieknek bármivel feltűnni.
Az sem egyértelmű, mit kezdhet egy párt egy ilyen katasztrófával, a túlságosan politikai jellegű megnyilvánulás könnyen a visszájára sülhet el. Ezzel együtt az, hogy az LMP saját legfontosabb témáinak egyikében (környezet) nem tudott karakteres véleménnyel vagy akcióval előállni egy olyan ügyben, amely világszerte feltűnést keltett, egyértelműen az eddigi legnagyobb hibájuk volt.
Más jellegű a Jobbik eddigi legnagyobb mellélövése. A frakció megkérdezett tagjai nem is tudtak olyan ügyet említeni, amit kifejezetten kudarcnak tartottak volna eddig, csak azt ismerték el, hogy egyes témákat erősebben kellett volna nyomni. Volner János szerint ilyen például a korrupció vagy a devizahitelesek helyzete. Bárkit kérdeztünk meg a frakcióból, még csak hibának sem tartotta azt, ami szerintünk a Jobbik eddigi legrosszabb húzása volt.
A parlamenti bizottsági helyek elosztásakor a Jobbik azonnal felhívta magára a figyelmet azzal, hogy mindkét neki jutó bizottsági elnöki helyre erősen vitatható személyt jelölt. A nemzetbiztonsági bizottság élére a Magyar Gárda egyik alapítóját, Staudt Gábort, a szociális, ifjúsági és családügyi bizottság élére Sneider Tamás egykori egri szkinhedvezért.
Ahogy a Demokrácia és Dilemma Intézet írta, nem ez Magyarország veszte, de semmiképp sem segít abban, hogy komolyan lehessen venni a parlamentet. Staudt Gábor később el is bukott a C típusú nemzetbiztonsági átvilágításon, még a a bizottság tagja sem lehetett, helyére Mirkóczki Ádámot delegálták.
Magyarázatot itt is lehet találni. Ahogy Gyöngyösi Márton, a párt parlamenti képviselője mondta, a bizottsági elnöki helyekről szóló tárgyalásokon nem ragaszkodtak ezekhez a posztokhoz, a nemzetbiztonságit nem is remélték. Aztán úgy alakult (többek között az MSZP-nek köszönhetően), hogy ezeket kapták, és ezekkel a területekkel főleg Sneider Tamás és Staudt Gábor foglalkozott a pártban, természetes volt, hogy ők lesznek a bizottsági elnökök.
Sneidernél a jobbikosok egyáltalán nem tartják problémának a szkinhedmúltat, azt mondják, az régen volt, és nem befolyásolja a jelenlegi helyzetet. Staudt ügyében ugyanakkor – a gárda elsődleges ügye lévén a Jobbiknak – semmiképp sem vonultak volna vissza, noha az ellentmondás nyilvánvaló: Staudt ellenőrizte volna azokat a hatóságokat, amelyek szervezete után nyomoznak.
Arra, hogy utólag nem gondolják-e, hogy jobb lett volna támadhatatlan frakciótagokat ilyen pozícióba ültetni, a megkérdezett jobbikosok mind azt mondták, azóta nem foglalkoztak az üggyel, illetve bárkit jelöltek volna, úgyis megtámadták volna őket, és már megszokták az ellenszelet. Ha azonban a Jobbik komolyan veszi a parlamenti munkát, és számos jel utal rá, hogy komolyan veszik, ezek a jelölések súlyosan hibásak voltak.
Emlékezetes parlamenti jelenet volt, ahogy a médiatörvény végszavazása előtt a Jobbik és az LMP együtt érvelt a törvény ellen, Dúró Dóra éppen úgy támadta azt, mint Karácsony Gergely. (Az LMP-nek éppen ekkor jött el a nagy pillanata, írtuk az első részben.)
Igaz, a Jobbik egyik módosítója bekerült a törvénybe, és az sem éppen a lazításról szól – ennek alapján a bűnügyi hírek aránya legfeljebb húsz százalék lehet a híradásokban. A médiatörvény legfontosabb intézkedései ellen azonban mindkét párt tiltakozott, és ez egy olyan újabb közös pont, amit érdemes megvizsgálni.
Az LMP beragasztott szájjal tiltakozott a törvény ellen, a Jobbik január elején demonstrált az egyperces csöndjéért miatt fegyelmi eljárás alá vont Mong Attila mellett, bár Novák Előd később magyarázkodni kezdett mondván, csak ebben a konkrét kérdésben álltak ki Mong mellett, de ettől még más ügyekben el kell számoltatni a „balliberális szerkesztőket és politikusokat”. Ezenkívül azonban az utóbbi hetekben a pártok nem repültek rá különösebben a témára, pedig nem sok kérdés foglalkoztatja jobban a közvéleményt, különösen, mióta vezető nyugati lapokban is rendszeresen erről van szó.
A külföldi kritikákkal kapcsolatban ellentmondásos a pártok viszonya, bár különféle okokból. A Jobbiktól furcsán is venné ki magát, ha pont azokat a lapokat lobogtatnák tiltakozásul, amelyekben őket általában a élesebben kritizálják, mint a Fideszt. „Nem szeretjük, ha külföldről fújják a passzátszelet” – mondta Szabó Gábor jobbikos képviselő.
Az LMP-nek ilyen jellegű aggályai ugyan nem voltak, de ők is inkább az ügy belföldi vonatkozásaira koncentrálnak. Ahogy Karácsony Gergely mondta, Brüsszelbe rohangálni ezzel nem szexi. Más kérdés, hogy a belföldi tiltakozással mit kezdenek. Ez azonban már átvezet a következő ponthoz, szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy mi változott a pártokban, amióta bekerültek a parlamentbe.
Egy fiatalos, lelkes tagok által támogatott, mozgalmi jellegű szervezet óriási egyéni és közösségi erőfeszítések árán bejut a parlamentbe. A szervezet meghatározó arcainak nagy része bekerül a frakcióba, figyelmünk és energiájuk a parlamenti munkára koncentrálódik, rengeteg a teendő. A pártépítésre kevesebb figyelem jut, érthető okokból a pártban is lankad a harci kedv. A kampányidőszak izgalmi szintjét lehetetlen fenntartani, és nincs is közvetlen elérendő cél. Ráadásul az elitellenesség mindkét pártban olyan meghatározó, hogy lassan a saját vezetéssel szemben is érezhető lesz, és ez belső feszültségeket okoz.
Eddig a pontig nem is kellett leírnunk, melyik pártról van szó, mert kisebb-nagyobb mértékben mindkettővel ugyanez a helyzet. A hasonlóságok mellett azonban fontos különbségek is vannak.
Más volt például az alaphangulat. Az LMP-ben mindenki óriási sikernek tekintette a tavasszal elért hét százalékot, sőt ez a siker szinte már erőn felüli volt. A kampányban azonban annyira elfáradtak a párt bázisát alkotó aktivisták, amit azóta sem hevertek ki teljesen, ez az őszi önkormányzati kampányban egyértelműen látszott is, és azóta sem kimondottan pezsgő a hangulat. A párt szerkezete most is inkább mozgalmi jellegű és viszonylag szervezetlen.
Az LMP kezdetektől meglévő öndefiníciós dilemmája is fennáll. Korábban sem volt egyértelmű, hogy mit képvisel, a zöld-, a liberális- vagy az emberi jogi vonal közül melyik a meghatározó. Ebben – ahogy a képviselőkkel folytatott beszélgetésekből kiderült – azóta sem haladtak lényegesen előbbre. Ha egy pártban ugyanazok az alapkérdések nem tisztázódnak, újra és újra felmerülnek, az semmiképpen sem tesz jót a párt hitelességének.
Itt jött a képbe a Fidesz. „A Fidesz intézkedései az LMP minden öndefiníciós problémáját megoldották” – mondta Karácsony Gergely. Ezek a lépések szinte minden LMP által vállalható aspektusból támadhatók. Az LMP időt nyert, hogy tisztázza a belső dilemmákat, amit a párt tagjai szerint legkésőbb tavaszig meg is fognak tenni. „Nagy csodákra nem kell számítani, ez nem egy fegyelmezett katonaság, nem fogja mindenki az egységes irányvonalat fújni” – mondta Schiffer András frakcióvezető. Azt azért elismerte, hogy a kommunikáción csiszolni kell.
Noha a dilemmák még tisztázásra várnak, tiltakozni így is lehet. A civil tüntetések szervezői általában (például a legutóbbi médiatörvény elleni tüntetés előtt is) kifejezetten kérik, hogy a politikusok maradjanak távol az eseménytől. Ezek a szervezők közben sokszor valójában nagyon jó kapcsolatban vannak a párt tagjaival. „Nyilván nem lehet ugyanazt az establishmentellenes szöveget mondani öltönyben és nyakkendőben parlamenti képviselőként” – mondja Vágó Gábor LMP-s képviselő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a frakció tagjai távol akarják tartani magukat az ilyen tiltakozásoktól, már csak azért sem, mert ez a világ a legtöbbjükhöz elég közel áll.
„Nem annyiból áll a dolgunk, hogy a világtól elzárva a parlamentben üljünk. Egy képviselőnek igenis részt kell vennie a társadalmi aktivitás mindenféle formájában” – mondta Schiffer András. Szerinte az LMP pártszinten nem akar ráülni a civil kezdeményezésekre, de annak nem látják okát, hogy személyesen ne vegyenek részt rajtuk. „Az nem jó, ha Lendvai Ildikó tüntet a sajtószabadságért, de én miért ne tüntethetnék?” – mondta Karácsony Gergely. „Ha nem mi használjuk ki a növekvő elégedetlenséget, akkor valaki más ki fogja használni” – összegezte a helyzetet Vágó Gábor.
A Jobbiknál csalódottan kezdődött a parlamenti ciklus. A megszerzett tizenhét százalék sokak szemében kevés volt ahhoz képest, hogy a választás előtt már a győzelemről beszéltek. „Ezek a hamis várakozások azért alakulhattak ki, mert helyi szinten sok helyen nagyon erősek voltunk, alig lehetett beférni a rendezvényeinkre, ez pedig azt az érzést keltette, hogy velünk az ország. Közben az országos médiában alig szerepeltünk” – magyarázta a csalódás okait Gyöngyösi Márton.
A Jobbiknál pedig a mozgalmi aktivitás nemcsak egy elem a sok közül, hanem talán a legmeghatározóbb. Az ő dilemmájuk kezdettől fogva az volt, hogyan lehet összeegyeztetni a mozgalmiságot a komoly parlamenti munkával.
A válasz egyelőre felemás. Voltak ugyan utcai megmozdulásaik, például a Károlyi-szobornál vagy a Nemzeti Színháznál, egyértelműen látszott, hogy a párt nem zárkózik el az ilyen megoldásoktól. Ezek a megmozdulások azonban közel sem voltak olyan erősek, és nem értek el akkora hatást, mint a Jobbik (és főleg a gárda) korábbi utcai akciói, ráadásul nem is a párt legfontosabb témáiról szóltak.
Szabó Gábor (aki országgyűlési képviselősége mellett pártigazgató is a Jobbiknál) elismeri, hogy a pártnak újra fel kell pörögnie: tavasztól újra ráerősítenek az utcai jelenlétre, gyakorlatilag folyamatos kampány lesz. A pártigazgató szerint a Jobbik bázisa még mindig bármikor gyorsan mozgósítható. Ha lesz megfelelő alkalom, mozgósítják is.