„Ez a nő azt mondja, amikor átmásztak a kerítés alatt a gyerekeivel, két rendőr elvitte az erdőbe, és megerőszakolta" – valahogy így kezdődött az a történet, amit az egyik civil szervezet segítője mesélt, amikor bemutatta nekem Aszilt a budapesti Keleti pályaudvaron. Ekkor közel egy hete már zárva volt az osztrák–magyar határ, és több ezer migráns vesztegelt a Baross tér aluljáróiban és a környék közterületein.

Megpróbáltam Aszillal beszélni a történtekről, de nem volt hajlandó mesélni. Az önkéntes segítő is csak annyit tudott belőle kiszedni, hogy fél az egyenruhásoktól, és

a családja szégyenének tartja, ami vele történt.

Sok eset, nagy hallgatás

Aszil történetéhez több hasonlót lehetett hallani Budapesttől egészen Leszboszig. A New York Times hétvégi számában azt írta, hogy a menekült nők Németországban a balkáni és közép-kelet-európai országok hatóságainak kegyetlenkedéseiről számoltak be a lap újságírójának. A cikkben szerepelt az az állítás is, hogy Magyarországon egy börtönőr eszméletlenre vert egy szír nőt, miután az visszautasította szexuális közeledését. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága a Magyar Időknek határozottan tagadta a cikk állításait.

Konkrétumokat általában egy esetről sem tudni, a megtörténteket pedig nagyon nehéz így bizonyítani. A szexuális bűncselekmények nagy részére a világban általában is igaz, hogy feltáratlanok maradnak, a menedékkérők kiszolgáltatott helyzete miatt azonban az ő ügyeiket még nehezebb kivizsgálni.

Számos, a menekültekkel foglalkozó civil szervezetet megkerestünk. Több helyen nem tudtak konkrét esetet említeni, ahol akár Magyarországon, akár külföldön nyomozás indult volna. Ám előfordult olyan is, hogy tudomásuk volt folyamatban lévő eljárásról/eljárásokról, de a megerőszakolt nők védelme érdekében nem beszélhettek részletekről.

Titokban marad, mert szégyennek tartják

Sok oka lehet annak, miért kerül kevés ügy felszínre: néha az áldozat fél attól, hogy újra egyenruhásokkal kell találkoznia, de sokszor nem is tudja, milyen jogok illetik meg. Az sem ritka, hogy valaki Aszil példájához hasonlóan a családját félti „a szégyentől,” és ezért inkább hallgat. 

Sok muszlim közösségben ugyanis nemcsak a nő, de a családja szégyenének is tartják, ha erőszakoskodnak vele. Az előítéletekkel ellentétben azonban az iszlám mint vallás nem nőellenes, a saria egyértelműen tiltja a nemi erőszakot. Viszont az iszlám törvénykezési gyakorlat szerint a szexuális vád csak akkor áll meg, ha azt négy férfi tanúsítja, vagy az elkövető beismeri a tettét. A vallási szabályok természetesen nem egyenlők az állami joggyakorlattal.

Nagyon ritka, de szélsőséges esetekben még az is előfordul, hogy a rokonság kitagadja az áldozatot. Részben őket hibáztatják a történtekért, mert szerintük a család becsületét mocskolták be. Ez sem közel-keleti kulturális sajátosság, az áldozathibáztatás Európában is jelen van főként tradicionálisabb, vidéki közösségekben. (És hát gondoljunk csak a magyar rendőrség néhány évvel ezelőtti „tehetsz róla, tehetsz ellene” kampányára, vagy a kommentekben rendszeresen előkerülő „miért vettél fel szoknyát” közhozzáállásra. A rendőrség szemléletében van javulás: pár hónappal ezelőtt egy futónővel erőszakoskodtak késő este a Margitszigeten. Az eset után a hatóság nem azt mondta, amit Kelet-Európában borítékolni lehet, vagyis hogy miért fut egy nő egyedül késő este, hanem rendőröket járőröztetett, kamerarendszert épített ki.)

A Szamira Ahmed Jassim al-Azzavi nevű nő esete ugyan kirívó példa, de bizonyos fokig jól mutatja, a nemi erőszak milyen szélsőséges körülményeket teremthet a Közel-Keleten. Al-Azzavi ugyanis olyan fiatal lányokat toborzott, akik ellen szexuális bűncselekményt követtek el. Azt mondta az áldozatoknak, csak úgy nyerhetik vissza Allah kegyét, ha öngyilkos merényletet hajtanak végre. Al-Azzavi ezzel a módszerrel 28 terrortámadást készített elő.

Nem ismerik az európai jogot

A legtöbbször elejtett félmondatokból derül ki, hogy valaki szexuális bűncselekmény áldozata lehetett. Ritkább esetben olyan sérüléseket szenvednek vagy fertőzéseket kapnak el, amelyekből az orvosok következtetik ki, hogy mi történhetett. Aszil történetéről nem tudtam meg sokat, de annyi kiderült, elveszítette a bizalmát a hatóságokban. Azok, akik nála nyíltabban beszélnek a velük történtekről, szinte minden esetben visszautasítják, hogy jogi lépéseket tegyenek az ügyükben.

Ennek oka, hogy miután egy egyenruhás erőszakoskodott velük, az áldozatok nem akarják magukat újra kiszolgáltatni egy rendőrnek vagy katonának. Attól félnek, hogy a jogaikat ugyanúgy semmibe veszik, esetleg újra bántalmazzák őket. Az sem ritka, hogy az áldozat azt mondja: a rendőrök falaznak egymásnak, úgysem történik semmi. Sokuk számára az is szokatlan, hogy Európában rendőrnők is dolgoznak, és férfiakra számítanak, ha az ügyükben indítandó nyomozásra gondolnak. 

A saria, vagy az indulási országok szabályozása és az európai törvények között óriási különbségek vannak. A menedékkérők ritkán vannak tisztában azzal, hogy az itteni eljáráshoz nem kellenek például férfi szemtanúk, az ő vallomásuk is ugyanannyit nyom a latba. Sőt, független orvosi vizsgálatokat is felhasználhatnak a bizonyítási eljárás során. 

A szexuális bűncselekmények történetei általában – így a New York Times cikke is –„egyenruhásokról” szólnak. Az viszont csak a körülményekből kikövetkeztethető, hogy éppen rendőrökről, katonákról, polgárőrökről, büntetés-végrehajtási dolgozókról lehet-e szó. Emiatt az sem biztos, hogy a hivatásos állomány tagjai követték-e el a bűncselekményeket. Egyenruhája ugyanis lehet semmilyen hatósági jogkörrel nem rendelkező embernek is, de akár egy hagyományőrző világháborús katonának beöltöző önjelölt rendfenntartónak is.

A migránsok ráadásul néha azt sem tudják, hogy melyik országban vannak. Emiatt az is bizonytalan, hogy egy-egy eset hol történhetett meg. És a felderítések egy része is azért marad el, mert az esetet ugyan bejelenti az áldozat, de még az eljárás megkezdése előtt tovább is áll. A migránsok ugyanis általában minél előbb a célországba akarnak érni, félnek, hogy bezáródik a határ, ezért amint lehet, továbbmennek. A menedékjogi eljárások több mint 90 százaléka is azért zárult le eredménytelenül, mert a kérelmező ismeretlen helyre távozott.

Miért nem jelentik a jogvédők, ha tudnak róla?

A szexuális bűncselekményeket Európában túlnyomóan ún. magánvádas eljárásban lehet bejelenteni, vagyis a sértettnek kell megkeresni a hatóságot, ők hivatalból – hacsak nem súlyos, minősített esetről van szó, pl. durva fizikai bántalmazás, cselekvőképtelen állapot kihasználása, kiskorúak sérelmére elkövetett erőszak stb. – nem léphetnek. Ezzel a jogalkotó célja elvileg a sértett védelme. A nemi erőszak vagy a zaklatás ugyanis olyan mély lelki sebeket okozhat, amiket az áldozat nem biztos, hogy kész újra átélni. És az is lehetséges, hogy akár újabb támadásnak tehetik ki egy külső beavatkozással. Ezért az áldozat döntésére van bízva, akar-e eljárást. A cikkben is emiatt a jog miatt használtuk az Aszil álnevet.

A szexuális bűncselekményeket nem csak a menekültek nem jelentik be a hatóságoknál. 

Egyetlen más nagy bűncselekménytípus – sem a rablás, sem a gyilkosság – nem kérdőjelezi meg annyira a bűnügyi statisztikák hitelességét, mint a szexuális bűncselekmények

– ezt Kevin Johnson, a USA Today szerzője írta egy 1998-as cikkében. A mondatot azóta sokszor idézik az erőszakkal és bántalmazással foglalkozó jogászok, jogvédők, sőt, maguk a hatóságok is. Az FBI és az USA Igazságügy Minisztériuma úgy becsüli, hogy csak az esetek 32 százalékát jelentik az áldozatok, és a feltételezett elkövetők mindössze 2 százaléka tölt el legalább egy napot elítéltként.

A bejelentések és eljárások aránya országonként más. Svédországban 100 ezer lakosra évi 66,5 bejelentés jut az ENSZ statisztikái szerint. A svédek ettől még nem erőszakoskodó állatok, nem is az ott élő menekültek okozzák a kiugrást, hanem maga a jogrend, a szabályozás okozza a torzulást. Julian Assange, Wikileaks-alapító ügye is jó példa erre: a férfit azzal vádolják, hogy szexuálisan molesztált egy nőt, és a közösülés során azt mondta, óvszert használ (de azt állítólag megtépkedte). Svédországban ugyanis az is bűncselekmény, ha valaki hazudik arról, hogy védekezik az együttlétnél. Az is torzít, hogy a svéd rendőrség minden bejelentetett alkalmat külön kezel: ha egy nőt többször megerőszakol a férje, akkor annyi esetet vizsgálnak, ahányszor ez állítása szerint megtörtént. A svédek ezzel egy szigorú, megbízható rendszert akarnak fenntartani, amely maximálisan az áldozatot védi.

Magyarországon 100 ezer emberre évi 4,9 bejelentés jut az ENSZ adatai szerint, az FRA felméréséből pedig az derül ki, hogy a magyar nők 9 százaléka, (391 ezer) ember vált szexuális erőszak áldozatává. A becslések eltérnek abban, hogy az esetek hány százalékát jelentik be, a legoptimistább szerint is csak 25 százalékuk kerül a hatóságok elé.

Összesen 1064 szexuális erőszak miatti büntetőeljárást tartanak nyilván a 2013 nyara (ekkor változott az új Btk.-val szexuális erőszakra az erőszakos közösülés) és 2015 júliusa közötti időszakban.

• 210 esetben (19,7 százalék) elutasították a feljelentést.
• 482 esetben (45,3 százalék) megszüntették a nyomozást.
• 326 esetben (30,6 százalék) emeltek vádat.