Nem igazán érti a magyar katolikusok megosztottságát — mondta az Indexnek adott interjúban Jean-Marie Carrière, az Európai Jezsuita Menekültszolgálat (JRS) igazgatója. Az egyik legnagyobb keresztény segítő szervezet vezetője azt javasolja, hogy Európa már a közel-keleti menekülttáborokban adjon humanitárius vízumot, és nyisson biztonságos utakat a szíriai menekülteknek. A kereszténységnek nyitottnak kell lennie, nem szabad csak az identitásügyekkel foglalkoznia — mondja a jezsuita atya.
Az Európai Jezsuita Menekültszolgálat szerint az Európai Uniónak legális útvonalakat kellene nyitnia és vízumot kellene adnia a menekülteknek.
Azt javasoljuk az európai uniós intézményeknek, hogy a segítő szervezetek közreműködésével teremtsenek biztonságos és legális lehetőséget a menedékkérelmek benyújtásához. Ne legyenek olyan akadályok, amelyekből életveszélyes helyzetek adódnak, és csak az embercsempészek járnak jól velük. Ehelyett tegyék lehetővé, hogy törvényesen jöhessenek Európába a menedékkérők.
Hogyan?
Többféle eszköz képzelhető el. Lehet humanitárius vízumot adni; fel lehetne gyorsítani a vízumeljárásokat; a családegyesítési ügyeket is meg lehetne könnyíteni. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) nagyon jó az áttelepítési programja. A cél, hogy már a libanoni, jordániai, törökországi menekülttáborokban, Egyiptomban is beadhassák a szíriaiak a menedékkérelmeket az EU felé.
Lát ma erre valós politikai esélyt?
A tagállamok közötti viszonyban vannak a legnagyobb problémák. Juncker jó dolgokat mond, és úgy látjuk, az Európai Parlament is támogatóbb annál, mint amit képzeltünk, de a tagállamok nem képesek közös álláspontot kialakítani. A Miniszterek Tanácsának legutóbbi ülése nagy csalódást keltett, állandóan csak a biztonsági kérdésekhez, a határok ellenőrzéséhez kanyarodtak vissza. Úgy érzem, a politikusok nem hallják meg a közvélemény hangját.
Óriási különbségek vannak az egyes tagállamok közvéleményei között.
Elismerem. De minden országban rengeteg jelét látni a konkrét, együttérző szeretet cselekedeteinek. Ezzel szemben a tagállamok most mind magukkal törődnek. Úgy gondolják, hogy a menekültprobléma elsősorban szuverenitáskérdés — és ebben van is igazságuk. De most egyetlen olyan tagállam sincs, amelyik képes lenne kezelni a menekültek érkezését.
Ön azt mondta, a határok lezárása több halálhoz vezet.
Minél inkább megerősítik a határokat, annál drámaibb események következnek be. Nem csak Magyarországra gondolok, ugyanezt tapasztalhatjuk a spanyol-marokkói határon is. Ott voltam, láttam, borzalmas dolgok történnek. A rendőrség mindkét oldalon rendkívül erőszakosan lép fel a migránsokkal szemben. A kerítés veszélyes; ha megpróbálnak átmászni rajta, sokan megsérülnek, ráadásul csak az embercsempészeknek ad munkát.
Van becslésük rá, hogy hány ember kaphatna az Önök által támogatott elképzelés szerint menedékjogot, vízumot az Európai Unióba? Mi az elvi maximum?
A számok viszonylagosak. Gondoljon Libanonra, ahol az ország népességének a harmadát menekültek teszik ki. Ha Németország 800 ezer menekültet befogadna, az mennyi lenne? Kevesebb, mint a népesség egy százaléka.
A fő szempont, hogy a szíreknek és az afgánoknak, és sokaknak Afrika szarváról védelemre van szükségük, és ők Európába akarnak jutni. Próbáljunk korrekt megoldást találni erre a helyzetre. Én nem azt mondom, hogy mindenkit fogadjunk be. De Európában vagyunk, ahol az a hagyomány, hogy menedéket adunk a rászorulóknak.
Az európai kapacitás talán nem annyira technikai értelemben véges, mint inkább kulturális okokból, az iszlámtól való félelem miatt.
Egyetértek. Németországban most sok önkéntes érzi, hogy valami új történik, amire nagylelkűséggel, érzelmekkel válaszolnak, de ez meg fog változni, és nem tudom, hogy kell majd kezelni ezt a helyzetet.
A menekültlét eleje, mondjuk az első éve viszonylag tiszta helyzet: alapvetően az elemi segítségre, szállásra, ételre, jogi segítségnyújtásra van ilyenkor szükség. Amikor a kérelmező megkapja a menekültstátuszt, elkezdődik egy jóval hosszabb, integrációs szakasz. Ez problematikusabb és több feszültséggel jár. De meg kell különböztetni az azonnali segítségnyújtást és a hosszú távú integrációt.
Jean-Marie Carrière azért jött Magyarországra, hogy tapasztalataival segítse a magyarországi jezsuiták most induló menekültsegítő programját. A HOSPES nevű program az emberek (többek között az egyháziak) tudatosságát, érzékenységét szeretné erősíteni, valamint más segítő szervezetekkel együtt főleg a majd hosszabb távon itt maradó menekültek későbbi integrációját elősegíteni. A formálódó tervek szerint elsősorban a menekült gyerekeknek akarnak komplex segítséget adni, de hasonlóan fontosnak tartják a menekültválságra adott keresztény reflexiót is.
Mintha a politikából ez néhány országban hiányozna. Az iszlámtól való félelem miatt az azonnali szolidaritást is sokan megtagadnák.
Igen, van félelem. De ha félelemről van szó, én soha nem az embereket hibáztatnám. Próbálom eloszlatni ezeket a félelmeket azzal, hogy kapcsolatot teremtsek az emberek között. A személyes viszony nagyon fontos, az alapvetően változtathatja meg a dolgokat.
De azt sem tagadom, hogy nem minden menekülttel könnyű. Nem fogadok el, nem teljesítek mindent, amit kérnek. Rendben van, az én országomba jössz, de akkor meg kell állapodnunk egymással. És vannak dolgok, amelyekre azt mondjuk, hogy nem, ezt mi nem így szoktuk. Egyszerű példa: az afgánok ebéd után böfögnek, így köszönik meg az ételt; a francia gyerek felháborodik ezen, és a szülők nem tudják, mit is kellene csinálniuk. Ilyenkor el kell magyarázni, hogy itt nem ez a szokás.
Sokan a kereszténység ellen törő ellenséges hadaknak, hordáknak látják ezeket az embereket.
Libanonban valamivel könnyebb a szíriaiaknak, mert ott kisebb a kulturális távolság. Ezek az emberek súlyos tragédiák és a reménytelenség elől menekülnek, ezért nem mennek vissza Szíriába. Nem tudom, hogy kell megváltoztatni az emberek gondolkodását. Nem prédikálással, ilyesmivel nem nagyon tudsz hatni az érzésekre, csak azzal, ha megtapasztalják Istent. Ez kihívás a magyaroknak, de a németeknek, a spanyoloknak is.
Olvassa el, mit tapasztaltunk a menekültválság egyik gócpontjában, Máltán, ahol a JRS a kormány ellenében próbál segíteni a menekülteknek.
A menekültekre van egy nagyon jó példabeszéd a Bibliában, amihez visszanyúlhatunk: az irgalmas szamaritánusé. A magyar jezsuiták menekültprogramjának a jelmondata is tetszik: „Hospes venit, Christus venit” — „Ha vendég érkezik, Krisztus érkezik”.
A pápa javaslata szerint minden plébániának be kellene fogadnia egy menekültcsaládot. Ez megvalósítható a gyakorlatban?
A plébániák helyében óvatos lennék, mert a menekültek fogadása felkészültséget igényel. Mi a JRS „Welcome Project”-jét, a befogadó családok hálózatát szeretnénk kiterjeszteni, hogy több, a menekültstátusz megszerzése előtt álló menedékkeresőknek tudjunk segíteni az első fázisban. Ez úgy indult, hogy Franciaországban az utcán alvó afgán embereken akartunk segíteni, amiből egy nagyon jól működő hálózat jött létre konkrét lépésekkel: egy család hat hétig lát vendégül egy menekültet, aki azután egy másik családhoz kerül.
A magyar katolikusok és az egyház is nagyon megosztott Magyarországon a menekültválsággal kapcsolatban, nagyon különböző hangokat hallani. Hogy látja ezt európai kontextusban, máshol is vannak hasonló viták?
Nem igazán. Nyugat-Európában nincs ilyen polarizáltság a katolikus egyházon belül. A katolikusok erőteljesen reagálnak a válságra, a pápa szavai megérintették az emberek szívét. A püspöki konferenciák is fontos dolgokat mondanak ki, a vatikáni hierarchia nagyon magas szintjeiről kapnak támogatást. De Görögországban is azt látjuk, hogy az ortodox emberek a táboroknál üdvözlik a menekülteket. Nem igazán értem, hogy ez a megosztottság a magyar katolikusoknál miből fakad. Talán többet kellene beszélnem itt az emberekkel.
Most mindenki a multikulturalizmus végéről, értékválságról és hasonlókról beszél. Hogy érzi, elég erőteljes a katolikus egyház álláspontja ezekben a kérdésekben, az egyház társadalmi tanítása mennyire világos ebből a szempontból?
Ez nagyon fontos, igazán hiszem, hogy most a katolikus egyháznak kell előre mennie, és keresnie a megoldást a mostani nehézségekre — és arra is, hogy a különböző helyekről, különböző kultúrákból származó emberek hogyan tudnak együtt élni. A kereszténységnek nyitottnak kell lennie, nem szabad csak identitáskérdésekkel foglalkoznia. Ki kell használnunk a lehetőségeinket, megfelelően reflektálnunk, és folyamatosan a hitünkkel összhangban kell cselekednünk. Ami nem könnyű, mert mi is emberek vagyunk.