Harkov mellett egy embercsempész minibuszában találkozott az a két iraki férfi, akik az Iszlám Állam elől menekültek Ukrajnába. Onnan az ukrajnai konfliktus miatt kellett továbbállniuk, azután kértek menedékjogot, hogy a magyar határon elkapták őket a határőrök. A debreceni menekülttáborban meséltek a diktatúráról, megfélemlítésről, szeretteik haláláról.
Amikor Yusuf és Omar tavaly októberben Ukrajna második legnagyobb városa, Harkov határában találkoztak egy embercsempész minibuszában, mindketten úgy gondolták, végre jó úton vannak afelé, hogy Nyugat-Európában biztonságra találjanak. A csempészek durván bántak velük, de legalább úgy tűnt, hogy készek eljuttatni a két iraki férfit az úti céljához. Yusuffal és Omarral Linder Bálint, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának Közép-Európai Képviselete munkatársa találkozott Debrecenben.
A két férfi kétségbeesetten szeretett volna végre biztonságos menedékre találni, miután a hazájukból menekülve Ukrajnában éppen egy háborús zóna szomszédságában sikerült kikötniük. A reményeik azonban hamar szertefoszlottak, amikor Magyarországra érve a minibuszukat feltartóztatták a határőrök.
„Egyáltalán nem is kellett volna áthaladnunk Magyarországon, csakhogy mi alig tudtunk bármit arról, mi történik velünk – mondja a 24 éves Omar a debreceni befogadóállomáson. – Az embercsempészek elvették a mobiltelefonjainkat, azokat pedig, akik kérdéseket tettek föl, elektromos sokkolóval fenyegették meg.”
A két iraki férfi menedékjogot kért Magyarországon. Míg arra várnak, hogy az ügyükben döntés szülessen, a debreceni befogadó állomáson kaptak szállást, ahol együtt laknak szíriaiakkal, afgánokkal, koszovóiakkal és más országokból érkezettekkel, a tavaly rekordszámban Magyarországra érkezett menedékkérők egy részével.
Videósorozatunk első részében a határrendészet munkáját mutattuk be, a másodikban elindultunk a határon túlra: megnéztük azt a találkozóhelyet, ahonnan a határátlépésre indulnak a migránsok.
Hányan vannak, honnan jönnek a Magyarországra érkező menedékkérők? Maradnának vagy mennének tovább a legtöbben? Mi lesz velük, ha a civilek pénze elfogy? Összefoglaló cikkünket itt olvashatja.
A 42 éves Yusuf elismeri, kétségbeesett lépés volt, hogy a tavaly szinte az év egészében konfliktus sújtotta Ukrajnába menekültek. Elsősorban az vitte őket az országba, hogy mindkettőjüknek volt érvényes ukrán vízumuk, mivel korábban Harkovban jártak egyetemre.
Yusuf közgazdászhallgató volt, Omar pedig tavaly végzett az ottani orvosi egyetem fogorvosi szakán. Még voltak tervei Ukrajnában, ám júniusban éppen akkor látogatott haza Irakba, amikor a fegyveresek lerohanták a lakóhelye környékét.
Mindketten tudták, hogy a háborús cselekmények közvetlen közelében fekvő Harkov legföljebb átmeneti menedék lehet a számukra, hiszen azok addigra már több mint félmillió kelet-ukrajnai lakost űztek az ország biztonságosabb részeibe, és további százezrek menekültek át Oroszországba.
„Szeretem Ukrajnát – mondja Omar. – Ez az ország diplomát adott nekem, barátokat és egy sor csodás élményt szereztem itt. Viszont egyszerűen nem volt biztonságos többé. Harkov alig két óra autóútra van a harcok helyszínétől – és a helyzet bármikor fordulhat.”
Yusuf közbeszól: „Nagyon elkeseredtem. Mindig is szerettem volna egy ukrán feleséget, de ez már szóba sem jön. Nem tehettem mást, csomagoltam és menekültem.” Méghozzá egy éven belül már másodszor. Amikor az előrenyomuló fegyveresek júniusban elfoglalták Irak második legnagyobb városát, Moszult, ahol a két férfi lakott, százezrek élete vált pokollá.
„Ha ott maradok, biztosan meghaltam volna – mondja Omar. – Nem számít, hogy nem tartozom egyetlen vallási kisebbséghez sem.” Mint felidézi, Moszul lakosságának megfélemlítése egy brutálisan erőszakos internetes kampánnyal kezdődött, amely iraki katonák és diákok tömeges kivégzését mutatta.
Yusuf ugyanígy látja a helyzetet: „Senki sincs ott biztonságban. Ha kilógsz a sorból, levadásznak, és senki sem tud megmenteni.” Miután fegyveresek kétszer fenyegették meg halálosan a saját otthonában, a családját a mára több mint 1,5 millió szíriainak és irakinak otthont adó Törökországba menekítette. Amikor ő maga továbbutazott Ukrajnába, a családját egy, az ország középső részén fekvő kisvárosban hagyta.
Szaddam Huszein uralma alatt nőttem föl, nem tudnék elviselni még egy diktatúrát.
– mondja Yusuf.
Omar azt meséli, hogy az édesapját, a helyi közösség egyik jómódú vezetőjét a fegyveresek azonnal megölték, amint behatoltak Moszulba. A család többi tagja a több mint 300 ezer menekülőt befogadó iraki Kurdisztáni Régió fővárosa, Erbil közelében talált menedékre.
Omar még fogorvoshallgató volt Ukrajnában, amikor az édesanyja fölhívta az apja halálhírével. „Aznap egy kicsit én is meghaltam – mondja a fejét lehajtva Omar. – Először megbénított a hír, majd eszembe jutott, milyen nagyon akarta apám, hogy befejezzem a tanulmányaimat, így hát összeszedtem magam, és letettem az utolsó vizsgáimat. Érte tettem.”
A sors hányattatásainak köszönhetően találkozó két újdonsült barát már többször is kockára tette az életét, hogy egy biztonságosabb és reménytelibb jövőt építsenek maguknak, manapság mégis nehezen veszik rá magukat, hogy a jövőre gondoljanak.
„Háborúban születtünk és nőttünk fel. Egyszerűen elfelejtettük, mit jelent boldognak lenni” – mondja Omar. – Ha arra kíváncsi, milyen a boldogság, jobb, ha valaki mást kérdez valamelyik másik országból.”
A neveket a történet szereplőinek védelme érdekében megváltoztattuk.