Bár a rabszolgaság fogalma mára erősen átalakult, a modern kori rabszolgaság egy létező jelenség, hivatalos adatok szerint azonban az azonosított áldozatok száma alig mérhető. A Magyarországról jelentett, rabszolgasággal összeköthető esetek száma hosszas statisztikai bogarászás után is alig haladja meg az ezret, miközben a globális rabszolgaságindex tavaly őszi becslése szerint ez a szám hazánkban 36 586 fő. Ez azt jelenti tehát, hogy az esetek nagy százaléka felderítetlen marad, az emberkereskedelem áldozatai szintúgy, mint a más úton rabszolgaságba esett áldozatoké. 

Többek között erre kereste a választ az Anthropolis Egyesület, amikor elindította azt a több éven átívelő projektjét, amelynek keretében a modern kori rabszolgaság áldozataira igyekeznek felhívni a figyelmet.

Szemléletformáló kampányában az Anthropolis Egyesület azt szeretné elérni, hogy hatékonyan kriminalizálják itthon is a rabszolgaságot. A probléma tudatosításának érdekében az Anthropolis egy éven keresztül tartott workshopokat több vidéki helyszínen – Kecskeméten, Miskolcon, Nyíregyházán – és Budapesten, ahová az Index is elkísérte az egyesületet. Erre főleg a jelzőrendszer tagjait hívták meg – védőnőket, családsegítő központok, gyermekvédelmi intézmények és civil szervezetek munkatársait –, de több találkozón jelentek meg rendőrök és polgárőrök is, akik kifejezetten együttműködőnek bizonyultak. Többnyire maguk is elismerték, hogy a modern kori rabszolgaság – ha a rabszolgaság definíciót nem is használják hivatalosan – létezik, folyamatosan jelen van, és a hatóság többnyire tehetetlen vele szemben. A ház körüli rabszolgaság például sokkal gyakoribb Magyarországon, mint bárki gondolná. Név nélkül nyilatkozó hatósági emberek szerint szinte mindennapos eset, hogy valaki rabszolgaságban tart embereket.

Gyakran látjuk, hogy az udvar végében az ólban, vagy istállóban férfiakat, nőket vagy akár teljes családokat tartanak fogva. Az irataikat, pénzüket elveszik, sehová nem tudnak menni, miközben a ház körül dolgoztatják őket.

Mikor azt kérdeztük, előfordulhat-e, hogy a boltban megvásárolt magyar zöldséget és gyümölcsöt rabszolgákkal szedették le, több rendőr szemrebbenés nélkül mondta, hogy igen. Arra a kérdésre, hogy gyerekeket is dolgoztatnak-e mezőgazdasági rabszolgamunkában, szintén igen volt a válasz. Amikor a részt vevő trénereket arra kérték, hogy jelöljék meg egytől tízig terjedő skálán, hogy mennyire érinti őket a rabszolgaság, többször előfordult, hogy a tízest jelölték meg, hiszen az a munkájuk, hogy az ilyen esetekhez kimenjenek. Arra a kérdésre, hogy mennyire gyakori itthon a mezőgazdasági rabszolgamunka és a csicskáztatás, szinte mindenhol azt a választ kaptuk, hogy „nagyon”.

A rabszolgaság világviszonylatban megközelítőleg 10-15 százalékkal több lányt és nőt érint, mint  fiút és férfit, vannak azonban olyan formák, amelyek nagyobb számban sújtják a férfiakat.  Hazai viszonylatban ilyen például a ház körüli rabszolgaság, ahol a fogva tartott személyt a fogvatartó tulajdonában lévő mezőgazdasági területeken,  kiskertekben  fogják munkára. A férfiak jelenleg nálunk különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen míg nők számára, ha nem is nagy számban, de rendelkezésre állnak már titkos helyen lévő védett házak, külön férfiak számára ilyen gyakorlatilag nem létezik.

Éppen ezért szükség lenne védett házakra, titkos helyekre férfiak számára is, hogy ha megtörtént a vádemelés vagy a rabszolgasorban lévők kiemelése, tudjanak hová menekülni, és megfelelő szakmai segítség mellett tudják megkezdeni a rehabilitációt. Az Ökumenikus Segélyszervezet hajléktalanellátást biztosító Gyulai Szociális és Fejlesztő Központjánál dolgozó Sándor János utcai szociális munkás elmondta, nagyon gyakori, hogy tanyáról kell elhozniuk leépült, idős embereket, akiket rabszolgaként tartottak fogva. Szerinte két jelenség figyelhető meg egymás mellett: egyrészt a klasszikus csicskáztatás, ami Békés megye környékére igen jellemző. A csicskáztatás esetében főleg a pénzszerzés vágya hajtja a fogvatartókat, általában az állandó jövedelemmel, magasabb nyugdíjjal rendelkező idősebb embereket csalják magukhoz, majd sokszor embertelen körülmények között tartják fogva őket.

Gyula környékén, mint Sándor János elmondta, inkább egy másik rabszolgatartó jelenség figyelhető meg az utcai szociális szolgálat tevékenységének tapasztalata alapján: egy-egy tanyatulajdonos maga köré gyűjt több hajléktalan embert – főként férfiakat –, és őket dolgoztatja. Bár a pénzüket nem veszi el – sokszor nincs is mit –, de cserébe maximum szállást ad, fizetséget nem. Az alföldi tanyák egy részén még víz sincs, ezeket a férfiakat többnyire vízhordásra, állatok ellátására használják. Gyakori jelenség ez a mezőgazdasági idénymunka esetében, hogy a boltban megvásárolt zöldség vagy gyümölcs ki nem fizetett rabszolgamunkából származik.

Éppen beszélgetésünk alatt sétált be egy férfi a gyulai hajléktalanokat ellátó központba, hogy mezőgazdasági munkára keres embereket, cukorrépaföldre, a bérezésnek napi hétezer forintot kínált, ebéddel és szállással. Sándor János utána elmondta, ez az ajánlat túl szépen hangzik. Tudja, hogy mennyire kellene munka az itt lévő embereknek, de sok esetben nem tudnak a klienseik felé ilyen információt továbbadni, hiszen nem tudhatják, mennyire korrekt, megbízható a munkaerőt kereső vállalkozó.

„Pár éve egy orosházai tollfeldolgozóba keresett munkásokat egy férfi, hasonlóan vonzó ajánlattal. Nekem gyanús volt, kértem mindenkit, hogy ne menjenek el a férfival, de

két kis fiatal, 18 éves hajléktalant nem tudtam meggyőzni, elmentek vele. Másfél év múlva láttam őket viszont, akkor tudtak megszökni a férfitől, aki fogva tartotta őket.”

Sándor szerint folyamatosan meglévő jelenség az Alföldön a rabszolgaság. A Máltai Szeretetszolgálat Kecskeméti Diszpécser Központjával szoros szakmai együttműködésben üzemeltetnek egy krízisautót, ami november 1-jétől április 30-ig áll szolgálatban, minden hajléktalanokkal kapcsolatos ügyhöz őket riasztják. A felfedezett áldozatokat a rendőrség vagy a tanyagondnok menti ki a fogságból, és a krízisautó megy érte, és próbál segíteni. Annak ellenére, hogy a rendőrség aktívan részt vesz a felderítésben,

Sándor János is megerősítette, hogy az áldozatoknak többnyire nincs hova menniük. Hoztak el tanyáról áldozatot olyan súlyos tüdőgyulladással, hogy egy hónapos kórházi ápolásra volt szüksége, de utána kikerült az utcára, és azon gondolkozott, hogy visszamegy fogvatartóihoz, ami sajnos tipikus eset. Végül az utcai szociális szolgálat nyúlt utána, felkutatták rokonait Szegeden, és végül azok fogadták be. Másokat idősek otthonában vagy krízisszállón tudnak elhelyezni, de sokan kerülnek vissza az utcára.

Az észlelt eseteket tavaly óta jelenteni kell az ORFK felé, ennek ellenére a statisztikák szerint a jelentett esetek száma szinte nulla. Ahogyan az ezzel foglalkozó rendőrök is fogalmaztak: nem történik semmi. Eljárást indítani saját bevallásuk szerint nem tudnak és nem is akarnak, hiszen az áldozatok amúgy sem tanúskodnának. A rabszolgaság felszámolásában az a legnehezebb, hogy sokszor az áldozatok maguk sem ismerik fel, hogy áldozatok, illetve félnek fogvatartóiktól, ezért nem beszélnek. A szervezett workshopokon is ezt hangsúlyozták leginkább: attól, hogy valaki nem tartja magát áldozatnak, vagy nem tűnik együttműködőnek, a jelzőrendszer tagjainak fel kell ismerniük az erre vonatkozó jeleket.

Az általunk megszólaltatott rendőrök szerint a legfontosabb dolog a tanú- és áldozatvédelem lenne, de minél kisebb egy közösség, annál kisebb erre az esély. A rendőröknek a névtelen bejelentés esetén is ki kell menni a helyszínre, de egy kis közösség vagy a tanyavilág esetében elég könnyen beazonosítható a bejelentő, ezért inkább úgy tesznek, mintha nem látnának semmit. Tanúvallomás nélkül esélytelen eljárást indítani, márpedig a legtöbb ember tapasztalatuk szerint egyszerűen nem akar rendőrségre járkálni, ha tesz is bejelentést, később inkább visszavonja. Az áldozat szintén nem fog tanúskodni, hiszen fél, és adott esetben a mozgástere is korlátozott. Ha megkérdezik, azt mondja, önként dolgozik ott, mint ahogyan a szexuális kizsákmányolás áldozata is úgy gondolhatja sok esetben, hogy önként választotta ezt az utat magának.

Jelenleg a 354/2012-es kormányrendelet rendelkezik az emberkereskedelem áldozatainak azonosítási rendjéről. Ez a rendelet tulajdonképpen arra jó, hogy a jelzőrendszer tagjainak pontról pontra haladva segít beazonosítani az emberkereskedelem áldozatait, és mint ilyen, valóban segítség lehet a munkájukban. A probléma csak az, mint az az Anthropolis eseményein kiderült, hogy a sok jelzőrendszeri tag nem is tud ennek a kormányrendeletnek a létezéséről, és így alkalmazni sem tudják azt. Emellett ez a rendelet is tartalmazza, hogy csak az áldozat írásos beleegyezésével lehet értesíteni a hatóságokat.

Mihalkó Viktória, az Anthropolis Egyesület vezetője szerint sokkal hatékonyabb lenne, ha nálunk is, mint Angliában létrejönne egy, a modern kori rabszolgaságra vonatkozó jogszabály, amely pontos definícióval szolgálna a rabszolgaság fogalmát illetően, a törvényi alkalmazáshoz pedig elkülönített költségvetés kapcsolódna.