Gurung 12 évvel ezelőtt Nepálból menekült Magyarországra. Ma apró budapesti, Baross utcai éttermében a 43 éves egykori földrajz- és történelemtanár már szakácsként dolgozik.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) menekültek világnapjára indított óriásplakát-kampányát már csütörtökön megmutattuk, a plakátokat a 2-es és a 3-as metró megállóiban helyezik ki. Honlapjukon olyan menekültekről is írnak, akik nem kerültek ki a plakátokra, de szintén tanulságos a történetük. Az UNHCR munkájáról itt olvashat bővebben.
A főzés 6 évesen lett a szenvedélyem. Amikor főzök, az illatok, ízek és aromák még mindig édesanyámra emlékeztetnek, ahogy azt a rengeteg különleges fűszert használva sürög-forog a konyhában.
– mondta Gurung, a nepáli származású menekült. „A mi családunk földműves család, és egy apró nyugat-nepáli faluból származik.” A szülei és az öt testvére napkeltétől napnyugtáig keményen dolgoztak a földeken. Egyedül ő járt iskolába, a többiek még írni, olvasni sem tudtak.
Emlékszem, milyen nehéz volt a monszun esős hónapjai alatt naponta egy órát a dzsungelen keresztül gyalogolni az iskolába. Délutánonként siettem haza, hogy megfőzzem a vacsorát.
– idézte fel. Mindig boldoggá tette, amikor azt látta, hogy családja egy kimerítő nap után békésen vacsorázik. Máig örömmel gondol vissza, milyen csodálatos volt együtt leülni és élvezni a finom ízeket.
„Akkoriban még nem volt áram a faluban, egy kis agyagból készült fazékban készítettem az ételt a tűz fölött. Puszta kézzel kevertem össze a kertünkben megtermett fűszereket és hozzávalókat. Imádtam a bokorról frissen leszedett már illatában is csípős chilit. Az a finom chili már 12 éve hiányzik nekem” – mondta.
Később az egyetemen, Katmanduban is főzésből tartotta el magát, mivel a szülei nem tudták anyagilag támogatni. Az volt az álma, hogy saját vállalkozása legyen, és finom ételekkel tegye boldoggá az embereket.
A magyarok imádják a főztömet, a lepénykenyér királyának hívnak. Ez az, amit szeretek Budapestben: itt, ha keményen dolgozol, boldogulhatsz.
„Sohasem voltam munkanélküli, még akkor sem, amikor hosszú éveken át menekültként éltem. Valószínűleg azt a kitartást és szorgalmat örököltem, amivel csak egy hegyi földműves család gyermeke büszkélkedhet.”
Gurung Lekh Bahadur gimnáziumi történelem- és földrajztanárként dolgozott, amikor 12 évvel ezelőtt el kellett menekülnie a szülőhazájából. Azt mondja, a tanárok az állam és a lázadók konfliktusainak kereszttüzébe kerültek, és sok kollégáját meggyilkolták.
Gurung nem tudta Magyarországra magával hozni sem a lányát, sem a feleségét, és azóta sem látta őket. Hat évvel elmenekülése után tudott velük először kapcsolatba lépni a Facebookon keresztül. „Nagyon hiányoznak” – mondja. Szerencsére a család sértetlenül megúszta azt a pusztító erejű földrengést is, amely nemrégiben romba döntötte az országot. Gurung reméli, hogy az étterme hamarosan nyereséges lesz, és akkor ide tudja hozni a szeretteit. „Magyarország az otthonom, ez az ország lehetőséget adott arra, hogy újra kezdjem az életem. Mindezt meg akarom mutatni a feleségemnek és a lányomnak is.”
A nemzetközi szervezet sajtóközleménye szerint a plakátjaik segítségével azt szeretnék bemutatni, hogy a menekültek hozzánk hasonló, hétköznapi emberek, akik rendkívüli körülményeken mentek keresztül, és ma keményen küzdenek azért, hogy talpon maradjanak. Ha pedig kapnak esélyt a beilleszkedésre, örömmel járulnak hozzá az ország előrejutásához. Korábban az UNHCR riportjában mutattuk be két iraki migráns, a polgárháború sújtotta Ukrajnából Magyarországra érkező Yusuf és Omar történetét.