Hat hónapos kisbabánk vírusfertőzést kapott, légszomja volt, az ügyelet utalt be minket a János Kórház gyerekosztályára. Az osztályvezető vette fel őt az osztályra szombat reggel, meghagyta, hogy óránként ellenőrizzék az állapotát, mert pici baba és nem is volt jól. Még aznap belázasodott, kiszáradt, de a hétvégi ügyeletesek közül ez senkit nem zavart, többször elmondták, hogy "vírusfertőzés, ez ilyen, meg kell várni, amíg elmúlik". Én orvos vagyok, nem gyerekorvos, nem sok hasonló vírusfertőzést láttam. Szombat este, meg vasárnap este és hétfő hajnaltól, amikor már tényleg nagyon vacakul volt a kisbabám, folyamatosan kértem, hogy lássák el, mindig az hangzott el, hogy nincs baj. Szombat reggeltől néha (de messze nem óránként) egy alkalmatlan eszközzel megmérték a véroxigén szintjét, ami ha rossz érték volt, akkor a nővér nem írta fel, mert nem úgy néz ki a gyerek! Állandóan szívni kellett az orrát, egy közös szívócső van az egész osztályon az összes gyerekre, ami hol a földön van, hol takony lóg belőle, ehhez kell illeszteni egy kb. 5 cm-es végrészt, ami mindenkinek saját. Persze ez nem óv meg attól, hogy terjedjenek a fertőzések, mi egy hasmenést szedtünk össze még a fulladás mellé itt.
A János kórház akkor lesz egyszer rendben, ha az egészségügy felügyeletét ellátó szakembereket és az idevágó jogszabályokat megszavazó politikusokat és családtagjaikat is ugyanazok a kórházak látják majd el, amik ma bennünket. Addig, amíg azok az emberek, akik az embertelen állapotokon segíteni tudnának, kiemelt intézményekben gyógyíttatják magukat, nem ismerik mi van "odalenn" és érzéketlenek teljesen. Hozzák gyermeküket, édesanyjukat a János kórházba, tapasztalják meg amit mi látunk, aztán hívassák másnap az igazgatót és adjanak rövid határidőt a rendcsinálásra. Ha nem megy, új igazgatót kell kinevezni.
Önök szerint változott valami 1960-hoz, 1980-hoz vagy 2000-hez képest?
Viszontlátásra.