Közel hároméves Intézetünk sose rettent meg attól, hogy ötleteket adjon a magyar politikusoknak. Ezúttal a kampányeszközöket korlátozó, a választókat regisztrációra kötelező, a kádárizmus leheletétől terhes antipolitikus hangulattal szembe menve még több politikára, még több választásra teszünk szerény javaslatot. Mert nemcsak megfigyelői, de rajongói is vagyunk a politikának, és mert úgy gondoljuk, hogy a demokrácia még demokratikusabb lehet, ha a választó már a jelöltállításba is beleszólhat. Legyen hát előválasztás!

Hogy miért? Bár az új választási rendszerben sem alapfeltétel, hogy a megosztott baloldal pártjai egyesüljenek, a rendszer kedvez a kétpólusú politikai tér kialakulásának. Arányaiban nagyobb jelentőségük lett az egyéni választókerületeknek, ahol a győzelemhez immár a szavazatok relatív többsége is elég. Így, ha közös listát nem is kell feltétlenül állítaniuk a pártoknak, az egyéni jelöltállítást érdemes koordinálniuk, hogy az ellenzékre adott szavazatok ne oszoljanak meg. A jelöltállítás koordinálásától még a szövetségkötést elutasító LMP sem zárkózott el. Az előválasztás a koordinált jelöltállítás eszköze lehetne, egyből tesztelhetné az induló jelöltek életképességét is. Javaslatunk tehát a formálódó baloldali szövetségnek, illetve általában a baloldali ellenzék pártjainak szól elsősorban - bár az ellen se volna kifogásunk, ha a pártok általában is előválasztásokkal választanák ki jelöltjeiket.

Az előválasztást alapvetően az amerikai demokrácia részeként szokták leírni, bár ott is csak 1972-ben kezdtek ezzel szórakozni, és csak 1976-tól általános gyakorlat mindkét nagy pártban. Azelőtt még a Demokrata Párt is a legendás szivarfüstös szobákban, vagyis a párt erős embereinek háttéralkujával választott magának elnökjelölteket. 1972 óta viszont a választási év első öt hónapja, illetve már a választást megelőző év ősze és tele féktelen szórakozást jelent minden, politika iránt fokozottan érdeklődő polgárnak.

Ebben az akár kilenc-tíz hónapig is elnyúló időszakban ugyanis hivatalosan egy párthoz tartozó, a novemberi választáson vállvetve harcoló politikusok mészárolják egymást vidáman pénzt és becsületet nem kímélve. És bár az elmúlt 11 elnökválasztást megelőző előválasztáson jellemzően azok diadalmaskodtak, akiket a pártvezetés eredetileg is indítani akart, előválasztások nélkül sose lehetett volna az Egyesült Államok elnöke Barack Obama és talán Ronald Reagan sem, akinek az 1980-as jelölését 1976-os előválasztási sikerei alapozták meg.

Az amerikai példa már Európára is igaz, ahol egyre több országban tartanak előválasztásokat, egyelőre jellemzően a baloldali pártok. Olaszországban például december 3-án tartották a baloldali demokraták előválasztását, ahol ugyan nem született meglepetés, a pártvezér Pierluigi Bersani magabiztosan legyőzte kihívóját, Matteo Rienzit. Mégis Rienzi miatt vált izgalmassá a választás. Firenze 37 éves polgármestere egy hagyományos rendszerben még évekig, évtizedekig dolgozhatott volna azon, hogy a ranglétrán lassan lépkedve vezető szerepre törhessen. Most viszont egymillió megszerzett szavazattal egyből pártja egyik erős embere lehet. Mivel élvezi a fiatal választók támogatását, megkerülhetetlen szereplővé vált, amit jelez az is, hogy Bersani egyből miniszteri posztot ajánlott neki jövendő kormányában.

Első érvünk tehát az, hogy az előválasztás lehetőséget teremt új arcok megjelenésére a politikai elitben.

Akik nemcsak magukat mutathatják meg, hanem azt is, hogy képesek választókat mozgósítani és választást nyerni. Márpedig a politikus legfontosabb tulajdonsága kétségtelenül az, hogy képes-e választást nyerni. A posztkádárista magyar politika egyik legsajátosabb vonása, hogy a hatalom akarása negatív, már-már sátáni jellemvonásnak számít, de erről már írtunk korábban.

Az előválasztás bizonyos szempontból még a választásnál is komolyabb kihívást jelenthet egy politikusnak. Az előválasztási részvétel még az Egyesült Államokban is csak töredéke a valós választási részvételnek, a hatvanmilliós Olaszországban pedig alig hárommillióan szavaztak a december 3-i előválasztáson. Annak, aki itt győzni akar, pontosan tudnia kell, kiket tud mozgatni. Ismernie kell választóit, akiket el is kell tudnia vinni az urnákhoz. Most, hogy a választási részvétel előzetes regisztrációhoz kötött, minden korábbinál fontosabbá válhat a pártoknak saját választóik ismerete és aktivizálása. Az amerikai tapasztalatok szerint azok, akik részt vesznek az előválasztásokon, később akár aktivistaként is bevonhatók a kampányba.

Kétségtelen, hogy az előválasztásnak kockázatai is vannak. Az olasz előválasztás után Renzi egyelőre nem mondott igen Bersani felkérésére, Franciaországban pedig szakadni látszik a korábban kormányzó jobboldali UMP, ahol a századszázalékokon múló pártelnökválasztás után a két jelölt kölcsönösen csalással vádolta egymást. Az amerikai politológiai egyik ökölszabálya is az, hogy az előválasztás annál jobb, minél rövidebb és minél kevésbé megosztó.

Mi magunk ez utóbbi megállapítással nem értünk egyet. Bár valóban van példa rá, hogy egy párt jelöltjei az előválasztás végére kinyírták egymást, és a megosztottság végül súlyos vereséghez vezetett – 1984-ben a a Demokrata Pártban gyilkos küzdelem folyt Walter Mondale alelnök és Garry Hart szenátor között, és a végül győztes Mondale minden idők legmegalázóbb vereségét szenvedte el az őszi választáson Ronald Reagantól, akit akkor nagyszámú konzervatív demokrata választó is támogatott.

És az is igaz, hogy egy öldöklő előválasztási küzdelem könnyen negatív kampányba fordulhat, ahol a párttársak az ellenfél dolgát megkönnyítve ássák elő egymásról a kellemetlenebbnél kellemetlenebb tényeket.

Mindezt azonban ellensúlyozhatja, hogy egy elhúzódó előválasztás folyamatos médiamegjelenést, pénzzel megvásárolhatatlan figyelmet terel a pártra és a jelöltekre. Ráadásul az előásott, kellemetlen tények is elfáradhatnak, így a valódi választáson az ellenfél már csak jóval kisebb hatással használhatja fel ezeket a jelölt ellen. Az idei amerikai előválasztáson Mitt Romney-t például már januárban azzal próbálták ellehetetleníteni pártbeli riválisai, hogy kockázatitőke-befektető cége tízezreket tett állástalanná. Ugyanezt az érvet Obama már nem tudta eredményesen használni az őszi kampányban.

A magyar rendszert egyelőre még nem lehet egy az egyben az amerikaival összevetni, bár a többségi elem, az egyéni választókerületek súlyának növelése határozottan a kétpárti struktúra irányába tereli a magyar politikai életet is. Ezt használja érvként Bajnai Gordon és a Haza és Haladás választási stratégája, az MSZP-vel korábban két választást is nyerő Szigetvári Viktor is akkor, amikor a szövetségkötést erőlteti. És bár a szocialisták pár időközi választási győzelem és egy-két kedvező közvélemény-kutatási adat után őszre már elhinni látszottak, hogy akár egyedül is leválthatják Orbánt, az Együtt 2014 és az LMP közti tárgyalások kudarcára reagálva most már ők is előálltak saját szövetségi politikájukkal. Hogy ez csak provokáció, kommunikációs trükk, vagy valóban tartalmi ajánlat, azt majd az idő dönti el. Az viszont biztos, hogy egy jövőbeni szövetségben idővel a személyi kérdések okozhatják a legnagyobb konfliktusokat. Legyen szó akár a miniszterelnök-jelöltről, vagy csak az egyéni jelöltekről.

Persze nem az előválasztás az egyetlen módszer a közös jelöltállításra. Szigetvári Viktor szerint „nem csak egy előválasztás tud csak legitimálni egy összefogást”, hanem egy „átlátható alkufolyamat” is.

Mert bár az új választási szabályok valóban kedveznek az amerikai jellegű kétpártrendszer kialakulásának, Magyarországon egyelőre valóban plurális a baloldal. Szigetvári szerint az amerikai előválasztások a pártokon belüli pluralizmusra adnak lehetőséget, itt ténylegesen is önálló pártok versengenének.

A szocialisták volt elnöke, Lendvai Ildikó „hosszú távon üdvözítőnek”, rövid távon viszont elképzelhetetlennek tartja az előválasztásokat. „Ha a tagszervezetek egymás ellen kampányolnának, márpedig ez lenne, akkor úgy összevesznénk, hogy az a végcélt veszélyeztetné”. Szigetvári szerint is akkor kell megvizsgálni az előválasztás lehetőségét, ha „nem egymás ellehetetlenítése a cél”. Elvi álláspontja amúgy sem a Haza és Haladásnak, sem az MSZP-nek sincs a kérdésben. Szigetvári szerint az előválasztás lehet jó eszköz, de amíg „nem lehet megmondani, hogyan lesz összefogás, azt se tudni, hogy a célját mennyire szolgálná”.

Lendvai szerint az előválasztás mellett két másik, tárgyalásos megállapodási lehetőség is van. A jelölteket kiválaszthatják az alapján is, hogy az adott választókerületben saját méréseik, tapasztalataik alapján a szövetség melyik tagja érzi magát győzelemre esélyes. Vagy megállapodhatnak, hogy a kölcsönösen elfogadott közvélemény-kutatások által mért támogatottság arányában osztoznak a választókerületeken.

Mégis, az MSZP szervezeti hálója és december végére gyakorlatilag kialakuló jelöltlistája miatt a jelölés jogának átengedése egyfajta kegygyakorlás volna a részükről. Ennél az előválasztás tisztább helyzetet teremtene. És hogy ne eleve lefutott verseny legyen egy előválasztás, Intézetünk az amerikai példát javasolná az olasszal szemben. Vagyis az előválasztás ne egy nap legyen, hanem időben elhúzódó, megyénként, de akár választókerületekként más-más időben rendezett versenyek sorozata. Ezáltal ugyanis a szövetséghez csatlakozó kisebb, kevesebb aktivistát mozgató pártoknak is lehetne esélyük arra, hogy egy-egy körzetben felépítsenek egy, a szocialisták számára ismeretlen, vagy az MSZP-től akár ódzkodó, így akár elkötelezetlen választókat is megszólítani képes jelölt felépítésére.

Az MSZP még ezzel se vállalna túl nagy kockázatot, végtére is a baloldali ellenzék pártjai közül ők azok, akiknek létező hálózatuk van az országban. Az időben elhúzódó előválasztás viszont esélyt adna a jövőbeni szövetség többi tagjának is a hálózatépítésre, ami végső soron az egész szövetség javára válhat a parlamenti választásokon.

Utolsó érvünk részben önző. Ha a baloldal pártjai tényleg előválasztásokon döntenének egyéni jelöltjeikről, az nemcsak demokratikusabb és átláthatóbb, hanem a zárt ajtók mögött kötött háttéralkuknál sokkal szórakoztatóbb folyamat is volna. És mi szeretünk jól szórakozni.