94 éves korában a Mazsihisz szeretetkórházában elhunyt Biszku Béla volt belügyminiszter, a kommunista pártállam egyik meghatározó politikusa. Az Index csütörtöki értesülését a kórház igazgatója megerősítette. Biszku volt az egyetlen pártállami vezető, akit az 1956-os sortüzek elrendelésében betöltött szerepe miatt a rendszerváltás után bíróság elé állítottak.
Biszku Béla doktriner keményvonalas kommunista politikus volt. Valószínűleg a pártállam más, kevésbé prominens vezetőihez hasonlóan az ő halála sem verne ma nagyobb hullámokat, ha néhány éve nem került volna az érdeklődés középpontjába, amikor kiderült, hogy változatlanul helyesnek tartja az 1956-os forradalom leverését és vezetőinek kivégzését. Biszku ezért, majd az ellene indult büntetőeljárás miatt szimbolikus figurává vált:
Részletek Biszku Béla 1957 májusában, az MSZMP Politikai Akadémián elhangzott beszédéből.
Emlékezzünk az 1956 októbert megelőző időkre, hogy az ellenforradalmi lázadás eszmei, politikai előkészítése társadalmi rendszerünk „demokratizálásának” örve alatt folyt le, amely alatt a burzsoázia természetesen gyakorlatilag a proletariátus diktatúrájának felszámolását értette.
A proletárdiktatúra erőszakot alkalmaz a kizsákmányolók ellenállásának megtörésére, a kapitalizmus visszaállítására irányuló kísérletek megelőzésére.
Mi tehát nem hangoztathatjuk, hogy nálunk nincs erőszak. Ha az októberi ellenforradalmi támadás után nem alkalmaztunk volna erőszakot az ellenforradalmi támadókkal szemben, fasiszta diktatúra uralkodott volna el hazánkban (...).
A proletárdiktatúra erősítése érdekében tovább kell fejleszteni a proletárdemokráciát (...): a tömegek tömörítése az ellenforradalmi maradványok ellen, az államhatalom fegyveres erői harcképességének növelése a belső és a külső ellenség aknamunkája elleni harc fokozására, az állam védelmi képességének a megszilárdítására.
Hogy a proletárdemokrácia szabadon érvényesüljön és még inkább kibontakozhasson, szükséges, hogy a diktatúra elnyomó, erőszak oldala a mi viszonyaink közepette ne szenvedjen csorbát. Csakis az ellenforradalomra mért határozott csapás, a burzsoázia hatalmának visszaállítására tett minden kísérlet elfojtása szolgálja ezt a célt.
Forrás: Biszku Béla: A párt és az állam a nép szolgálatában (1975, Kossuth)
Biszku élete tipikus kommunista káderkarrier. 1937-ben, 16 évesen kezdett dolgozni, lakatosinasként. Egy évvel később csatlakozott az ifjúmunkásokhoz, 1943-ban a Vasas szakszervezethez, és 1944-ben belépett a kommunista pártba. Publikus életrajzai szerint 44-ben már a fegyveres ellenállást szervezte Budapesten a nácik ellen. A háború után nem tért vissza a kétkezi munkához: hivatásos pártmunkás lett, először az MKP XIII. kerületében, majd a budapesti pártbizottságnál.
Az 1949-es, a kommunisták hatalmát közjogilag is szentesítő választás Biszkut már a párt központi vezetőségénél találta. Innen került kisebb nagyobb zökkenők után a XIII. kerületi pártbizottság élére. A valódi kiugrást 1956 hozta el a számára, amikor a pártállam megingathatatlan híveként a forradalom elleni fegyveres szervezkedés meghatározó alakja lett.
Az ekkor szerzett bizalmi tőkéje repítette a kor Magyarországának legfontosabb pozícióiba. A budapesti pártszervezet élére került, és a Központi Bizottság, valamint a legszűkebb hatalmi centrum, a Politikai Bizottság tagja lett. Biszku 1957-ben, 36 évesen évesen lett belügyminiszter, és így az 56 utáni véres megtorlás közvetlen politikai irányítója. A posztot 1961-ig töltötte be, ezután miniszterelnök-helyettes, majd 1962 és 1978 között a KB titkára volt.
Biszku Béla a hatalmát az 56-as forradalom leverésével, vezetőinek kivégzésével megszilárdító korai Kádár-rendszer egyik legvonalasabb, legkeményebb figurája volt, akitől a történészek szerint még közvetlen kollégái is rettegtek. Dogmatikus, konzervatív politikusként ellenezte a 68-as gazdasági fordulatot és a rendszer fokozatos konszolidációját, lazítását. Egyik vezető figurája volt az 1972-es reformellenes fordulatnak is: bár a szovjet támogatású keményvonalasoknak Kádárt nem sikerült megbuktatniuk, a gazdasági reform elakadt.
Ugyanakkor Biszku kikerült Kádár bizalmasainak köréből, és ahogy a diktatúra a 60-as évek második felétől kezdve folyamatosan puhult, keményvonalasként a partvonalra került. 1978 és 1980 között minden pártbéli posztjáról leváltották, és a rendszerváltásig egy szakszervezeti alibipozícióba kényszerítették. 1989 óta inaktív volt.
Biszku legfeljebb a szomszédait bosszantó budai nyugdíjasként éldegélt volna élete végéig, ha 2010-ben nem készül róla egy dokumentumfilm, melyből kiderült, hogy továbbra sem bán semmit 1956-tal kapcsolatban, Nagy Imre pedig szerinte rászolgált a sorsára.
Az 56 utáni vérontás politikai felelőseit már mindenki rég halottnak vélte, és Biszkuról se tudta szinte senki, hogy él, pláne hogy szellemileg ép. A nyilatkozata, a megtorlások áldozatainak sorsa iránti látványos közönye miatt azonban rögtön reflektorfénybe került, és felerősödtek a büntetőjogi felelősségre vonását követelő hangok.
A rendszerváltás egyik máig vitatott kompromisszumaként 1989–90-ben egyebek mellett az 1956-os megtorlás irányítóinak felelősségre vonása is elmaradt. Húsz évvel később, az aggastyán Biszku elleni büntetőeljárás felvetésének már egészen más akusztikája és politikai jelentősége volt, mint lett volna két évtizeddel korábban.
A felelősségre vonás vontatottan indult. Először egy 2010-es tévényilatkozata után jelentették fel, a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt. Ez az ügy az Alkotmánybíróságot is megjárta, de a testület 2013-ban zöld utat adott a büntetőeljárásnak. Ezt a vádpontot végül egyesítették (az otthonában talált töltények miatt) a lőszerrel való visszaélés és az 56-os forradalom leverését követő, tömeggyilkosságok – a Nyugati pályaudvari (3 halott) és a salgótarjáni (46 halott) sortüzek – miatt indult perrel. Ebben Biszkut felbujtóként aljas indokból és célból, több emberen elkövetett emberöléssel és más bűncselekményekkel megvalósított háborús bűntettel vádolták.
Jogi szempontból máig abszurdumnak tűnik, hogy a salgótarjáni sortűz 1994-es büntetőperében Biszkut csak tanúként hallgatta meg a bíróság, miután az ügyészség nem foglalkozott a büntetőjogi felelősségével. Pedig akkor még éltek tanúk, akik első kézből mesélhettek volna Biszku szerepéről, felelősségéről.
A többéves ügyészi szak után a bíróságnak a 2014 márciusában indult perben azt kellett eldöntenie, bizonyítható-e, hogy a polgári lakosokra leadott sortüzek az MSZMP vezetése – köztük Biszku – tudtával, jóváhagyásával, sőt kezdeményezésére történtek. Biszku a sortüzek idején a nem sokkal korábban megalakult MSZMP központi, irányító és döntéshozó testülete, az Ideiglenes Intéző Bizottság tagja volt. Ez a testület hozta létre a vádirat szerint a civilekre lövő „karhatalom” nevű fegyveres alakulatot, és irányította közvetlenül a karhatalmat vezető Katonai Tanácsot.
A szellemileg ép, de hallásproblémával küzdő Biszku mindvégig tagadta, hogy bármi köze lett volna a sortüzek elrendeléséhez. Az ügyészség ezt szinte kizárólag a korszakról szóló történelemtudományi munkákra és a történészszakértők véleményére támaszkodva próbálta bizonyítani. Biszkut a Fővárosi Törvényszék első fokon öt és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, de a jogerős ítéletig szabadlábon maradhatott.
Egy évvel később a Fővárosi Ítélőtábla a döntést annak teljes megalapozatlanságára hivatkozva hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatását rendelte el.
Az új elsőfokú perben tavaly decemberben született ítéletében a Fővárosi Törvényszék a legsúlyosabb vádpontban első fokon felmentette Biszkut. Az aljas indokból, több emberen elkövetett emberölésben felbujtóként nem ítélték el. A bíróság csak bűnpártolás, fegyverrel való visszaélés és a kommunista rezsim bűneinek tagadásában találta bűnösnek, amiért két év szabadságvesztést kapott, három évre felfüggesztve. Az ítéletet ellen az ügyészség és a védelem is fellebbezett.
A Biszku halálával jogerős ítélet nélkül végződő persorozat, miként előre sejthető volt, semmilyen morális elégtételt vagy megnyugvást nem hozott az 1956-ban történtekért.